Pesti Napló, 1929. december (80. évfolyam, 274–297. szám)

1929-12-25 / 294. szám

K­W'Of -jEWg Budapest, 1929 80. évfolyam 294. szám Szerda, december 25 ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy hóra 4.­ pengő Negyedévre 10.80 pengő Egyes szára ára Budapesten, vidéken és a pályaudvarokon 16 fillér Ünnepnapokon 24 fillér Vasárnap 32 fillér SZERK­ESZTŐSÉGI Rákóczi út 14 szám KI A DOH­IVATALui Erzsébet körút 18—20 fa. TELEFON : JÓZSEF 455—50-től 56-ig, József 464—18 J 464-10. tszerkesztőság Bécsbeni L. Kohlmarkt 7. arácsonyi szám 112 oldal 80 fillér 1929 KARÁCSONYÁN, 1939 ELŐESTÉJÉN !Has gróf APPONYI ALBERT Karácsonyi vagy újévi cikktől az olvasó rendesen azt várja, hogy benne valami bizta­tót, reményt keltőt, felvidítót kapjon. Aki ehez a hagyományhoz ragaszkodik, az ne ol­vassa el a következő sorokat, mert a két év határmesgyéjén támadó gondolataimban any­nyira, mint talán azelőtt soha, túlnyomó az aggodalom hangulata. Ennek oka pedig azt, hogy a nemzet már megtette azt a nagy erőfeszítést, amelyre szükség volt, hogy legalább anyagi sorsát, az emelkedésnek nélkülözhetetlen alapját, biztos alapokra fektesse, megtette olyan mértékben, hogy további áldozatot tőle nemcsak nem le­het követelni, — hiába is követelnek — de az állandó áldozathozatal folytonosságát sem bírja az eddig megállapított mértékben. És íme, veszélyben van az is, amit elértünk, n­a a tí-ik órában nem szánjuk reá magunkat arra az önmegtartóztatásra és összes segéd­forrásaink felhasználására, arra a rendszeres­ségre, amelyet, fájdalom, eddig nélkülöztünk. Nem ötletes segítségről van szó, itt vagy ott, amint éppen valamely igény hango­sabban ér­vényesül, hanem a bajok forrásának, a leglé­nyegesebb és legsürgősebb szükségleteknek rendszeres felismeréséről és a rendelkezésre álló segítőeszközöknek rendszerbefoglalásá­ról, a helyes egymásutániak megállapításá­ról, szóval arról, ami eddig nem volt meg a kellő mértékben és amely rendszeresség hiá­nyának tudható be az, hogy szinte észrevét­lenül belecsúsztunk a milliárdos költségve­tésbe, melyet pedig nem bírunk. Nem érzem magamat hivatva ennek a korszaknak bővebb fejtegetésére, inkább arra a komoly, egy­szer­űségelem, az agresszivi­tástól távol álló, rideg tárgyilagosságában monumentális cikkre, amelyet e lapok hasáb­jain tett közzé kevéssel ezelőtt hazánk legna­gyobb élő pénzügyi szakértője, Popovics Sán­dor, aki állásánál fogva közgazdasági életünk ütőerén tartja kezét és egyszersmind a pénz­ügyi világáramlatoknak állandó megfigyelője. Nem hiszem, hogy akadt volna, akit meg nem rendített ennek a cikknek elolvasása, de en­nek a megrendülésnek le kell vonni gyakor­lati konzekvenciáit, ami nem lesz sem köny­nyű, sem ragyogásra alkalmat nyújtó, sem népszerű munka. Mindazonáltal az a meggyő­ződésem, hogy amint a közönség e munkának, amely sok tekintetben visszafordulással jár, komoly megkezdéséről és a keresztülvitelére irányuló kérlelhetlen akaratról meggyőződést szerez, amint hinni kezd benne, rögtön föl­éled az a bizalom, amely — mi tagadás benne — kint és bent megingott, és amelynek hely­reállítása a kibontakozási akció sikerének első feltétele. A közélet számos visszatetsző jelen­ségének kiküszöbölésén kívül.­­Ez szerintem a kormány fennállásának ütközőpontja, mert az irányváltoztatásra, legalább pénzügyiek­ben és gazdaságiakban, valamint a bizalom újbóli megszilárdulására okvetlenül szükség van, annak megtörténni kell; ha a mai kor­mány erre képes, vagy képessé tud válni, ak­kor nem én leszek az, aki ellene élet-halál­harcot vív, bár belügyi politikáját sok tekin­tetben kifogásolom, amire itt ki­terjeszkedni nem szükséges és talán nem is célszerű, mert ez időszerint olyan külpolitikai bonyodalom előtt állunk, melynek előidézésében a kormány nem hibás és amelyben neki a legmesszebb­menő támogatást nyújtani, meggyőződésem szerint, hazafiúi kötelességem. Mindenki tudja, hogy az úgynevezett »keleti reparációk« körül keletkezett bonyo­dalomról van szó, mely abból keletkezett, hogy a kisantant, élén ez esetben Románia, a Young-tervvel kapcsolatosan kiadott azt a jel­szót, hogy a háborúnak és a békekötéseknek összes pénzügyi következményei egyidejűleg likvidáltassanak, magyar honpolgárokkal szemben elkövetett szerződésszegéseinek kö­vetkezményei alól való kibúvásra és a magyar állampolgárok magánjogi birtokállományát védő szerződési cikkek hatályon kívül helye­zésére akarják felhasználni. Most ők akarják a jövőt illetőleg Trianont revideálni, persze a t­ti kárunkról a múltra nézve pedig a szerző­dés megszegéséért amnesztiát nyerni, illetve annak terhét Magyarországra hárítani, az 1943 előtt meg nem állapítható, igazság sze­rint akkor sem követelhető magyar repará­cióra való áthárítás alakjában. Ez az egész koncepció minden részében annyira monstruó­zus, hogy csupán a nagyhatalmak egy cso­portjának a kisantanttal szemben tanúsított szinte határtalan jóindulata folytán válhatott komoly ütközőponttá, de, ha minden jel nem csal, még ennek a jóindulatnak határait is túllépi. Magyar szempontból nézve a dolgot, nagyon téves az a beállítás, mintha itt csu­pán »egynéhány optáns« — többnyire nagy úr magánérdekéről volna szó; van köztük ilyen is,— és állítom, hogy amikor magyar va­gyonnak magyar kézben való megtartásáról van szó, birtokmegoszlási kérdések nem jöhet­nek tekintetbe — de annak a háromszáz úgy­nevezett »optánsnak« perében is, amely Romá­nia ellen foly (vagyis folyna, ha Románia nem szabotálná úgy a peren kívüli megegye­zést, mint a peres eljárást), a legna­gyobb rész törpe-, kis- és középbirtokos, ezek­kel pedig nincs kimerítve azoknak a sok ezerre menő magyar kisebbségi érdekeltsé­geknek sora, amely tőlünk elszakított terüle­ten lévén, az egyszerű elkobzásnak volna ki­téve, ha a most megostromlott szerződéses biz­tosítékok elesnének. Sok millióra menő nem­zeti vagyon megmentéséről van tehát szó, az elvi kérdésen kívül, melyben vereséget szen­vednünk nem szabad. Ami ebben az egész ügyben szomorúan jellemzi nemzetközi helyzetünket, az főleg az a tény, hogy harcot kell vívnunk a trianoni békében körülírt jogállománynak megvédé­séért; veszélyben van még az a kevés is, amit akkor, amikor Trianon készült, megmenteni sikerült. Szerencse, hogy nem maradunk ma­gunkra, hogy olasz barátaink támogatására számíthatunk és hogy ezzel széttört a vas­gyűr­ű, amelyet reánk kovácsolni akartak. Ez ad nekem is némi bizalmat a védelmi harc si­keréhez, mert vannak bizonyos dolgok, ame­lyeket csak úgy lehet keresztülvinni, ha min­denki részességet vállal, ha nincs érdektelen, aki tiltakozik. Annak idején Orosz- és Porosz­ország azért akarták mindenáron megnyerni a sokáig vonakodó Mária Teréziát Lengyel­ország felosztása tervének, azért juttattak neki is egy darabot a zsákmányból, mert azt akarták,hogy ebben a történelmi bűntényben mindenki, aki hozzáférhetett, bűnrészes hrí­gyen és a nagy királynő cinikus lelkű taná­csosainak nehéz szívvel engedett. A kisantant tervei ebben a »keleti reparációs« ügyben tisztára olyanok, melyek erkölcsi súlya csak egyhangúság segítségével viselhető el; ez egy reménysugár. De az egész kép, melyet hely­zetünkről festenem kell, bizony komor és az ünnepi hangi­ hit nem lehet más, mint a készü­lés komoly elhatározásokra. Az új Európa oldja meg a magyar kérdést A Pesti Napló számára írta: JEAN LAPENE Európa lassan lábbadozik a szörnyű vi­lágégés romjai között. A világtörténelem leg­nagyobb megrázkódtatása elmúlt, de Európa népeinek lelkében nem érkezett még el a nagy tanulság békessége, hanem új nyugtalan­ság jelei mutatkoznak­­ is, ott is. El kellene hát csu­g­kodnu­nk? Ki kellene iát ábrándulnunk a béke jövendőjébe ve­­tt hitünkből Le kel­ne hát mondanunk Tót, hogy megalkot­ssék a béke nagy al­kotmányokmánya, mely hivatva lesz gazságosan elrendezni a­ népek ügyes-bajos­ dolgait egymás közt és f­elhárítja fejünk felől a legszörnyűbb emberi találmányt: a háborút? A háborút, amely­ben az erősebb parancsa válik ideig-óráig tör­vénnyé a legyőzött gyengébb igazsága felett? Én nem hiszek ebben a szörnyű jóslat­ban. A népek lelkében lassan folyik a nagy emberi igazságok hódító munkája. Kezdenek hinni benne a népek. És a kormányok készek arra, hogy a nagy alapelveket megvitassák. A Népszövetség előtt elhangzott erre vonat­kozó beszédek örömmel töltötték el azok szí­vét, akik hisznek a jobb jövendőben és akik dolgoznak, hogy megteremtsék Európa nem­zetei között a nagy egyesülést, amelynek az alapja a jog és az igazság, a rend és a nyu­galom vágya, a nemzeti sajátosság és nemze­tek tisztelete, amelyben mindenki szabadon élhetne munkában és biztonságban. Nincsen olyan ok és érv, amely ellenállna e hatalmas gondolat megvalósításának, ha V Jean Sapéne

Next