Pesti Napló, 1929. december (80. évfolyam, 274–297. szám)
1929-12-25 / 294. szám
KW'Of -jEWg Budapest, 1929 80. évfolyam 294. szám Szerda, december 25 ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy hóra 4. pengő Negyedévre 10.80 pengő Egyes szára ára Budapesten, vidéken és a pályaudvarokon 16 fillér Ünnepnapokon 24 fillér Vasárnap 32 fillér SZERKESZTŐSÉGI Rákóczi út 14 szám KI A DOHIVATALui Erzsébet körút 18—20 fa. TELEFON : JÓZSEF 455—50-től 56-ig, József 464—18 J 464-10. tszerkesztőság Bécsbeni L. Kohlmarkt 7. arácsonyi szám 112 oldal 80 fillér 1929 KARÁCSONYÁN, 1939 ELŐESTÉJÉN !Has gróf APPONYI ALBERT Karácsonyi vagy újévi cikktől az olvasó rendesen azt várja, hogy benne valami biztatót, reményt keltőt, felvidítót kapjon. Aki ehez a hagyományhoz ragaszkodik, az ne olvassa el a következő sorokat, mert a két év határmesgyéjén támadó gondolataimban anynyira, mint talán azelőtt soha, túlnyomó az aggodalom hangulata. Ennek oka pedig azt, hogy a nemzet már megtette azt a nagy erőfeszítést, amelyre szükség volt, hogy legalább anyagi sorsát, az emelkedésnek nélkülözhetetlen alapját, biztos alapokra fektesse, megtette olyan mértékben, hogy további áldozatot tőle nemcsak nem lehet követelni, — hiába is követelnek — de az állandó áldozathozatal folytonosságát sem bírja az eddig megállapított mértékben. És íme, veszélyben van az is, amit elértünk, na a tí-ik órában nem szánjuk reá magunkat arra az önmegtartóztatásra és összes segédforrásaink felhasználására, arra a rendszerességre, amelyet, fájdalom, eddig nélkülöztünk. Nem ötletes segítségről van szó, itt vagy ott, amint éppen valamely igény hangosabban érvényesül, hanem a bajok forrásának, a leglényegesebb és legsürgősebb szükségleteknek rendszeres felismeréséről és a rendelkezésre álló segítőeszközöknek rendszerbefoglalásáról, a helyes egymásutániak megállapításáról, szóval arról, ami eddig nem volt meg a kellő mértékben és amely rendszeresség hiányának tudható be az, hogy szinte észrevétlenül belecsúsztunk a milliárdos költségvetésbe, melyet pedig nem bírunk. Nem érzem magamat hivatva ennek a korszaknak bővebb fejtegetésére, inkább arra a komoly, egyszerűségelem, az agresszivitástól távol álló, rideg tárgyilagosságában monumentális cikkre, amelyet e lapok hasábjain tett közzé kevéssel ezelőtt hazánk legnagyobb élő pénzügyi szakértője, Popovics Sándor, aki állásánál fogva közgazdasági életünk ütőerén tartja kezét és egyszersmind a pénzügyi világáramlatoknak állandó megfigyelője. Nem hiszem, hogy akadt volna, akit meg nem rendített ennek a cikknek elolvasása, de ennek a megrendülésnek le kell vonni gyakorlati konzekvenciáit, ami nem lesz sem könynyű, sem ragyogásra alkalmat nyújtó, sem népszerű munka. Mindazonáltal az a meggyőződésem, hogy amint a közönség e munkának, amely sok tekintetben visszafordulással jár, komoly megkezdéséről és a keresztülvitelére irányuló kérlelhetlen akaratról meggyőződést szerez, amint hinni kezd benne, rögtön föléled az a bizalom, amely — mi tagadás benne — kint és bent megingott, és amelynek helyreállítása a kibontakozási akció sikerének első feltétele. A közélet számos visszatetsző jelenségének kiküszöbölésén kívül.Ez szerintem a kormány fennállásának ütközőpontja, mert az irányváltoztatásra, legalább pénzügyiekben és gazdaságiakban, valamint a bizalom újbóli megszilárdulására okvetlenül szükség van, annak megtörténni kell; ha a mai kormány erre képes, vagy képessé tud válni, akkor nem én leszek az, aki ellene élet-halálharcot vív, bár belügyi politikáját sok tekintetben kifogásolom, amire itt kiterjeszkedni nem szükséges és talán nem is célszerű, mert ez időszerint olyan külpolitikai bonyodalom előtt állunk, melynek előidézésében a kormány nem hibás és amelyben neki a legmesszebbmenő támogatást nyújtani, meggyőződésem szerint, hazafiúi kötelességem. Mindenki tudja, hogy az úgynevezett »keleti reparációk« körül keletkezett bonyodalomról van szó, mely abból keletkezett, hogy a kisantant, élén ez esetben Románia, a Young-tervvel kapcsolatosan kiadott azt a jelszót, hogy a háborúnak és a békekötéseknek összes pénzügyi következményei egyidejűleg likvidáltassanak, magyar honpolgárokkal szemben elkövetett szerződésszegéseinek következményei alól való kibúvásra és a magyar állampolgárok magánjogi birtokállományát védő szerződési cikkek hatályon kívül helyezésére akarják felhasználni. Most ők akarják a jövőt illetőleg Trianont revideálni, persze a tti kárunkról a múltra nézve pedig a szerződés megszegéséért amnesztiát nyerni, illetve annak terhét Magyarországra hárítani, az 1943 előtt meg nem állapítható, igazság szerint akkor sem követelhető magyar reparációra való áthárítás alakjában. Ez az egész koncepció minden részében annyira monstruózus, hogy csupán a nagyhatalmak egy csoportjának a kisantanttal szemben tanúsított szinte határtalan jóindulata folytán válhatott komoly ütközőponttá, de, ha minden jel nem csal, még ennek a jóindulatnak határait is túllépi. Magyar szempontból nézve a dolgot, nagyon téves az a beállítás, mintha itt csupán »egynéhány optáns« — többnyire nagy úr magánérdekéről volna szó; van köztük ilyen is,— és állítom, hogy amikor magyar vagyonnak magyar kézben való megtartásáról van szó, birtokmegoszlási kérdések nem jöhetnek tekintetbe — de annak a háromszáz úgynevezett »optánsnak« perében is, amely Románia ellen foly (vagyis folyna, ha Románia nem szabotálná úgy a peren kívüli megegyezést, mint a peres eljárást), a legnagyobb rész törpe-, kis- és középbirtokos, ezekkel pedig nincs kimerítve azoknak a sok ezerre menő magyar kisebbségi érdekeltségeknek sora, amely tőlünk elszakított területen lévén, az egyszerű elkobzásnak volna kitéve, ha a most megostromlott szerződéses biztosítékok elesnének. Sok millióra menő nemzeti vagyon megmentéséről van tehát szó, az elvi kérdésen kívül, melyben vereséget szenvednünk nem szabad. Ami ebben az egész ügyben szomorúan jellemzi nemzetközi helyzetünket, az főleg az a tény, hogy harcot kell vívnunk a trianoni békében körülírt jogállománynak megvédéséért; veszélyben van még az a kevés is, amit akkor, amikor Trianon készült, megmenteni sikerült. Szerencse, hogy nem maradunk magunkra, hogy olasz barátaink támogatására számíthatunk és hogy ezzel széttört a vasgyűrű, amelyet reánk kovácsolni akartak. Ez ad nekem is némi bizalmat a védelmi harc sikeréhez, mert vannak bizonyos dolgok, amelyeket csak úgy lehet keresztülvinni, ha mindenki részességet vállal, ha nincs érdektelen, aki tiltakozik. Annak idején Orosz- és Poroszország azért akarták mindenáron megnyerni a sokáig vonakodó Mária Teréziát Lengyelország felosztása tervének, azért juttattak neki is egy darabot a zsákmányból, mert azt akarták,hogy ebben a történelmi bűntényben mindenki, aki hozzáférhetett, bűnrészes hrígyen és a nagy királynő cinikus lelkű tanácsosainak nehéz szívvel engedett. A kisantant tervei ebben a »keleti reparációs« ügyben tisztára olyanok, melyek erkölcsi súlya csak egyhangúság segítségével viselhető el; ez egy reménysugár. De az egész kép, melyet helyzetünkről festenem kell, bizony komor és az ünnepi hangi hit nem lehet más, mint a készülés komoly elhatározásokra. Az új Európa oldja meg a magyar kérdést A Pesti Napló számára írta: JEAN LAPENE Európa lassan lábbadozik a szörnyű világégés romjai között. A világtörténelem legnagyobb megrázkódtatása elmúlt, de Európa népeinek lelkében nem érkezett még el a nagy tanulság békessége, hanem új nyugtalanság jelei mutatkoznak is, ott is. El kellene hát csugkodnunk? Ki kellene iát ábrándulnunk a béke jövendőjébe vett hitünkből Le kelne hát mondanunk Tót, hogy megalkotssék a béke nagy alkotmányokmánya, mely hivatva lesz gazságosan elrendezni a népek ügyes-bajos dolgait egymás közt és felhárítja fejünk felől a legszörnyűbb emberi találmányt: a háborút? A háborút, amelyben az erősebb parancsa válik ideig-óráig törvénnyé a legyőzött gyengébb igazsága felett? Én nem hiszek ebben a szörnyű jóslatban. A népek lelkében lassan folyik a nagy emberi igazságok hódító munkája. Kezdenek hinni benne a népek. És a kormányok készek arra, hogy a nagy alapelveket megvitassák. A Népszövetség előtt elhangzott erre vonatkozó beszédek örömmel töltötték el azok szívét, akik hisznek a jobb jövendőben és akik dolgoznak, hogy megteremtsék Európa nemzetei között a nagy egyesülést, amelynek az alapja a jog és az igazság, a rend és a nyugalom vágya, a nemzeti sajátosság és nemzetek tisztelete, amelyben mindenki szabadon élhetne munkában és biztonságban. Nincsen olyan ok és érv, amely ellenállna e hatalmas gondolat megvalósításának, ha V Jean Sapéne