Pesti Napló, 1930. augusztus (81. évfolyam, 173–197. szám)

1930-08-26 / 192. szám

18 Kedd PESTI NAPLÓ 1930 augusztus 26 A PESTI NAPLÓ REGÉNYEI A HALOTT SZERETŐ IRTA: BIBÓ LAJOS 18 Cipót leengedte a karját s a feleségéhez fordult: — Mamsi? Mamsi drága, csak talán nem haragszol? Odalépett hozzá s mielőtt a felesége meg­akadályozhatta volna, cuppanós, nyálas csó­kot mázolt az arcára. Óriási hahota támadt. Gyapjas felkiáltott: — A Rigolettót! Cipótné ellökte magától az urát. Hangos kacagással ü­ltek vissza valamennyien az asz­talhoz. De az a bántó zavar, amely kora este óta ott vibrált a levegő­ben, sehogyan sem akart elülni, s Cipótné fojtott ingerültsége csak fo­kozta az általános feszültséget. Gyapjas megkísérelte, hogy felszabadítsa ez alól a láthatatlan nyomás alól valamikép­pen a kedélyeket, de látva, hogy minden igye­kezete kárbavész, Cipótnét nem tudja sehogy­sem kiengesztelni, felállott és kijelentette: — Köszönöm a szíves vendéglátást. De én most már megyek. Kovalik követte a példáját és ő is fel­emelkedett, Cipótné mindent elkövetett, hogy maradásra bírja őket, de egyikőjük sem enge­dett a kérésnek, s az előre hamvába hótt mu­latság éjfél előtt véget ért. Kovalikban ellentétes érzések viaskodtak, a még a ház előtt elvált Gyapjastól, öröme megroskadt. Kétségei támadtak. Nem értette a feleségét. Mert Pánczél, az más. Pánczéllal kapcsolatban megértett bizonyos dolgokat. De mit akart a felesége ettől a kellemetlen rapi­dorú, otromba kamasztól? Janka miatt is bosszankodott. Miért ke­ring folyton körülötte? Azért, hogy feltüzelje magát? De hiszen ez a Gyapjas nem ellenfél. Ebből a sihederből akkor veszi ki a titkát, amikor akarja. Egyébként is ő az oka minden­nek. Egy idő óta ostobául viselkedik. A nők­kel nem úgy kell bánni, ahogy ő beszél velük. Már régen meg kellett volna kérdeznie Júliá­tól is, hogy igen vagy nem ? Jankának pedig oda kellett volna súgnia, hogy holnap délután várja a lakásán. Mint rendesen, most is ennél a gondolat­nál állapodott meg. Hónapok óta aszkéta éle­tet élt, s ez a hosszú böjt észrevétlenül ki­kezdte az idegeit. Elképzelte magában Janká­nak a látogatását. Ott kezdte, hogy beereszti az ajtón. A leány belép, megáll az előszobában és tétovázik. Megnyugtatja, kéri, h­ogy tegye le a kalapját. Janka ellenkezik, de ügyetlenül, ő bevezeti az ebédlőbe, ő átkarolja. Janka kö­nyörögni kezd, hogy ne érintse, ne nyúljon hozzá, fél, inkább megöli magát, de a teste közben egyre jobban elnehezül, s már nem is védekezik, amikor ő kigombolja a ruháját. A lakása elé ért. — Örült vagyok!... — törülte le a homlo­káról a verejtéket. Nem vette észre, hogy a házmester been­gedte, arra sem emlékezett, hogyan jutott be a lakásába, látó szemmel akkor nézett körül először, amikor a sötét ebédlőben nekiütközött az asztalnak. Bement a­­hálóba és felcsavarta a vil­lanyt. A fürdőszoba felől motoszkálás hallat­szott. Agnes, a cseléd nyitott be az­ ajtón. — Tetszik valamit parancsolni"? Hálókabátban volt, csipkés ingecskében, amit még az asszonyától kapott. Az ajtóban­­állott, éppen csak behajolt, s mezítelen tér­dét, amely kikandikált a rövid ing alól, a ka­báttal igyekezett eltakarni. Kovalik feléje fordult, de nem szólt. A lány most ébredő mozdulattal kisimí­totta a haját a homlokából. — Azonnal jövök — mondta. — Csak ma­gamra veszek valamit, ... - 1 Perc alatt visszatért, s vetkőztetni kezdte Kovai ikot. r r , • f f r , ' — Én nem tudom ... — kezdte korholni. — Igazán nem tudom, mire jó ez a sok kima­radás. Éjszaka aludni kell, nem csatangolni. Az éjszakázás jobban árt, mint akármi más. Nem mondom, addig, amíg valaki fiatal, addig bírja. De később bizony megissza a levét még a legerősebb ember is. Kovalik érezte magán a kezét. Jobbnak találta, ha aludni küldi. — Na, menjen. *A többit most már elvég­zem magam. A lány úgy tett, mintha nem hallotta volna. — Aztán bizonyosan inni is tetszett.­­— Persze, hogy ittam. — Tudom. Mindig így szokták csinálni. — Mit szoktak így csinálni? — A buktatást. Kovalik nem értette. — Hallja? — nézett a szemébe. — úgy látom, nem én vagyok berúgva, hanem maga. A lány letette a székre a ruháját. — Ugyan, ne tetesse már magát a méltó­ságos úr, mintha bizony nem tudná, hogy mi­ről karattyolok. Olyan butának tetszik tar­tani, hogy még azt sem tudom, miről beszé­lek? Hiszen ma este is Cipót nagyságos úrék­nál tetszett vacsorázni. — Hát aztán? — Hát aztán. Ha hát aztán, hát akkor hát aztán. Nekem mindegy. De akkor aztán ne tessék panaszkodni, h­a majd lebuktatják. Vagy azt hiszi a méltóságos úr, hogy Janka kisasszony a saját cserepében akhit, elszara­dni . Noh,át akkor nem jól ismeri. Akianuskát írt ed­­dig még én láttam, az egy se azért nyílt ki, hogy messziről szagoltassa a virágját. Tudok én mindent. Nem vagyok én hál Istennek se vak, se süket. Látok is, hallok is. Aztán azért jár éppen a szám. Adta a parasztot, a szókimondó cselédet, hogy ennek az együ­gyűségnek a leple alatt szabadon beszélhessen. Sehogy sem értette ugyanis Kovalikot. Az asszony halála óta számtalanszor felkínálta már neki magát, de Kovalik mindezideig ügyet sem vetett rá. Szemrevaló, csinos lány volt, ismerte a férfia­kat s nem tudta mire magyarázni Kovaliknak a visszautasítását. Végül is gyanút fogott, s amikor megtudta, hogy Kovalik Cipótékhoz jár, csak alkalomra várt, hogy kipakolhasson ellenük, és bemárthassa valamiképpen Jankát. Nem akarta előre elrontani a dolgát, da­rabig még dohogott, aztán látva, hogy Kova­lik fáradt és álmos, ő is kiment és visszabújt az ágyába. Kovalik hallotta, hogy megreccsent alatta a deszka, amikor belevetette magát az ágyába, ő is lefeküdt, eloltotta a lámpát s a falon ke­resztül figyelte a kintről jövő hangokat. A lány hánykódott még egy ideig, aztán megcsendesedett, Kovalik ezen az éjszakán velük álmodott. A három lánnyal. Hívta, csalogatta álmában őket, de azok nemet intettek a fejükkel. Fájó, sivár kielégü­letlenséggel ébredt. A hivatalába érve, rögtön hivatta Júliát. — Volt orvosnál? — Voltam. — Elhozta a bizonyítványt? Julia odanyújtott neki egy összehajtott írást. — Itt van. Kovalik letette az asztalára. — Még ma továbbítom. Mikor akarja megkezdeni a szabadságát? •— úgy szeretném, hogy azon a napon kez­dődjék, amelyiken elutazunk. — Helyes. Julia valamit még várt. Hízelgő duzzo­gással húzta félre a száját. — Hát csak annyi! Kovalik odament hozzá. A pihéket nézte oldalt a nyakán, a váll ingerlő hajtását. — Nem ennyi... — mondta elváltozott hangon. — Mielőtt elmegy, szeretnék még egyetmást megbeszélni magával. Julia rámosolygott: — Tessék. — De nem itt. — Hanem? — Itt minden percben zavarhatnak. Ha­nem ... Hanem, mondjuk, maguknál. Julia most már értette. — Nálunk nem lehet — mondta vissza­hiúzódva. Kovalik kimondta: — Hát akkor nálam. Julia rávetette a tekintetét, aztán csen-­­desen lehajtotta a fejét. — Ha akarja... Ha mindenáron akarja... — mondta egyszerre elárvulva. — Én nem bá­nom. Ha ez az ára, akkor elmehetek. De így nincs is értelme, hogy elutazzam. Kovalik a szemébe akart nézni. — Emelje fel a fejét, így. Mondja, végül mégis tudni szeretném, mondja meg már egy­szer, miért fél úgy tőlem? Mondja meg őszin­tén, miért nem akar?... Mitől fél annyira? Julia alig hallhatóan felelt: — Én nem félek. — Akkor miért ellenkezik? — Nem ellenkezem. — Szóval felmehetek? — Hova? — Magukhoz. •— Nem jöhet. — Maga akar eljönni hozzám? — Nem megyek. — De hiszen az imént már beleegyezett. Azt mondta, ha akarom, ha már mindenáron akarom, akkor nem bánja. Julia hallgatott. Később szólalt csak meg. — Elmehetek ... De akkor soha pp'n lát többet. Kovalik a keze után nyúlt. — Mikor akar eljönni? — Amikor maga parancsolja. Kovalik szólni akart, de a nyelve hirtelen megbotlott egy ide^ci^ .szóban. Gyapjas! . . . az a léjén s'hirtelen megremegett, ki'b' itfifcsterft maayattodotok- Mit akar , Júliá­val? Megfeledkezett Gyapjasról? Aztán a cse­lédjének sem szólt. Előbb azt is el kell távolí­tania hazulról. Nyers, maró keserűség fröccsent szét benne. — Na jó ... — mondta verejtékezve. — Csak próbára akartam tenni. Ne hallgasson rám és ne törődjék velem. Annyi kellemetlen­ség ért mostanában, hogy sokszor már magam sem tudom, mit beszélek. Csak csomagoljanak nyugodtan össze, majd én megváltom a jegye­ket, aztán a jövő héten szépen elutaznak. Júliában forrt a méreg, meg a gyűlölet. Megrémítette Kovaliknak a viselkedése. Zsák­­utcába jutott. Ha nem megy el hozzá, magára dühíti, ha elmegy, a végén úgy jár vele, mint az ügyvéddel. Otthon kitört belőle a fúria. Az anyja is­merte és megszokta már a dühöngéseit. Meg­várta, amíg sírva fakadt, akkor megkérdezte tőle: — De hát mi lett tulajdonképpen? Júliát most még ez a szelíd anyai szó is ingerelte. — Hagyjon! Ne kínozzon! Maga az oka mindennek. Szekeresné bánatos mozdulattal szorí­totta a szívére a kezét. — Én? — csodálkozott. — Maga. Miért ment el a múltkor ha­zulról? — Mikor? — Amikor az a gazember feljött. — De hiszen te küldtél el. — Mindegy. Azért mégse kellett volna elmennie. Ezúttal komolyan szenvedett. Érezte, hogy verembe esett, s ebből a csapdából most már aligha tud kijutni egykönnyen. (Folytatása következik.) Li» Boulogne sur Seine BbbSKI 6&a­­säatsTlläSSsfj az Academie de Paris által 1920-ban engedélyezett nevelőintézet fiatal leányok számára Paris környékének legelőkelőbb részében. Francia nyelvtanfolyam i­s az általános mű­velődés oktatása. Előkészítés vizsgákra. Összes művészetek, modern nyelvek, gyakorlati tanfolyamok, sportok. Nagy park teniszpályával. Arisztokratikus miliő, legjobb referenciák Mme BERNT LIE, 9 Avenue Victor Hugo, Boulogne sur Seine.

Next