Pesti Napló, 1931. július (82. évfolyam, 146–172. szám)

1931-07-19 / 162. szám

39 Vasárnap PESTI NAPLÓ 1931 július 19 •SS* Zöldfrakkos regényírók írta: Jimbrus Zoltán Abban a megöregedett tanárban, akit akár személyes tulajdonságai, akár összeköttetései­­— vagy­ mind a kettő — magas pozícióra, nagy hatáskörhöz és ennek megfelelő hatalomhoz juttattak, ki szokott fej­lődni és néha valóságos szenvedelemmé fokozó­dik az a hajlandóság és az az igyekezet, hogy vagy legújabb tanítvá­nyait, akik a legjóleseb­ben hízelegtek neki vagy akik majdan, a kellő idő­ben a leghatásosabb di­csőítéseket írhatják róla, és ezeken kívül családja­­Ambrus Zoltán tagjait, az összekötteté­seihez tartozó embere­ket — utolsó sorban talán régi barátait is — a leg­jobb állásokba helyezhesse el, kitüntetéseket sze­rezhessen nekik és bejuttathassa azokba a társa­ságokba vagy egyesületekbe, ahol törekvései a leghosszabban tartó sikerre számíthatnak. Min­denütt vannak ilyen tanárok vagy volt tanárok és René Doumbc, a Francia Akadémia örökös titkára meg a Revue des Deux Mondes­ szerkesz­tője ennek a típusnak c­sak legismertebb megtes­tesülése. Mert mindenki tudja, akit érdekel, mi­lyen hosszú idő óta nem szokott megtörténni, hogy olyan valaki jut be a Francia Akadémiába, akit Doumic nem jelölt. De nemcsak a tanári pá­lyán leginkább érvényesülők, néha a szerkesztők is rajta vannak, hogy táborukban és utódaikban biztosítsanak maguknak é­s törekvéseiknek bizo­nyos jövőt. Így Doumicnak, a lazacszín borítékú l«Revue de Deux Mondes« szerkesztőjének és a Francia Akadémia első »nagy választó­­jának ál­landó ellenzéke és számottevő ellenfele is van Marcel Prévostban, a narancsszín borítékú »Revue de France « szerkesztőjében, aki a Francia Akadémia másik nagy választója. Őik azok, akik a heti üléseken kívül szemléik révén a legtöbbet érintkeznek a többi akadémikussal; ők győzik meg a­ habozókat olyan új érvekkel, amelyekre ezek nem gondoltak és ők nyerik meg azokat, akiknek nincs véleményük, mert minden választáson sok olyan választó van, aki csak a végső szükség ese­tén nem zárkózik el a kellő tájékozódás elől. Te­hát — kivéve azokat az eseteket, amelyekben a közvélemény parancsol, így olyankor, amikor nagy katona vagy államférfi helyét kell betölteni más nagy katonával vagy államférfival — ők döntenek arról, ki jusson be az Akadémiába. Doumic jóval erősebb, mint Prévost, de hogy né­melyik jelöltjét beerőszakolhassa, kénytelen pak­tumot kötni Prévost-val és pártjával; ilyen pak­tummal sikerült elérnie Prévostnak, hogy nagy­nehezen, végre is beválasztathatta a régóta pá­lyázó Abel Hermant-t, akinek a nyelvtan körül szerzett érdemei soha­se tudták végképpen elfelej­tetni, hogy valaha vérfakasztó szatírákat írt az uralkodóházakról, a diplomatákról meg az arisz­tokrácia hölgyeiről és urairól. Ha véletlenül, ki­vételesen, akad pályázó, akinek jelöltségét Doumio is, Prévost is, egyforma melegséggel pár­tolják, ez a szerencse fia bizton számíthat a si­kerre. így, amióta Pierre Benoit regényeit nem­csak fölfedezőjének, Prévostnak narancsain bo­rítékú szemléje közölte, hanem ezzel­­váltakozva Doumio lazacszín borítékú folyóirata is, könnyű volt megjósolni, hogy az, első regényíró, aki hozzájuthat a zöld­ frakkhoz, Pierre Benoit lesz. Ez meg is történt, bár erős versenytársai akadtak az akadémiai körökben kedvelt Abel Bonnard és a nagyon befolyásos Fels gróf — a »Revue de Paris-­ szerkesztő-tulajdonosa -- személyében és bár Benoit negyvenötéves korában lett Benjá­minja az Akadémiának, ami — nem számítva Edmond Rostand-t, aki harmincegyedik évében lett, akadémikus — ebben a nagytekintélyű testü­letben­ most már szinte példátlan eset. Ahoz, hogy egy regényíró szert tehessen erre rá, nagy tisztességre, nem okvetetlenül szükséges az, hogy valaki remekműveket írjon, hiszen az, hogy mi a remekmű, sokáig vitás marad, majd­nem­ minden esetben. Frédéric Masson például, temérdek semmitmondó történelmi munka szer­zője, igen elítélően nyilatkozott Flaubertről, bár­­ezzel a véleményével az Akadémiában is megle­hetősen egyedül maradt. Nem okvetetlenül szük­s­éges az se­m, hogy a pályázó regényíró művei minden tekintetben megfeleljenek annak az eszté­tikai ideálnak, amelyet az Akadémia akkor tart szeme előtt, amikor bírál és kitüntet, hiszen úgyis mindenkinek más-más a véleménye arról, hogy valaki ezt az ideált mennyire közelíti meg. A leg­fontosabb nem az, hogy mit ír, hanem, hogy­­ vajha ki ő és merre van hazája­? Hogy Pierre Benoit kicsoda, honnan jött és milyen utakon járt, meg­tudhatjuk saját nyilatkozatából. Katonatiszt fia volt — tehát jó családból való — és Tuniszban meg Algériában végezte iskoláit. Aztán költeményeket adott ki, amiből látni, hogy nem a tömegeket akarta meghódítani, amikor megjelent a nyilvánosság előtt. Majd megírta Koenigsmark című regényét, amely Németország­ban játszik, bár ő maga sohase járt Németország­ban, és ezzel a regényével mingjárt nagy közön­séget szerzett. Aztán megírta La Chaussée des Géarts című regényét, amely Izlandban játszik, bár ő maga sohase volt Izlandban, majd a Le Txte Salé-t, amely az amerikai Sóstó környékén lakó mormonok életével ismerteti meg az olvasót, bár ő maga a Sóstónak még a tájékán 60 járt, mert sohase volt az Egyesült Államokban. Ezekből a regényekből, amelyek izgatták, sőt lázassá tették a közönséget, csinos jólétre tett szert, ami meg­engedte neki, hogy többször is bejárja a világot (Nem mondja el, hogy ekkor már sokan gúnyol­gatták a folyton otthonü­lő regényírót, aki mindig más-más messzi vidéken játszatja le kalandos történeteit.) Először Japánba ment el, aztán két­szer is ellátogatott Ausztráliába és más földré­szekbe is. (Csak Európát hanyagolta el, mert Lon­donban, Berlinben, Rómában és Madridban még nem járt soha.) Ez persze megkönnyítette, hogy újabb regényeit is mindig más-más távoli ország­ban játszathassa és hogy ezekben a »helyi színe­zet« már ne legyen olyan tisztán a »levegőből ka­pott«, mint első regényeiben. (Tizenöt műve kö­zött csak kettő van, melynek a meséje Francia-­ országban:. játszik:. Mademoiselle de la Ferté és­­ utolsó regénye: Le Véjeuner de Sousceyrnc.) Köz­­­ben jól megválogatta, hogy kikkel barátkozik. Mi­kor birtokot vásárolt, De Monzie-től kért taná­csot, aki akkor közoktatásügyi miniszter volt. Mi­kor világkörüli útjára készült és véletlenül meg­tudta, hogy Clemenceau 1867-ben végighallgatta Dickens egy amerikai felolvasását, kihallgatást kért Franciaország megmentőjétől, aki szívesen fogadja és Jáváról beszélgetett vele. Mikor Szí­riában tartózkodott, tisztelgett Weygand tábor­noknál, akit — miután megmentette Lengyelorszá­got a bolsevista veszedelemtől — éppen akkor ne­veztek ki szíriai főbiztossá és akit — nem azon a címen, hogy Turenne-ről és a francia hadsereg legújabbkori történetéről értékes könyveket írt, hanem,­­­hogy Joffre helyét méltó utód foglalja el, ugyanaznap választották be a Francia Akadé­miába, amelyiken Pierre Benoit-t. Mikor Musz­tafa Kemal legyőzte a görögöket, Benoit bemu­tatkozott neki és úgy találta, hogy Törökország megmentője a legérdekesebb emberek egyike a világon. Mikor Kelet-Ázsiában járt, megismerke­dett Gsang-Co-Lin tábornaggyal, a mancsu had­sereg fővezérével és Kína megmentője, aki — bár épúgy egy szót se tudott franciául, mint ahogy Benoit nem beszél kínai nyelven, sőt az anya­nyelvét kivéve, semmiféle más nyelven — a fran­cia kitűnőséget ebédre hívta meg, amelyről kü­lönben kissé elkésett, mert előbb agyon kellett lövetnie egyik alvezérét. De Benoit azalatt, míg világszerte így ismerkedett, nem felejtkezett meg párizsi ismerőseiről sem és különösen sűrűn leve­lezett Henri Bremond abbéval, aki a Francia Aka­démia egyik legmozgékonyabb tagja. Mert, ha Benoit regényeiben nem is szolgál sok örömmel azoknak, akik olvasmányaikban főképpen a val­lásos épülést keresik, sohase hanyagolta el azokat, akik az Akadémiában az Egyház vagy a katolikus irodalom képviselői. Általában, ha akadémikus­sal találkozott, nem tett úgy, mint Lord Gregory a szürke baráttal: nem fordult félre mozdul. Aztán elmondja, hogy a regényírók közül kik voltak rá a legnagyobb hatással. Ezek: Huys­mans, az első megtérő, Wilde, természetesen Barrés is — mert hiszen enélkül nem lehetne az a kifogástalan hazafi, akinek helye lehet az Aka­démiában — és ami Barrés után legalább is meg­lepő: Dickens! Ez az egyszerű angol regényíró, aki sohase hirdetett kereszteshadjáratot a hely­telenül gondolkozók ellen és beérte azzal, hogy remekműveket írt, bizonyára elámult­­volna ezen, ha véletlenül olyan hosszú ideig él, hogy meg­ismerheti Benoit munkáit. Jellemzi­­ Benoit-t egy másik nyilatkozata is. Sikerén érzett örömében elbeszéli, hogy első regé­nyeinek egyikét megbírálta a néhai Paul Souday is, aki úgy találta, hogy Benoit rosszul ír és sokat vét a francia nyelv törvényei ellen. Ezt a megbí­rált munka egyes mondataival bizonyítgatta. Benoit, tudva, hogy »a klasszikusokat magyaráz­gató kritikusok kivételes szépségeknek szokták mondani azt, amit a mai írókban hibáztatnak­, hogy a nem kedvező bírálatot megtorolhassa, az övéhez hasonló mondatokat írt ki Pascal Bossuet és Voltaire műveiből és ezeket beleillesztette abba a munkájába, amelyen akkor dolgozott. Mikor aztán ez az új munka megjelent és Souday csak­ugyan: »rávetette magát a csalétekre», Benoit azt felelte neki: »Kifogásaival forduljon Bossuc­hez, Pascalhoz és Voltaire-hez. Különben jóakaratúan figyelmeztetem, hogy — ha ítélkezni akar — a jövőben legyen óvatosabb, mert azokban a köny­vekben, amelyeket ezután fogok írni, szintén lesz­nek ilyen kelepcék«. Souday munkáinak gyűjte­ményéből, amelynek még csak kisebb része jelent meg könyvalakban, ki fog tudódni, hogy ez az elbeszélés nem szorul-e egy kis helyesbítésre, de nem ez az érdekes, hanem Bonoitnak az a vallo­mása, hogy nem voltak aggodalmai, amikor a tréfa kedvéért egy kis kölcsönözgetéssel tarkította munkáját. Második regényének megjelenése után plágiummal vádolták. Ez gyermekesség volt, mert ma már, amikor olyan gondos az ellenőrzés, józan ember nem plagizál; az utolsó, aki egész oldalakat írt ki Balzacból és Guy de Maupassantból, D'Annunzio, Fiume megmentője volt. De nyil­vánvaló, hogy Benoit, aki négy regényében írt le olyan vidékeket, amelyeket sohase látott — a ne­gyedik: Pour Don Carlos — könyvekből »merí­tette­ ezeket a leírásokat. É­s ha nincs is nagy haj­landósága a spuskázás«-ra, szívesen tanulja meg más írótól, amit eddig még nem tudott, ami nem hiba, mert a jó pap holtig tanul. De ha most ő maga áll elő azzal, hogy regényeiben formákat is készséggel hódítgat a klasszikusokból, ez először is nem vall valami nagy leleményre és másod­szor, arra mutat, hogy nagyon vitatható nézetei lehetnek az írás céljáról, amely csak a veszedel­mes megalkuvásokra kész, jelentéktelen írónál lehet, pusztán a siker, az igazi, az elsőrangú író­nál mindig: az egyéniség minél teljesebb érvé­nyesítése. • Újabb időben, amióta már mindenki unja azt az elfajzott — tegnap és tegnapelőtt még divatos — regényt, amely csupa tudákosság, bölcselkedés vagy­­impresszió- és amióta a már jónevű írók között is akárhány Pierre Mac Orlan találkozik, aki Stevenson sikerére vágyódva, kedvet kapott kalandregények írására: egyre többen teszik ma­gukévá azt az elméletet, hogy a kalandregényt, amelynek csakugyan nagyszerű ősei vannak, meg kell különböztetni a pusztán szórakoztató regény­től, az utóbbi rovására. Ebből annyi kétségtelen, hogy a kalandregényt is művészivé, értékessé te­heti az író lélekbelátó és megelevenítő ereje, az ilyen kalandregény tehát elvitathatatlan felsőbb­ségben van azzal a másfajta regénnyel szemben, amelynek szerzőjéből hiányzik ez az erő, és így csak azt az olvasót érdekelheti, aki nem sokat törődik a pszichológiai igazsággal — már­pedig pusztán szórakoztató regénynek az ilyen munkát szokás mondani. Az is igaz, hogy vannak nagy mesélők és hog­y a­z»zseni« mindent pótol. De ha a kalandregényben nincs egyéb, csak a kíváncsisá­got ébrentartó meseszövés, közte és a »pusztán szórakoztatót, erőtlen regény közt a különböző­ség meglehetősen elmosódik, akkor is, ha a ka­landregény ki tudja elégíteni a mese iránt érdek­lődő tömeg szükségletét. Hogy Benoitból nem­ hiányzik minden lélekbelátó és megelevenítő erő, ezt először a Le Lac Salé-ban és később, a legha­tásosabban, Mademoiselle de la Ferté-ben mu­tatta meg. De ezzel a két legkülönb regényével volt a legkevesebb sikere és mióta láthatja, hogy­ minél inkább összeszedi magát, annál nagyobbat kell csalódnia, egyre kevesebbet törődik alakjai lelkével. Kár, mert ezt az előadás könnyedsége, egy kis humor és egy kis irodalmi máz nem pó­tolhatja. Hogy eszes, művelt, finom író és kitűnő szórakoztató, aki — a vidéket nem számítva —­nem beszél arról, amit nem ismer és akinél nem találni a mindenkori Ohnet-kra emlékeztető bak­lövéseket, ezt senki se tagadja. Csakhogy ennyi még nem elég ahoz, hogy valakit a regényiroda­lom kiválóságai közé lehessen sorozni. De ezek közé került-e? A Francia Akadémiá­ban Benoit-n kívül ma tizenegy regényíró ül: Bourget, Lavedan, Bazin, Prévost, H. de Siégnier, Bordeaux, Estaunle, Lecomte, L. Bertrand, Her­mant és Le Goffic. Ezek közül a regény irodalom

Next