Pesti Napló, 1934. március (85. évfolyam, 48–72. szám)

1934-03-04 / 51. szám

63 Péntek PESTI NAPLÓ 1934 március 2­1 Mindenki hogy megtekintse s CHNUR HENRIK térfiruhaáruházának VIII., Rákóczi út 15 világvárosi kirakatait ahol a legújabb angol, amerikai és olasz modelek után készült Méret utáni szabóság, ragián-, telöltő-, öltöny- és szövetkülönlegességek láthatók. Új vonalak a szabásban Olcsó árak! Beszélgetés báró Kohner Adolffal — a Kohner-aukció után vagyonról, szegénységről, képekről, érzelmekről, életről és halálról bá­ró Kohner Adolf (Saját tudósítónktól.) Most láttam életemben először Kohner Adolf bárót. A váci uccai előkelő bérház negyedik emele­tén. Bérelt lakás. Az elő­szobában inas segíti le a kabátomat. Mosolygó­arcú, őszhajú fiatalem­ber, dr. Pogány Kálmán fogad. Művészettörté­nész. A báró bizalmi embere. Kedves, meleg üdvözlés után azt mond­ja: — A báró úr várja a szerkesztő urat. Paran­csoljon ... Az első ajtó: az első szoba. Tágas, elegáns szoba, csupa napfény. A báró karosszékben ül. De feláll. Kezet nyújt. Néhány szívélyes szó.­l Ezek a szavak erősen összemosódva hangzanak, de azért érthetőek. Leülünk. Nézem a bárót. Néhány évvel ezelőtt nagyon súlyos betegség csapott rá. Nem győzte le. Itt van, él és mosolyog. Hetvannyolcéves. Mosolyog A jóság, szeretet és — kíváncsiság mosolya. Miért jöttem? Megmondom: — Most árverezték az Ernst-múzeumban báró úr vagyontörő képeit és gyönyörű bron­zait. Ön az érdeklődés középpontjában áll. Tiltakozik: — Nem ... Isten mentsen ettől... Mit akarnak tőlem?... Itt élek a négy fal között, csöndben és nyugodtan... Kérem, ne törődjenek velem. Nekem az a legjobb. Ezt nem haragosan mondja. (Azt hiszem, ez a idetegszemű ember nem is tud haragudni.) Las­san, kissé fáradtan végigsimítja a homlokát: — Parancsoljon velem ... Beszéljek? Szívesen. Bármit kérdezhet, mindenre válaszolok. Egy őszeshajú, kedves arcú, törékeny hölgy lép a szobába. Kohner Adolf báró felesége. Ijedten rebben a szava: — Kérem, nagyon kérem szerkesztő urat, vi­gyázzon a kérdéseire. Nem szabad túlságosan iz­gatni ezekkel a dolgokkal az uramat. Az utóbbi időben egyre több és több interjú. Egy kis elné­zést kérek. A báró hangosan felnevet: — Nem, nem, semmi kíméletre nincs szüksé­gem. Teljesen indokolatlan a feleségem félelme. Tessék csak egész bátran kérdezni. A báróné megadással bólint: — Hát kérem... tessék. Megkérdezem: — Úgy tudom, hogy háromszázezer pengőt jö­vedelmezett az aukció. Meg van elégedve báró úr ezzel az eredménnyel! — Feltétlenül­ Ebben is annak a jelét látom, hogy javulóban van a gazdasági helyzet. Már nem állok kint a porondon, magánember vagyok csak, de innen, a szobámból is figyelem az életet. Az egész fronton­­javulást látok. Meggyőződésem, hogy a világkrízis túljutott a kulminációs ponton. Dr. Pogány hangosan felnevet. — Túljutott?... És Japán? És Oroszország? Az Egyesült Államok és Európa? —• Ezek nem érdekelnek. Optimista vagyok. — Az aukcióra került képek között melyiket szerette báró úr a legjobban? — Erre nincs, nem is lehet határozott válaszom. 329 kép került aukcióra. Valamennyit szerettem. Mikor a cég ingadozni kezdett, már akkor elad­tam Van Goghot, a legszebb Cézanneomat, Gog­nint... Ezekkel az eladásokkal igyekeztem meg­menteni a céget. Nem sikerült. Szerettem, végte­lenül szerettem ezeket a képeket és mégis túlad­tam rajtuk, így történt ez a többivel is... — Itt függtek a falakon a képek és állványai­kon a bronzok. Naponta megnézte őket, egytől­egyig valamennyit? — Közöttük, velük éltem. Állandó kapcsolat volt közöttünk. Szerettem őket, szinte nem is kép­zelhettem másképpen, csak úgy, hogy ők is sze­rettek engem. Nagyon gyakran kölcsön adtam közülök néhányat egy-egy kiállításra. Amikor hónapok múlva visszakerültek hozzám, a találko­zás öröme szinte megborzongatott. — Gyakran kölcsön adta a képeket ilyen kiál­­­lításokra? — Mindig, amikor kérték. Soha nem volt úgy, hogy valamennyi festményem egy időben itthon lett volna. — Volt idő, amikor jobban, vagy kevésbé sze­retett egy-egy képet, vagy bronzot? — Mindig egyformán szerettem őket. A képe­ket végignéztem. — éreztem őket. A bronzokat majdnem mindennap a kezembe vettem, szemem elé emeltem őket, szinte beszéltem velük. Keveset untam meg közülök, amelyiket meguntam, azt elcseréltem egy m­ásik­­képpel­ vagy másik bronzzal. —­ Volt olfűin festmény, amelyet meg akart vásárolni és nem tudott hozzájutni mégsem? — Volt. De legfeljebb csak egy, vagy kettő. Még ma is sajnálom, hogy nem vettem egy Millet­képet Párizsban és egy Manet-képet Berlinben. Ez a Manet-kép egy őszibarack-csendéletet ábrázol. Hatezer márkát kértek érte és én csak ötezret ígértem. Másnap elmentem újra a kiállításra, h­ogy lefizessem a hatezer márkát, de akkor már megtudtam, hogy a képet közben megvette Nemes Marcel. Utána egy napig rendkívül bosszantott a dolog. — Melyik festményért adta a legtöbb pénzt? — Egy Cézanne-képért 45.000 aranykoronát fizettem. — Mit érzett báró úr, amikor kitűzték az aukció terminusát? — Két esztendő óta folyton csak erről volt szó. Nem éreztem semmi különöset, de akkor, ami­kor az aukciós termekben összegyűjtötték képei­met és bronzaimat és én ezen a helyen elő­ször találkoztam velük, a legnagyobb mértékben meg voltam rendülve. Rettenetes érzés volt az, amikor így szemben álltunk egymással: a tőlem búcsúzók és én, aki hang nélkül, meggörnyedve, reszketve búcsúztattam őket. Istenem, hiszen én már évek óta tisztában voltam azzal, hogy el kell válnunk egymástól. Tudtam, hogy ebben a ször­nyű világkrízisben nem tudom megtartani őket. Mindent előre tudtam és mégis... (Hirtelen újra a mosolyt erőltet az arcára.) Végeredményben azon­ban ne tessék azt gondolni, hogy ez az aukció az én tragédiámat jelenti. Az az igazság, hogy mielőtt a cég tönkrement, sokkal izgatottabb voltam, mint akkor, amikor már minden összeomlott, és ezektől a kedvesektől meg kellett válnom. Mielőtt még bekövetkezett volna az összeomlás, rettene­tesen izgatott voltam, összevissza kapkodtam, mindent megpróbáltam, hogy megmentsek a pusztulástól mindent. Azok voltak az igazán szörnyű idők!­­— És most?... — Mit csináljak? Mindenhez hozzá kell szokni. Az egész világ ezt teszi. Nevetségesnek tartanám, ha folytonosan sopánkodnék. Az emberek azt kép­zelik, hogy itt ülök a szobámban és könnyezek. Hát ez bolondság. Átcsoportosítottam körülöttem és magamban mindent. Úgy élek, ahogyan élnie kell annak, aki nemcsak beletörődött az életébe, hanem szereti és meg is becsüli az életét. Ha na­gyon féltem volna a bekövetkezendő események­től, végtelenül könnyen segíthettem volna a bajon. Mi kellett volna hozzá egyéb, mint egy revolver és a revolverben egy golyó? Kitűnő és passzioná­tus vadász vagyok, tessék elhinni, biztosra men­tem volna. Egyetlen pillanat alatt a túlvilágra loccsanthattam volna át a revolvergolyóval az agyamat. De nem tettem, eszem ágában sem volt, hogy megtegyem. Az élet szép, az életet végig kell harcolnia annak, akinek csak egy szemernyi eshe­tősége van arra, hogy meg­ tudja szerezni azt, amire feltetlen szüksége van. — Ilyen imádata az életnek!... Sohasem gon­dol arra, ami volt? A gazdagságra, a gondtalan­ságra, a fényre? — Nem gondolok rá soha. Eszembe sem jut semmi abból, ami tegnap volt. Ami elmúlt, az el­múlt. — Ön barátja volt mindenkinek, aki értéket jelentett és aki önre szorult. Hol vannak ma ezek a barátok? — Legtöbbje a föld alatt. Elmentek, örökre el­mentek. De azért még most is van egy-két igazi jóbarátoan. Kevesen vannak, nagyon kevesen, de rá vannak! — Szereti az embereket? — Egészben véve nincs sem­­i különös pana­szom rájuk. Kár, hogy a mostani időkben talán túlságosan is sajnálkoztak rajtam. Sajnálkoztak, de rosszak nem voltak. — ön, báró úr, élete javán már átgázolt. Óriási vagyona volt, nevet biztosított magának a magyar művészettörténelemben, emberek légióját segítette, híres volt a jóságáról, emberséges szívéről, megértő finom lelkéről. Azok közé tar­tozott, akiknek sohasem kellett félniök attól, hogy koldusbotra jutnak. Most, ebben az embertelen ka­taklizmában tönkrement, barátai legnagyobb ré­szétől elszakította a halál, megtépte a betegség, a pillanatonként kiújuló és kivédhetetlen izgalom-Gondolt már arra, hogy... — Meghalok? Igen. Teljes nyugalommal né­zek a bekövetkezendő és valószínűleg leginkább csak engemet érdeklő utolsó órák elé. Jöjjön, ami­nek jönni kell. Ó, kedves uram, a nagy befejezést nem szabad sürgetni, nem szabad siettetni, meg­jön az magától. Nem mondhatom, hogy óhajtom, nem,­­ csak eltűröm! Fazekas Imre A serdülő ifjúságnak reggel felkeléskor egy-egy kis pohárnyi természetes Ferenc József keserűvizet kell adni, mert gyomor-, bél- és vértisztító hatásának fiúknál és leányoknál igen fontos eredményeket köszönhetünk. Minden külön értesités helyett. Özv. dr. Sichermann Bernátné szül. hliniki Neuberger Irma, dr. Sichermann Frigyes. Starnberger Imre dr., Pál dr., Bódog és Mária férj. Silberman Sándorné fájdalomtól megtört szívvel tudatják, hogy a legjobb férj, apa, nagyapa és ember dr. Sichermann Bernát Ügyvéd, m. kir. udvari tanácsos, Kassa szab. kir. város volt tiszti főüügyésze, a Magyar Általános Hitelbank jogtanácsos-igazgatója, a Takarékpénztárak és Bankok Egyesülete jogtanácsosa 74 éves korában hosszas szenvedés után ma csendesen elhúnyt. Drága halottunkat 1934 március 5-én, hétfőn déli 12 órakor a rákoskeresztúri izr. temetőben helyezzük örök nyugalomra. Budapest, 1934 március 3. Testvére: Sallai Vince. Sógornői: Sallai Vincéné, özv. Laendler Józsefné, özv. dr. Pozsonyi Jenőné. Menyei: dr. Sichermann Frigyesné szül. Szántó Edith, dr. Starnberger Imréné szül. Lőrinczy Vilma. Veje : Silberman Sándor. Unokái: Sic­ermann Kitty és Silberman Évi. Koszorúk és részvétlátogatások mellőzését kérjük.

Next