Pesti Napló, 1934. március (85. évfolyam, 48–72. szám)
1934-03-04 / 51. szám
63 Péntek PESTI NAPLÓ 1934 március 21 Mindenki hogy megtekintse s CHNUR HENRIK térfiruhaáruházának VIII., Rákóczi út 15 világvárosi kirakatait ahol a legújabb angol, amerikai és olasz modelek után készült Méret utáni szabóság, ragián-, telöltő-, öltöny- és szövetkülönlegességek láthatók. Új vonalak a szabásban Olcsó árak! Beszélgetés báró Kohner Adolffal — a Kohner-aukció után vagyonról, szegénységről, képekről, érzelmekről, életről és halálról báró Kohner Adolf (Saját tudósítónktól.) Most láttam életemben először Kohner Adolf bárót. A váci uccai előkelő bérház negyedik emeletén. Bérelt lakás. Az előszobában inas segíti le a kabátomat. Mosolygóarcú, őszhajú fiatalember, dr. Pogány Kálmán fogad. Művészettörténész. A báró bizalmi embere. Kedves, meleg üdvözlés után azt mondja: — A báró úr várja a szerkesztő urat. Parancsoljon ... Az első ajtó: az első szoba. Tágas, elegáns szoba, csupa napfény. A báró karosszékben ül. De feláll. Kezet nyújt. Néhány szívélyes szó.l Ezek a szavak erősen összemosódva hangzanak, de azért érthetőek. Leülünk. Nézem a bárót. Néhány évvel ezelőtt nagyon súlyos betegség csapott rá. Nem győzte le. Itt van, él és mosolyog. Hetvannyolcéves. Mosolyog A jóság, szeretet és — kíváncsiság mosolya. Miért jöttem? Megmondom: — Most árverezték az Ernst-múzeumban báró úr vagyontörő képeit és gyönyörű bronzait. Ön az érdeklődés középpontjában áll. Tiltakozik: — Nem ... Isten mentsen ettől... Mit akarnak tőlem?... Itt élek a négy fal között, csöndben és nyugodtan... Kérem, ne törődjenek velem. Nekem az a legjobb. Ezt nem haragosan mondja. (Azt hiszem, ez a idetegszemű ember nem is tud haragudni.) Lassan, kissé fáradtan végigsimítja a homlokát: — Parancsoljon velem ... Beszéljek? Szívesen. Bármit kérdezhet, mindenre válaszolok. Egy őszeshajú, kedves arcú, törékeny hölgy lép a szobába. Kohner Adolf báró felesége. Ijedten rebben a szava: — Kérem, nagyon kérem szerkesztő urat, vigyázzon a kérdéseire. Nem szabad túlságosan izgatni ezekkel a dolgokkal az uramat. Az utóbbi időben egyre több és több interjú. Egy kis elnézést kérek. A báró hangosan felnevet: — Nem, nem, semmi kíméletre nincs szükségem. Teljesen indokolatlan a feleségem félelme. Tessék csak egész bátran kérdezni. A báróné megadással bólint: — Hát kérem... tessék. Megkérdezem: — Úgy tudom, hogy háromszázezer pengőt jövedelmezett az aukció. Meg van elégedve báró úr ezzel az eredménnyel! — Feltétlenül Ebben is annak a jelét látom, hogy javulóban van a gazdasági helyzet. Már nem állok kint a porondon, magánember vagyok csak, de innen, a szobámból is figyelem az életet. Az egész frontonjavulást látok. Meggyőződésem, hogy a világkrízis túljutott a kulminációs ponton. Dr. Pogány hangosan felnevet. — Túljutott?... És Japán? És Oroszország? Az Egyesült Államok és Európa? —• Ezek nem érdekelnek. Optimista vagyok. — Az aukcióra került képek között melyiket szerette báró úr a legjobban? — Erre nincs, nem is lehet határozott válaszom. 329 kép került aukcióra. Valamennyit szerettem. Mikor a cég ingadozni kezdett, már akkor eladtam Van Goghot, a legszebb Cézanneomat, Gognint... Ezekkel az eladásokkal igyekeztem megmenteni a céget. Nem sikerült. Szerettem, végtelenül szerettem ezeket a képeket és mégis túladtam rajtuk, így történt ez a többivel is... — Itt függtek a falakon a képek és állványaikon a bronzok. Naponta megnézte őket, egytőlegyig valamennyit? — Közöttük, velük éltem. Állandó kapcsolat volt közöttünk. Szerettem őket, szinte nem is képzelhettem másképpen, csak úgy, hogy ők is szerettek engem. Nagyon gyakran kölcsön adtam közülök néhányat egy-egy kiállításra. Amikor hónapok múlva visszakerültek hozzám, a találkozás öröme szinte megborzongatott. — Gyakran kölcsön adta a képeket ilyen kiállításokra? — Mindig, amikor kérték. Soha nem volt úgy, hogy valamennyi festményem egy időben itthon lett volna. — Volt idő, amikor jobban, vagy kevésbé szeretett egy-egy képet, vagy bronzot? — Mindig egyformán szerettem őket. A képeket végignéztem. — éreztem őket. A bronzokat majdnem mindennap a kezembe vettem, szemem elé emeltem őket, szinte beszéltem velük. Keveset untam meg közülök, amelyiket meguntam, azt elcseréltem egy másikképpel vagy másik bronzzal. — Volt olfűin festmény, amelyet meg akart vásárolni és nem tudott hozzájutni mégsem? — Volt. De legfeljebb csak egy, vagy kettő. Még ma is sajnálom, hogy nem vettem egy Milletképet Párizsban és egy Manet-képet Berlinben. Ez a Manet-kép egy őszibarack-csendéletet ábrázol. Hatezer márkát kértek érte és én csak ötezret ígértem. Másnap elmentem újra a kiállításra, hogy lefizessem a hatezer márkát, de akkor már megtudtam, hogy a képet közben megvette Nemes Marcel. Utána egy napig rendkívül bosszantott a dolog. — Melyik festményért adta a legtöbb pénzt? — Egy Cézanne-képért 45.000 aranykoronát fizettem. — Mit érzett báró úr, amikor kitűzték az aukció terminusát? — Két esztendő óta folyton csak erről volt szó. Nem éreztem semmi különöset, de akkor, amikor az aukciós termekben összegyűjtötték képeimet és bronzaimat és én ezen a helyen először találkoztam velük, a legnagyobb mértékben meg voltam rendülve. Rettenetes érzés volt az, amikor így szemben álltunk egymással: a tőlem búcsúzók és én, aki hang nélkül, meggörnyedve, reszketve búcsúztattam őket. Istenem, hiszen én már évek óta tisztában voltam azzal, hogy el kell válnunk egymástól. Tudtam, hogy ebben a szörnyű világkrízisben nem tudom megtartani őket. Mindent előre tudtam és mégis... (Hirtelen újra a mosolyt erőltet az arcára.) Végeredményben azonban ne tessék azt gondolni, hogy ez az aukció az én tragédiámat jelenti. Az az igazság, hogy mielőtt a cég tönkrement, sokkal izgatottabb voltam, mint akkor, amikor már minden összeomlott, és ezektől a kedvesektől meg kellett válnom. Mielőtt még bekövetkezett volna az összeomlás, rettenetesen izgatott voltam, összevissza kapkodtam, mindent megpróbáltam, hogy megmentsek a pusztulástól mindent. Azok voltak az igazán szörnyű idők!— És most?... — Mit csináljak? Mindenhez hozzá kell szokni. Az egész világ ezt teszi. Nevetségesnek tartanám, ha folytonosan sopánkodnék. Az emberek azt képzelik, hogy itt ülök a szobámban és könnyezek. Hát ez bolondság. Átcsoportosítottam körülöttem és magamban mindent. Úgy élek, ahogyan élnie kell annak, aki nemcsak beletörődött az életébe, hanem szereti és meg is becsüli az életét. Ha nagyon féltem volna a bekövetkezendő eseményektől, végtelenül könnyen segíthettem volna a bajon. Mi kellett volna hozzá egyéb, mint egy revolver és a revolverben egy golyó? Kitűnő és passzionátus vadász vagyok, tessék elhinni, biztosra mentem volna. Egyetlen pillanat alatt a túlvilágra loccsanthattam volna át a revolvergolyóval az agyamat. De nem tettem, eszem ágában sem volt, hogy megtegyem. Az élet szép, az életet végig kell harcolnia annak, akinek csak egy szemernyi eshetősége van arra, hogy meg tudja szerezni azt, amire feltetlen szüksége van. — Ilyen imádata az életnek!... Sohasem gondol arra, ami volt? A gazdagságra, a gondtalanságra, a fényre? — Nem gondolok rá soha. Eszembe sem jut semmi abból, ami tegnap volt. Ami elmúlt, az elmúlt. — Ön barátja volt mindenkinek, aki értéket jelentett és aki önre szorult. Hol vannak ma ezek a barátok? — Legtöbbje a föld alatt. Elmentek, örökre elmentek. De azért még most is van egy-két igazi jóbarátoan. Kevesen vannak, nagyon kevesen, de rá vannak! — Szereti az embereket? — Egészben véve nincs semi különös panaszom rájuk. Kár, hogy a mostani időkben talán túlságosan is sajnálkoztak rajtam. Sajnálkoztak, de rosszak nem voltak. — ön, báró úr, élete javán már átgázolt. Óriási vagyona volt, nevet biztosított magának a magyar művészettörténelemben, emberek légióját segítette, híres volt a jóságáról, emberséges szívéről, megértő finom lelkéről. Azok közé tartozott, akiknek sohasem kellett félniök attól, hogy koldusbotra jutnak. Most, ebben az embertelen kataklizmában tönkrement, barátai legnagyobb részétől elszakította a halál, megtépte a betegség, a pillanatonként kiújuló és kivédhetetlen izgalom-Gondolt már arra, hogy... — Meghalok? Igen. Teljes nyugalommal nézek a bekövetkezendő és valószínűleg leginkább csak engemet érdeklő utolsó órák elé. Jöjjön, aminek jönni kell. Ó, kedves uram, a nagy befejezést nem szabad sürgetni, nem szabad siettetni, megjön az magától. Nem mondhatom, hogy óhajtom, nem, csak eltűröm! Fazekas Imre A serdülő ifjúságnak reggel felkeléskor egy-egy kis pohárnyi természetes Ferenc József keserűvizet kell adni, mert gyomor-, bél- és vértisztító hatásának fiúknál és leányoknál igen fontos eredményeket köszönhetünk. Minden külön értesités helyett. Özv. dr. Sichermann Bernátné szül. hliniki Neuberger Irma, dr. Sichermann Frigyes. Starnberger Imre dr., Pál dr., Bódog és Mária férj. Silberman Sándorné fájdalomtól megtört szívvel tudatják, hogy a legjobb férj, apa, nagyapa és ember dr. Sichermann Bernát Ügyvéd, m. kir. udvari tanácsos, Kassa szab. kir. város volt tiszti főüügyésze, a Magyar Általános Hitelbank jogtanácsos-igazgatója, a Takarékpénztárak és Bankok Egyesülete jogtanácsosa 74 éves korában hosszas szenvedés után ma csendesen elhúnyt. Drága halottunkat 1934 március 5-én, hétfőn déli 12 órakor a rákoskeresztúri izr. temetőben helyezzük örök nyugalomra. Budapest, 1934 március 3. Testvére: Sallai Vince. Sógornői: Sallai Vincéné, özv. Laendler Józsefné, özv. dr. Pozsonyi Jenőné. Menyei: dr. Sichermann Frigyesné szül. Szántó Edith, dr. Starnberger Imréné szül. Lőrinczy Vilma. Veje : Silberman Sándor. Unokái: Sicermann Kitty és Silberman Évi. Koszorúk és részvétlátogatások mellőzését kérjük.