Pesti Napló, 1935. január (86. évfolyam, 1–26. szám)
1935-01-22 / 18. szám
Ma: Iparos és Kereskedő Napló (Melléklet) Budapest, 1935 86. évfolyam 18. szám Ára 16 fillér DÉ) Kedd, január 22 ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy hóra 4.— pengős Negyedévre 10.80 pengő Félévre 2160 pengő Egyes szám ára Budapesten, vidéken és a pályaudvarokon 16 fillér Ünnepnapokon 24 fillér Vasárnap ... 82 fillér PESTI NAPLÓ SZERKESZTŐSÉGI ÉS KIADÓ HIVATALJ .VII. ker., Rákóczi út 54. Telefon • 155- 50-től 57-ig ,81-18, 464-19. Jegypénztár, hirdetési-, előfizetési-, utazási- és könyvpaztály I VII., Erzsébet körút 18-20. Szerkesztőség Bécsbeni L, Kohlmarkt 7. i EMLÉKEZÉS MIKLÓS ANDORRA Írta és a január 21-i emlékünnepélyen felolvasta: LAKATOS LÁSZLÓ Emlékezei Miklós Andorra... Ha valakit, bizonyára ő tiltakozott volna, nagyon csendesen, de nagyon erélyesen tiltakozott volna ez ellen a mai emlékünnep ellen, amit az ő ötvenötödik születésnapján rendezünk. Miklós Andor nem nagyon hitt a születésnapokban. Nemhogy a halottak, de még az élők születésnapjában sem, mert — valahogy így gondolhatta — az igazi ember mindennap újra születik munkájával, akaratával, szorgalmával, haladásával, az igazi embernek minden napja születésnap, annak a másiknak pedig... Annak sosincs születésnapja, mert egyszerűen nem fontos, hogy egy esztendőben akár csak egyszer is ráemlékezzünk arra az élettani incidensre, amelynek múlhatlan következményeként ő a világon van. De Miklós Andor minden nap megszületett és megszületik még ma is, halottaiban is. Sokan, akik most itt vagyunk, a mai nap délelőttjét az ő lapjainál töltöttük, innen is oda fogunk visszamenni, az ő lapjainak szerkesztőségébe 13 kiadóhivatalába. Az ő házából jöttünk, az ő házába megyünk. És ez több és ez szebb a gyászbeszédek kegyeleténél, amiben éppen az szokott lenni, amit Miklós Andor a legkevésbé szeretett, dátumszerűség és unalom. Miklós Andorra nem kell időről időre és naptári esedékességek szerint ráemlékezni, egyszerűen azért nem, mert őt nem lehet elfelejteni. Nagyon profánul fogom mondani, de hiszem, hogy neki is így tetszene, Miklós Andor egyszerűen nem hagy nekünk időt arra, hogy elfelejtsük. Ezt a halott férfiút nem kell feltámasztani, mert ez a halott férfiú él. Lapjai megjelennek, gépei járnak, a műhelyek, amiket épített, ma is telve vannak írógépkattogással, töltőtoll sercegésével, tanácskozásokkal és tanácsokkal, kérésekkel és kérdésekkel, cigarettafüsttel, a nyomdai levonatok nedves, nehéz festékszagával, az interurbán csengetésével, mindig termékeny problémákkal és soha be nem rekedő kíváncsisággal. Miklós Andor halottaiban sem ér rá, hogy a kegyelet csendjében ráboruljon egy legenda unalmassága, mert ő ma is él, itt van, vezet, foglalkoztat és holtan is azt cselekszi, amire mint tudjuk, ma igen sokan az élők közül is képtelenek: kenyeret ad embereknek. Míg élt, sosem kellett sírnunk ő miatta és most, hogy meghalt, még mindig neki dolgozhatunk. Megállok egy percre Miklós Andor halhatatlanságánál, ennél a nagyon reális, ennél a szinte fizikai halhatatlanságnál és közben rágondolok egy korra és egy világra, amely éppen száguldó tempója miatt nem tud lépést tartani önmagával és amely szinte naponta lesz öngyilkos. És ez a kor a mi korunk és ez a világ a mi világunk. Miklós Andor személyiségének, munkájának, eredményeinek és sikereinek egész békebeliségével bejutott ebbe a világba, találkozott vele és ez a találkozás csak drámai lehetett. ízlése, megbízhatósága, egész erkölcsisége fellázadt ez ellen a világ ellen, amellyel állandó, soha pillanatig nem szűnő viaskodásban élt. Hőse és mártírja volt ennek a kornak, amelynek fölébe kerekedett kultúrájával, tisztességével és főként azzal, ami ebből a korból leszinkább hiányzik: jóságával és emberiességével. Emberevő, értékirtó években, amikor a barbár demagógia fejszével pusztított, ő volt az, aki — és igen gyakran a személyi helytállás fizikai bátorságával is — átmentette a magyar újságírást és a magyar irodalmat. És ha valaki erre azt mondja, hogy Miklós Andort siratni jöttünk és nem másokat vádolni, úgy erre az felelem: sosem fölösleges a halott hőst megmérni ellenfelei nagyságával vagy kicsinységével, amiből gyakran persze azt a matematikai rezultánst nyerjük, hogy a hős nagyságát az ellenfél kicsiny volta adja. Miklós Andor gátat épített a demagógia, az alpáriság és ezek nagy segítőtársa, de nem jól mondom, mert nem segítő-, hanem pusztítótársa, a gyűlölet ellen. Miklós Andor egy nagy gyűlölségi kampányt szerelt le, mindig erőszak nélkül, kezdeti időkben szinte teljesen magára hagyatva, mindig csak erkölcsi fölényével. »Csak« — mondom könnyelműen, mintha ennél, hogy: erkölcsi fölény, lenne valami, ami több. Erkölcsi fölényével, ízlésével, kultúrájával, tudásával és azzal az igazsággal, amit összességükben jelentenek ezek az erények. . . • , Nem tudott gyűlölni. Olyannyira nem, hogy igazán legbelül még a gyűlölködőket sem gyűlölte. Gyűlölte a gyűlöletet,"de nem gyűlölte a gyűlölködőket. Értem: a harcot sosem vitte át személyeskedésre és a bukott ellenfélnek mindig előbb hirdetett amnesztiát, mint az azt kérte. Ha csak egy perccel is, de mindig megelőzte a bocsánatkérést a megbocsátással. Mert nagylelkű volt. És jó volt. Jósága ortatlan volt és az ő jóságára való emlékezés számtalan mítosz és történet alakjában él tovább, nemcsak azóta, hogy meghalt, hanem... Miklós Andor elérte a sokkal nehezebbet: jóságát elismerték már életében is. Milyen volt ez az ő jósága? De éppen az volt benne a szép, hogy nem volt eltökélt és nem volt programszerű. Az ő jósága nem volt tétel, ami körül ő megírta minden reggel az ő kór házi szimfóniáját az összes pontokkal és ellenpontokkal, a muzsika és a matematika összhangja és törvényei szerint. Ez nem volt szorgalmi feladat, amit feladott magának és amiből levizsgázott tükör előtt. Az ő jóságának nem volt hangossága és az ő szíve nem volt aranyból, mert az Ő szíve szívből volt. Igazi, szívből való szívből, ő nem azért volt jó, mert jó akart lenni, hanem azért volt jó, mert nem tudott rossz lenni. Jó volt. Úgy volt jó, ahogyan megszületett. A jósága éppen úgy testrésze volt neki, mint a karja, a keze, a tüdeje. Egyszerűen és közönségesen: Miklós Andor el volt ítélve a jóságra és sokszor végzetesen. Jó volt és szerény volt. És ha jóságáról azt kellett mondanom, hogy nem volt programszerű, a szerénységéről is azt kell mondanom, hogy az igazi volt és nem volt az a gyanús, az a tolakodó szerénység, amely tulajdonképpen csak egyik és nem mindig legízlésesebb formája a szerénytelenségnek. Igazán szerény volt, mert legtöbbször nem is tudta, hogy szerény és ha szíve szívből való volt, a szerénysége viszont szeméremből volt való. Szerény maradt élén egy óriási vállalatnak. Megmaradt szerénynek csapatai közt a hízelkedőknek és a hunyászkodóknak, de ugyanakkor — és ez talán még nehezebb volt — szemben egy ádázul ellenséges táborral is. Nem bukott el a mások hízelgésén és a gyűlölködésre nem felelt gőggel. Egyáltalán: a legnagyobb magyar boulevard lap főszerkesztője volt a magyar közéletnek talán leghalkabb egyénisége. Miklós Andor mindig halk volt. Helyette a sikerei voltak hangosak. Vezéri férfiú volt, valami különös adottsággal, hogy halk szóval, de ha kellett, akár csak szentből való intéssel, csak úgy ránézéssel is tekintélyt tartson. Vannak ilyen emberek, akik arra születtek, hogy az asztalfőn üljenek, akik előtt a legöregebb ember is gyerek lesz, akihez mindenki folyamodik segítségért, tanácsért, ötletért, megoldásért, ítéletért. És ebből következett, hogy Miklós Andorból idővel nemzeti intézmény lett, személyi népszerűségével olykor erős riválisa tulajdon lapjai popularitásának is, ítéletében mindenki megbízott és diszkréciójában is. És ha lapjai mindent megírtak, viszont Miklós Andornak mindent meg lehetett írni vagy elmondani, anélkül, hogy az valaha is kikerült volna a piacra. Soha nála diszkrétebb újságírót, pedig — Istenem! — milyen újságíró volt, mennyi ösztönnel és érzékkel aziránt, ami friss, új, eredeti, érdekes. Szerelmese volt a mesterségének, amely az ő kezén át művészet volt, de ennek a szerelemnek sosem áldozott fel senkit. Sem országot, sem kultúrát, sem intézményeket és legkevésbé embereket. Vezéri férfiú volt és életével és sikereivel, de főként igazságszeretetével és pártatlanságával így lassanként fölé emelkedett a pártoknak és frakcióknak. Ami megérződött lapjain is. Ellentmondásokkal terhes időkben ezekben a lapokban megnyilatkozhatott mindenki, aki tehetséges volt, aki tisztességes volt és aki magyar volt. A sarkon ólálkodó irigység, vagy a beskatulyázott szektoriánus gondolkozás, ez a rúgóra és sablonokra járó elvont és dedresszírozott pártgondolkozás gyakran vetette ezt szemére és körülbelül így, hogy: hiányzott belőle a világnézlet. Ez lehet. Most már csak az a kérdés, hogy mi az: világnézlet. Ha merev pártdoktrina, dogmáknak robotba való elhadarása, akkor ez szerencsére hiányzott belőle. Miklós Andor reggel kádban fürdött és nem világnézletben, reggeli után pedig rágyújtott egy könnyű cigarettára és nem egy nehéz fanatizmusra. Hiányzott belőle a világnézlet, de nem egy henye elekticizmus okán hiányzott belőle a világnézlet, de nem a gondolkozás lustasága miatt. Hiányzott belőle a világnézet. De nem hiányzott belőle a világ. És nem hiányzott belőle az élet. És főként nem hiányzott belőle az ember. Fanatikusnak lenni aránylag könnyű. Nem kell hozzá több, mint lélek és elme merevsége, bizonyos patológiai adottság, ami sokkal több emberben van meg, mint azt hinni lehetne, elég hozzá egy kényelmetlen gyomorbetegség, megemésztetlen ifjúkori kudarc és főként elég hozzá az az egyoldalúság, ami gyakran kártékonyabb a tudatlanság abszolútumánál is. Könynyű szentnek látszani, de nehéz bölcsnek lenni. Könnyű fanatizmussal feláldozni milliókat, de nehéz türelemmel megmenteni és fenntartani egy házat, egy műhelyt, egy kemencét. Lángba borítani egy nemzedéket... De Miklós Andor sem világította meg a maga útját eleven fáklyákkal, amilyen okos és szerény volt, ő beérte a villanykapcsolóval, nem gyújtogatott, de világított. És melegített. Nem akarta minden reggel kilenc és tíz között megváltani a világot, hogy azt tíz és tizenegy közt elpusztítsa. Nem! ő nem élt a fantázmagóriák végtelen síkjain. Nem ő volt az a londoni kábult koldus, aki a Westminster lépcsőjén kuporodva átszellemült arccal állapítja meg, hogy: — enyém a birodalom, enyém Anglia, India, Kanada, Ausztrália, a gyarmatok és a dominiumok. Miklós Andor nem gazdálkodott egy öt világrészre terjedő hóbortbirodalomban (ami persze nem Anglia), ő beérte egy házzal és egy kerttel, de ez a ház kőből való volt és nem délibábból, a kertjében ha talán mák is termett, de sosem mákony, ő a rögeszme helyett a rögöt művelte és főként az a ház és az a kert az az övé volt és abban a házban másokat is ültetett asztalhoz és annak a kertnek rózsáiból másnak is metszett, kis kertjének kalászaiból másnak is kötött kévét. Ember volt. A földön járt. Ember volt. Vezéri férfiú volt. Ez megnyilatkozott abban az egyenesen rendkívüli képességében is, ahogy értékeket felismerni, embereket megválogatni tudott. Életveszélyes, szellemileg és erkölcsileg életveszélyes időkben ő mentette át a magyar irodalmat. Ami persze nem azt jelentette, hogy a zsebéből, éjjeli menedékhelyet csinált. De aki akart és tudott dolgozni, az nála mindig méltón él, meg-