Pesti Napló, 1935. január (86. évfolyam, 1–26. szám)

1935-01-22 / 18. szám

Ma: Iparos és Kereskedő Napló (Melléklet) Budapest, 1935 86. évfolyam 18. szám Ára 16 fillér DÉ) Kedd, január 22 ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy hóra 4.— pengős Negyedévre 10.80 pengő Félévre 2160 pengő Egyes szám ára Budapesten, vidéken és a pályaudvarokon 16 fillér Ünnepnapokon 24 fillér Vasárnap ... 82 fillér PESTI NAPLÓ SZERKESZTŐSÉGI ÉS KI­AD­Ó HI­VATALJ .VII. ker., Rákóczi út 54. Telefon • 155- 50-től 57-ig ,81-18, 464-19. Jegypénztár, hirdetési-, előfize­tési-, utazási- és könyvpaztály I VII., Erzsébet körút 18-20. Szerkesztőség Bécsbeni L, Kohlmarkt 7. ­­i EMLÉKEZÉS MIKLÓS ANDORRA Írta és a január 21-i emlékünnepélyen felolvasta: LAKATOS LÁSZLÓ Emlékezei Miklós Andorra... Ha valakit, bi­zonyára ő tiltakoz­ott volna, nagyon csendesen, de nagyon erélyesen tiltakozott volna ez ellen a mai emlékünnep ellen, amit az ő ötvenötödik születés­napján rendezünk. Miklós Andor nem nagyon hitt a születésnapokban. Nemhogy a halottak, de még az élők születésnapjában sem, mert — valahogy így gondolhatta — az igazi ember mindennap újra születik munkájával, akaratával, szorgal­mával, haladásával, az igazi embernek minden napja születésnap, annak a másiknak pedig... Annak sosincs születésnapja, mert egyszerűen nem fontos, hogy egy esztendőben akár csak egy­szer is ráemlékezzünk arra az élettani incidensre, amelynek múlhatlan következményeként ő a vilá­gon van. De Miklós Andor minden nap megszüle­tett és megszületik még ma is, halottaiban is. So­kan, akik most itt vagyunk, a mai nap délelőttjét az ő­ lapjainál töltöttük, innen is oda fogunk visszamenni, az ő lapjainak szerkesztőségébe 13 kiadóhivatalába. Az ő házából jöttünk, az ő há­zába megyünk. És ez több és ez szebb a gyászbe­szédek kegyeleténél, amiben éppen az szokott lenni, amit Miklós Andor a legkevésbé szeretett, dátumszerűség és unalom. Miklós Andorra nem kell időről időre és naptári esedékességek szerint ráemlékezni, egyszerűen azért nem, mert őt nem lehet elfelejteni. Nagyon profánul fogom mon­dani, de hiszem, hogy neki is így tetszene, Miklós Andor egyszerűen nem hagy nekünk időt arra, hogy elfelejtsük. Ezt a halott férfiút nem kell fel­támasztani, mert ez a halott férfiú él. Lapjai meg­jelennek, gépei járnak, a műhelyek, amiket épí­tett, ma is telve vannak írógépkattogással, töltő­toll sercegésével, tanácskozásokkal és tanácsokkal, kérésekkel és kérdésekkel, cigarettafüsttel, a nyomdai levonatok nedves, nehéz festékszagával, az interurbán csengetésével, mindig termékeny problémákkal és soha be nem rekedő kíváncsiság­gal. Miklós Andor halottaiba­n sem ér rá, hogy a kegyelet csendjében ráboruljon egy legenda unal­massága, mert ő ma is él, itt van, vezet, foglal­koztat és holtan is azt cselekszi, amire mint tud­juk, ma igen sokan az élők közül is képtelenek: kenyeret ad embereknek. Míg élt, sosem kellett sírnunk ő miatta és most, hogy meghalt, még min­dig neki dolgozhatunk. Megállok egy percre Miklós Andor halhatat­lanságánál, ennél a nagyon reális, ennél a szinte fizikai halhatatlanságnál és közben rágondolok egy korra és egy világra, amely éppen száguldó tempója miatt nem tud lépést tartani önmagával és amely szinte naponta lesz öngyilkos. És ez a kor a mi korunk és ez a világ a mi világunk. Miklós Andor személyiségének, munkájának, ered­ményeinek és sikereinek egész békebeliségével be­jutott ebbe a világba, találkozott vele és ez a ta­lálkozás csak drámai lehetett. ízlése, megbízható­sága, egész erkölcsisége fellázadt ez ellen a világ ellen, amellyel állandó, soha pillanatig nem szűnő viaskodásban élt. Hőse és mártírja volt ennek a kornak, amelynek fölébe kerekedett kultúrájával, tisztességével és főként azzal, ami ebből a korból leszinkább hiányzik: jóságával és emberiességével. Emberevő, értékirtó években, amikor a barbár demagógia fejszével pusztított, ő volt az, aki —­ és igen gyakran a személyi helytállás fizikai bá­torságával is — átmentette a magyar újságírást és a magyar irodalmat. És ha valaki erre azt mondja, hogy Miklós Andort siratni jöttünk és nem másokat vádolni, úgy erre az felelem: sosem fölösleges a halott hőst megmérni ellenfelei nagy­ságával vagy kicsinységével, amiből gyakran per­sze azt a matematikai rezultánst nyerjük, hogy a hős nagyságát az ellenfél kicsiny volta adja. Miklós Andor gátat épített a demagógia, az alpá­riság és ezek nagy segítőtársa, de nem jól mon­dom, mert nem segítő-, hanem pusztítótársa, a gyűlölet ellen. Miklós Andor egy nagy gyűlölségi kampányt szerelt le, mindig erőszak nélkül, kez­deti időkben szinte teljesen magára hagyatva, mindig csak erkölcsi fölényével. »Csak« — mon­dom könnyelműen, mintha ennél, hogy: erkölcsi fölény, lenne valami, ami több. Erkölcsi fölényé­vel, ízlésével, kultúrájával, tudásával és azzal az igazsággal, amit összességükben jelentenek ezek az erények. . . • , Nem tudott gyűlölni. Olyannyira nem, hogy igazán legbelül még a gyűlölködőket sem gyű­lölte. Gyűlölte a gyűlöletet,"de nem gyűlölte a gyű­lölködőket. Értem: a harcot sosem vitte át szemé­lyeskedésre és a bukott ellenfélnek mindig előbb hirdetett amnesztiát, mint az azt kérte. Ha csak egy perccel is, de mindig megelőzte a bocsánat­kérést a megbocsátással. Mert nagylelkű volt. És jó volt. Jósága ortatlan volt és az ő jóságára való emlékezés számtalan mítosz és történet alakjában él tovább, nemcsak azóta, hogy meghalt, hanem... Miklós Andor elérte a sokkal nehezebbet: jóságát elismerték már életében is. Milyen volt ez az ő jósága? De éppen az volt benne a szép, hogy nem volt eltökélt és nem volt programszerű. Az ő jó­sága nem volt tétel, ami körül ő megírta minden reggel az ő kór házi szimfóniáját az összes pontok­kal és ellenpontokkal, a muzsika és a matematika összhangja és törvényei szerint. Ez nem volt szor­galmi feladat, amit feladott magának és amiből levizsgázott tükör előtt. Az ő jóságának nem volt hangossága és az ő szíve nem volt aranyból, mert az Ő szíve szívből volt. Igazi, szívből való szívből, ő nem azért volt jó, mert jó akart lenni, ha­nem azért volt jó,­ mert nem tudott rossz lenni. Jó volt. Úgy volt jó, ahogyan megszületett. A jó­sága éppen úgy testrésze volt neki, mint a karja, a keze, a tüdeje. Egyszerűen és közönségesen: Miklós Andor el volt ítélve a jóságra és sokszor végzetesen. Jó volt és szerény volt. És ha jóságáról azt kellett mondanom, hogy nem volt programszerű, a szerénységéről is azt kell mondanom, hogy az igazi volt és nem volt az a gyanús, az a tolakodó szerénység, amely tulajdonképpen csak egyik és nem mindig legízlésesebb formája a szerénytelen­ségnek. Igazán szerény volt, mert legtöbbször nem is tudta, hogy szerény és ha szíve szívből való volt, a szerénysége viszont szeméremből volt való. Sze­rény maradt élén egy óriási vállalatnak. Megma­radt szerénynek csapatai közt a hízelkedőknek és a hunyászkodóknak, de ugyanakkor — és ez talán még nehezebb volt — szemben egy ádázul ellensé­ges táborral is. Nem bukott el a mások hízelgésén és a gyűlölködésre nem felelt gőggel. Egyáltalán: a legnagyobb magyar boulevard lap főszerkesztője volt a magyar közéletnek talán leghalkabb egyé­nisége. Miklós Andor mindig halk volt. Helyette a sikerei voltak hangosak. Vezéri férfiú volt, valami különös adottság­gal, hogy halk szóval, de ha kellett, akár csak szentből való intéssel, csak úgy ránézéssel is tekin­télyt tartson. Vannak ilyen emberek, akik arra születtek, hogy az asztalfőn üljenek, akik előtt a legöregebb ember is gyerek lesz, akihez mindenki folyamodik segítségért, tanácsért, ötletért, meg­oldásért, ítéletért. És ebből következett, hogy Miklós Andorból idővel nemzeti intézmény lett, személyi népszerűségével olykor erős riválisa tu­lajdon lapjai popularitásának is, ítéletében min­denki megbízott és diszkréciójában is. És ha lapjai mindent megírtak, viszont Miklós Andornak min­dent meg lehetett írni vagy elmondani, anélkül, hogy az valaha is kikerült volna a piacra. Soha nála diszkrétebb újságírót, pedig — Istenem! — milyen újságíró volt, mennyi ösztönnel és érzék­kel aziránt, ami friss, új, eredeti, érdekes. Sze­relmese volt a mesterségének, amely az ő kezén át művészet volt, de ennek a szerelemnek sosem áldozott fel senkit. Sem országot, sem kultúrát, sem intézményeket és legkevésbé embereket. Vezéri férfiú volt és életével és sikereivel, de fő­ként igazságszeretetével és pártatlanságával így lassanként fölé emelkedett a pártoknak és frak­cióknak. Ami megérződött lapjain is. Ellentmond­­ásokkal terhes időkben ezekben a lapokban meg­nyilatkozhatott mindenki, aki tehetséges volt, aki tisztességes volt és aki magyar volt. A sarkon ólálkodó irigység, vagy a beskatulyázott szekto­riánus gondolkozás, ez a rúgóra és sablonokra járó elvont és dedresszírozott pártgondolkozás gyakran vetette ezt szemére és körülbelül így, hogy: hiány­zott belőle a világnézlet. Ez lehet. Most már csak az a kérdés, hogy mi az: világnézlet. Ha merev pártdoktrina, dogmáknak robotba való elhada­rása, akkor ez szerencsére hiányzott belőle. Miklós Andor reggel kádban fürdött és nem világnézletben, reggeli után pedig rágyújtott egy könnyű cigaret­tára és nem egy nehéz fanatizmusra. Hiányzott be­lőle a világnézlet, de nem egy henye elekticizmus okán hiányzott belőle a világnézlet, de nem a gon­dolkozás lustasága miatt. Hiányzott belőle a világ­néz­et. De nem hiányzott belőle a világ. És nem hiányzott belőle az élet. És főként nem hiányzott belőle az ember. Fanatikusnak lenni aránylag könnyű. Nem kell hozzá több, mint lélek és elme merevsége, bizonyos patológiai adottság, ami sok­kal több emberben van meg, mint azt hinni le­hetne, elég hozzá egy kényelmetlen gyomorbeteg­ség, megemésztetlen ifjúkori kudarc és főként elég hozzá az az egyoldalúság, ami gyakran kár­tékonyabb a tudatlanság abszolútumánál is. Köny­nyű szentnek látszani, de nehéz bölcsnek lenni. Könnyű fanatizmussal feláldozni milliókat, de ne­héz türelemmel megmenteni és fenntartani egy házat, egy műhelyt, egy kemencét. Lángba borí­tani egy nemzedéket... De Miklós Andor sem világította meg a maga útját eleven fáklyákkal, amilyen okos és szerény volt, ő beérte a villany­kapcsolóval, nem gyújtogatott, de világított. És melegített. Nem akarta minden reggel kilenc és tíz között megváltani a világot, hogy azt tíz és tizenegy közt elpusztítsa. Nem! ő nem élt a fan­tázmagóriák végtelen síkjain. Nem ő volt az a lon­doni kábult koldus, aki a Westminster lépcsőjén kuporodva átszellemült arccal állapítja meg, hogy: — enyém a birodalom, enyém Anglia, India, Ka­nada, Ausztrália, a gyarmatok és a dominiumok. Miklós Andor nem gazdálkodott egy öt világ­részre terjedő hóbortbirodalomban (ami persze nem Anglia), ő beérte egy házzal és egy kerttel, de ez a ház kőből való volt és nem délibábból, a kertjében ha talán mák is termett, de sosem má­kony, ő a rögeszme helyett a rögöt művelte és fő­ként az a ház és az a kert az az övé volt és ab­ban a házban másokat is ültetett asztalhoz és an­nak a kertnek rózsáiból másnak is metszett, kis kertjének kalászaiból másnak is kötött kévét. Ember volt. A földön járt. Ember volt. Vezéri férfiú volt. Ez megnyilatkozott abban az egyenesen rendkívüli képességében is, ahogy értékeket felismerni, embereket megválogatni tu­dott. Életveszélyes, szellemileg és erkölcsileg élet­veszélyes időkben ő mentette át a magyar iro­dalmat. Ami persze nem azt jelentette, hogy a zse­béből, éjjeli menedékhelyet csinált. De aki akart és tudott dolgozni, az nála mindig méltón él, meg-

Next