Pesti Napló, 1935. január (86. évfolyam, 1–26. szám)
1935-01-22 / 18. szám
aláztatás nélkül megélhetett. Főnök volt, de az alkalmazottja sosem cseléd, hanem barát és társ. A magáéból mindig adott, de nem adta oda az egyik írónak azt, ami vállalatai jövedelméből a másik írónak járt. Vezéri férfiú volt és irigység nélkül látta, hogy emberekből, akik mint apró legénykék szegődtek be hozzá, hogyan válnak — természetesen nem valamennyien — országra, sőt világra szóló hírességek. Nem tartozott azok közé a vezérek közé, akik titokban tulajdon alvezéreik ellen drukkolnak. Sosem sokalta egy munkatársának sem dicsőségét, legföljebb keveselte, de ezt is milyen megbocsátóan, milyen kedvesen, a munkáját. És munkatársától nem irigyelte, ha ennek neve belekerült a budapesti telefonkönyvbe, de azt sem, ha a New York Times színházi vagy irodalmi rovatába. Minden tehetségnek örült, minden sikertől boldog lett. Irodalomról és halhatatlanságról beszéltem az előbb és itt önként felvetődik, hogy mi fog megmaradni mindabból a sok tisztességes kísérletből és gyakran hősi erőfeszítésből, amellyel magyar írók és művészek halhatatlan tanúságot akartak tenni erről a háborús és háború utáni világról, ahol minden naponta változik, naponta megszületik és naponta elpusztul és amelyre, mint egyik korszakra sem illik annak a bűbájos francia ördögnek, Sainte Beuvenek mondása, miszerint csak életkor kérdése, hogy az ember megéljen mindent és mindennek az ellenkezőjét is. Mi fog megmaradni? Mondatok, szavak, betűk e tenger rengetegéből micsoda! Lehet, hogy sok, lehet, hogy valami, kelet, hogy kevés, lehet, hogy semmi. De egy mindenesetre megmaradt. Az a ház, az a műhely, nevezzük a szó prózai szépségében így: Üzem, a Miklós Andor üzem, amely módot fog adni íróknak és gondolkozóknak, de ki tudja, talán egy zseninek, aki ma még az iskolán innen, a gyermekek és a tudatlanok állati analfabéta boldogságában él és akinek megadatott, hogy majd ki tudja mondani rólunk azt az igazságot, amit végérvényesen idáig egyikünk se tudott kimondani magunkról. Hát ha az a gyerek felnő és megtanulja, hogy mi az: látni, tudni, szenvedni ésalkotni, akkor... Egy íróasztal mindig lesz, amelyfölött ő formát adhat gondolatainak, egy íróasztal, amely fölött megnyilatkozhatik, amely fölött megajándékozhatja a világot saját magával és a világgal és ezt az asztalt Miklós Andor építette, aki elmúlt és mi őrizzük az ő számára, aki eljövendő. Valahol mindig lesz egy íróasztal, az a toll nem lesz sem árva, sem facér. Hogy mi lesz halhatatlan abból, amit tegnap írtunk és holnap írni fogunk, ez ma végsőn problematikus. Probléma, amelynek megoldása lesz talán száz év múlva egy előadás, amit egy tanár tart és amire sok diák nem figyel oda. De ami nem problematikus, ami él és ami van, az az a műhely, amit Miklós Andor épített és ahol mindig lehet lesz dolgozni és talán halhatatlannak is lenni. Halhatatlanság? Művek fölött lehet vitatkozni, de halhatatlan az a munka, az az ihlet, az a vágy és az a kín, amiből művek lesznek. Halhatatlan maga az élet és az alkotás. Amit Miklós Andor tudott. Szerelmese volt az újságírásnak és benne különösen annak, hogy az újságírásban mindennap nemcsak lehet, de kell is élőből kezdeni. Asztalok, kéziratlapok, nyomdai levonatok fölött, cigarettafüstben és festékszagban, a volontairek hajszolásában, a mestőzökkel való vitatkozásban, a gyorsíróval és a gépírónővel való idegeskedésben ez mégis a keletkezés misztériuma- És ezt a misztériumot Miklós Andor az ő roppant okosságának, kristályosan tiszta okosságának, merem mondani, latin realitásában is megérezte és szerette. Erre készülődött ébredéskor, ettől volt reggel jókedvű és vicces és ettől csillogott fel a szeme, amikor délben látta a kész lapot, ami minden műhelygőg, de ugyanakkor minden álszerénység nélkül is mondjuk: alkotás. Ezt szerette Miklós Andor, a minden reggelen való újjászületést, ezt a nagy optimista birkózást, az indulást és a másnap reggel való újraindulást. Minden napban a másnapot szerette, minden estében a holnap reggelt. Vezér volt. Ő volt a nagy főnök. És ember volt. Kedves volt, közvetlen volt, mindenkihez ember volt és minddenkihez Miklós Andor volt. Félcipőben járt és nem koturnusban és akárhányan is igyekeztek vele elhitetni, hogy az a négylábú alkotmány, amire leül, trón, ő tudta, hogy az szék és mindig is úgy ült bele, mint székbe szokás. Szerény volt és mert gyakran igyekezett éppen olyan kicsinek mutatkozni, mint amilyen nagy volt, tehát gyakran igyekezett nagyon kicsinek mutatkozni. De van egy törvény, amit ő sem dönthetett meg és ezt a tehetséget nem lehet eltitkolni. És ha mások tehetségét mindig és állandóan kirakatba tette, letagadni, eltitkolni, bárhogy is szerette volna néha, nem tudta a maga tehetségét sem, amely azonban csak ritkán volt tehetség. Már úgy értem, fáradtabb perceiben, mert amikor igazi volt, amikor egészséges volt, friss, amikor az egész ember együtt volt, akkor ez a tehetség zseni volt. Tizenhárom hónapja, hogy elment. Tizenhárom hónap kegyetlen vizsga minden halott számára. Tizenhárom hónapig kint feküdni a temetőben, ez próbára tesz egy nagyságot és egy dicsőséget, amely a felületes szemlélő számára talán olykor csak aktuálisnak látszott. De nem volt az. Miklós Andor nagysága, Miklós Andor emléke, Miklós Andor a vezér, Miklós Andor az ember ma is él. Emléke és műve diadalban állták meg azt a nagy próbát, amit az első gyász katasztrofális zuhataga jelent. És nem vizsgálom, hogy temetésén elsírtuk-e mindazt a könnyet, ami őt megillette, nem vizsgálom, mennyi folyt el a mi könynyeinkből, de megállapítom, hogy megmaradt és tizenhárom hónap óta is valami tavaszi szüzességgel megmmaradt az ő mosolya. Ez a leírhatatlan, sem képben, sem kőben meg nem rögzíthető bölcs és bátorító mosoly. Miklós Andor ma is vigasz, neve, emléke, műve végig csupa vigasz és halála után megkapta azt, amiről mint az élet legfőbb jutalmáról a görög bölcsek álmodoztak, megkapta azt, hogy akik túlélték, tudnak derűvel gondolni őrá. Velünk él, köztünk van ma is. A Miklós Andor gyásából elmúlt a gyász és megmaradt Miklós Andor. Megrajzoltam Miklós Andor alakját? De hiszen nem is igyekeztem. Mert ez a vállalkozás elejétől fogva reménytelen lett volna. Azonkívül portrét írni róla így erre az alkalomra, bizonyos fokig talán illetlenség. Nem mintha az ő egyszer volt lénye és alakja nem érdemelne meg életírást, ami ő róla szól. Sőt. De ez könyvbe való, nyomtatásba, kezébe az olvasónak, aki a könyvet úgy olvassa, ahogyan akarja és ezzel az olvasással, ami szintén művészet, korrigálja az írót és az írást. De illetlenség lenne ebben az ünnepi gyülekezetben annak a nagy embernek, aki Miklós Andor volt, emlékét és alakját a kimondott szó nyűge és talán pátosza alá is nyomni. Illetlenség lett volna, sőt bizonyos fokig művészi és lelki terror, mert megfosztottam volna vele önöket, Hölgyeim és Uraim, attól, hogy mindenki az emlékezése szép félórájában a maga szíve fantáziája szerint gondoljon Miklós Andorra, őt ünnepelje vagy megengesztelje, tőle bocsánatot kérjen vagy neki köszönetet mondjon és főként arra emlékezzen, azokra a szavakra vagy azokra a gesztusokra, amelyek neki leginkább jelentik Miklós Andort és amelyeken át legközelebb jut ő hozzá. Nem akartam Miklós Andor és a Miklós Andort ünneplők közé állni. Fel akartam oldani a hivatalos gyász distanciáját, hogy az embereket egészen közel engedjem ahoz az emberhez, aki Miklós Andor volt és aki Miklós Andor ma is. A szívnek ezt a szabadságát fenn akartam tartani mindenkinek, de természetesen és legelsősorban annak a nemes hölgynek, akinek legtöbb jussa van rá, mert ő Miklós Andor számára barátnál, feleségnél, asszonynál sokkal több volt. Ő volt Miklós Andor számára az életcél. Most pedig, hölgyeim és uraim, szeretném ezt a beszédet nem befejezni, fizikailag nem eltörni, valahol önöknek és magamnak a ponttan adós maradni. Ne búcsúzzunk el Miklós Andortól és ne búcsúzzunk el egymástól. Gondoljunk most egy percig nagyon rá és azután nagyon kérem, hogy most... Szóval hagyjuk el az udvariassági tapsokat. Mennyivel szebb lesz, ha egy percre valamennyien némára felállunk az ő szép és jó emlékének tiszteletére. fti IFJABB REGÉNY Írta: HELTAI JENŐ 22 ^Egy-két pillanatig egyedül maradt a dolgozószobában. Sietség nélkül, lassan visszarakta az arcképeket a fiókba, rájuk fordította a kulcsot. Könnyelmű, meggondolatlan jókedvében minek is szedte elő őket? Nagyot lélekzett, nem szabad a múlthoz hozzányúlni, ne bolygassuk meg azt, amit eltemettünk! Tudjuk jól, miért temettük el. Ezek a régi képek, ezek a régi nevek földúlták... talán az ital is, meg az egész nap izgalmai... Ifjabbnak a históriája... Jucival való beszélgetése... mennyi boszúság! Ráadásul játszott is, óriási szerepet, Ádámot a Tragédiában ... hirtelen nagyon elfáradt. Sok ez egy embernek! Ha a vendégek hazamennének... lefekhetne, alhatna... de érezte, hogy nem fog aludni, kísérteteket lát majd a sötétben. Ifjúságának hazajáró lelke fogja rémítgetni ... jelentkezett is már! Kár volt ezt a kegyelmes Bandit meghívni... kínzó emlékek jöttek vissza vele a másvilágról: ma is tud még valaki a zergeuccai bútorozott szobáról, a két ágy titkairól, a nagy falitükörről, az óriási kerek asztalról? Kipirult arcú, égő fülű diákok, egyetemi hallatók, színinövendékek ülték körül az asztalt, ittak, kártyáztak, krajcáros ferblit játszottak... Az egyik színinövendék mindig nyert, babonás szerencséje volt a többi fiú csodálkozott is, káromkodott is... szidták: — Gazember, mindig te szeded el a pénzünket! A színinövendék kinevette őket, hencegett. " — Nem tudtok játszani. A tandíjat meg kell fizetni! De egyszer egy Kovács nevű orvostanhallgató titokban figyelmeztette, hogy vigyázzon, ne üljön mindig a tükörrel szembe... figyelik. A színinövendék sápadtan tiltakozott a gyanúsítás ellen, de megfogadta a jótanácsot. Egyszer-kétszer veszített még, azután lassan-lassan abbahagyta a játékot. Harmadik fejezet: Az iskola igazgatója természetesen megkegyelmezett ifjabbnak. Elemér ragyogón magyarázta és védte fiának az ügyét, latba vetette érte minden kedvességét és huncutságát, mókázott és lelkesedett, elbűvölte az igazigatót. Nagy színészi sikere volt. Végül amikor mindent elintézett már, átnyújtotta neki a páholyt, tisztelje meg a művésznőt azzal, hogy megnézi az új operettben. Az igazgató rendes ember volt, eleinte szabadkozott egy kicsit, de aztán beadta a derekát... ennek a kedves, híres, nagy színésznek nem bírt ellenállni, a nagyságos asszonyt sem akarta megsérteni. Mindazonáltal figyelmeztette őket, hogy vigyázzanak jobban a fiúra... nem rosz fiú, nagyon tehetséges és nagyon kedves, de példátlanul pajkos és hiába no, úgy látszik, rettenetesen elkényeztették, így van az, ha egy gyerek van csak a háznál. Elemér igazat adott neki mindenben, még abban is, hogy legokosabb, ha kiveszik az iskolából, úgyis mindenkinél többet tud már... azért is unja az iskolát, unalmában csinálja a sok gazságot... taníttassák inkább otthon, adjanak nevelőt melléje, valami komoly, okos fiút, nyolcadik gimnazistát vagy inkább egyetemi hallgatót, filozoptert, aki kosztért és kvártélyért is szívesen foglalkozik a fiúval, előkészíti a gimnáziumra... ha tetszik, ajál valakit. Ezen a réven került a házhoz egy kiéhezett, de jóétvágyú, szűke, német szakos fiatal tanárjelölt. Turner Lajosnak hívták, szepességi származás volt. A háziak tanár úrnak szólították. Több jelentkező közül azért választották, mert ő volt az egyetlen német szakos, aminek hasznát látja talán Nusi és Juci is. A két művésznő régen elhatározta, hogy komolyan nekilát a németnek. Sohasem lehet tudni. Nusit mind sűrűbben ostromolják bécsi ajálatokkal, előbb-utóbb kimegy, inkább előbb mint utóbb, nem lehet sokáig titkolni, hogy harmincadik életéve felé kanyarodik már. Hány esztendeje van még a színpadon? Ifjabb megosztotta szobáját a tanár úrral, de most csakugyan túlságosan sokan voltak már a kényelmetlen lakásban. Ez eldöntötte a költözködés régóta vajúdó kérdését is. A véletlen segítségükre volt, váratlanul fölszabadult a Múzeum körút egyik nagy lakása, Nusi megtudta és nyomban lecsapott rá. Novemberben a gázgyár helyett már a múzeumot nézték az ablakból, a kert öreg fáit és Arany János szobrát, a Kálvin tér szökőkútját és a Sándor utca előkelő, hallgatag főúri palotáit, amelyek zárt kapui és leeresztett ablakfüggönyei mögött az ennen köldökében gyönyörködő történelmi múlt élte gőgös és titokzatos zajtalan életét. Ez más világ volt, mint az, amelyet otthagytak a Tisza Kálmán téren. Elemér maga is bevallotta, hogy az új környéken külömb embernek érzi magát, igazi úrnak, majdnem arisztokratának, amire különben is hajlamos volt. (Folytatása következik.) 438 Kedd PESTI NAPLÓ 1935 január 22