Pesti Napló, 1935. január (86. évfolyam, 1–26. szám)

1935-01-22 / 18. szám

aláztatás nélkül megélhetett. Főnök volt, de az alkalmazottja sosem cseléd, hanem barát és társ. A magáéból mindig adott, de nem adta oda az egyik írónak azt, ami vállalatai jövedelméből a másik írónak járt. Vezéri férfiú volt és irigység nélkül látta, hogy emberekből, akik mint apró legénykék szegődtek be hozzá, hogyan válnak — természetesen nem valamennyien — országra, sőt világra szóló hírességek. Nem tartozott azok közé a vezérek közé, akik titokban tulajdon alvezéreik ellen drukkolnak. Sosem sokalta egy munkatársá­nak sem dicsőségét, legföljebb keveselte, de ezt is milyen megbocsátóan, milyen kedvesen, a mun­káját. És munkatársától nem irigyelte, ha ennek neve belekerült a budapesti telefonkönyvbe, de azt sem, ha a New York Times színházi vagy iro­dalmi rovatába. Minden tehetségnek örült, min­den sikertől boldog lett. Irodalomról és halhatatlanságról beszéltem az előbb és itt önként felvetődik, hogy mi fog meg­maradni mindabból a sok tisztességes kísérletből és gyakran hősi erőfeszítésből, amellyel magyar írók és művészek halhatatlan tanúságot akartak tenni erről a háborús és háború utáni világról, ahol minden naponta változik, naponta megszüle­tik és naponta elpusztul és amelyre, mint egyik korszakra sem illik annak a bűbájos francia ör­dögnek, Sainte Beuvenek mondása, miszerint csak életkor kérdése, hogy az ember megéljen mindent és mindennek az ellenkezőjét is. Mi fog megma­radni? Mondatok, szavak, betűk e tenger rengete­géből micsoda! Lehet, hogy sok, lehet, hogy valami, kelet, hogy kevés, lehet, hogy semmi. De egy mindenesetre megmaradt. Az a ház, az a mű­hely, nevezzük a szó prózai szépségében így: Üzem, a Miklós Andor üzem, amely módot fog adni íróknak és gondolkozóknak, de ki tudja, talán egy zseninek, aki ma még az iskolán innen, a gyermekek és a tudatlanok állati analfabéta bol­dogságában él és akinek megadatott, hogy majd ki tudja mondani rólunk azt az igazságot, amit végérvényesen idáig egyikünk se tudott kimon­dani magunkról. Hát ha az a gyerek felnő és meg­tanulja, hogy mi az: látni, tudni, szenvedni és­­alkotni, akkor... Egy íróasztal mindig lesz, amely­­fölött ő formát adhat gondolatainak, egy íróasztal, amely fölött megnyilatkozhatik, amely fölött meg­ajándékozhatja a világot saját magával és a világ­gal és ezt az asztalt Miklós Andor építette, aki elmúlt és mi őrizzük az ő számára, aki eljövendő. Valahol mindig lesz egy íróasztal, az a toll nem lesz sem árva, sem facér. Hogy mi lesz halhatatlan abból, amit tegnap írtunk és holnap írni fogunk, ez ma végsőn problematikus. Probléma, amelynek megoldása lesz talán száz év múlva egy előadás, amit egy tanár tart és amire sok diák nem figyel oda. De ami nem problematikus, ami él és ami van, az az a műhely, amit Miklós Andor épített és ahol mindig lehet lesz dolgozni és talán halha­tatlannak is lenni. Halhatatlanság? Művek fölött lehet vitatkozni, de halhatatlan az a munka, az az ihlet, az a vágy és az a kín, amiből művek lesz­nek. Halhatatlan maga az élet és az alkotás. Amit Miklós Andor tudott. Szerelmese volt az újságírásnak és benne különösen annak, hogy az újságírásban mindennap nemcsak lehet, de kell is élőb­ől kezdeni. Asztalok, kéziratlapok, nyomdai levonatok fölött, cigarettafüstben és festékszagban, a volontairek hajszolásában, a mestőzökkel való vitatkozásban, a gyorsíróval és a gépírónővel való idegeskedésben ez mégis a keletkezés misztériuma- És ezt a misztériumot Miklós Andor az ő roppant okosságának, kristá­lyosan tiszta okosságának, merem mondani, la­tin realitásában is megérezte és szerette. Erre készülődött ébredéskor, ettől volt reggel jókedvű és vicces és ettől csillogott fel a szeme, amikor délben látta a kész lapot, ami minden műhely­gőg, de ugyanak­kor minden álszerénység nélkül is mondjuk: alkotás. Ezt szerette Miklós Andor, a minden reggelen való újjászületést, ezt a nagy optimista birkózást, az in­dulást és a másnap reg­gel való újraindulást. Minden napban a másna­pot szerette, minden estében a holnap reggelt. Vezér volt. Ő volt a nagy főnök. És em­ber volt. Kedves volt, közvetlen volt, min­denkihez ember volt és minddenkihez Miklós Andor volt. Félcipőben járt és nem kotur­nusban és akárhányan is igyekeztek vele el­hitetni, hogy az a négylábú alkotmány, amire leül, trón, ő tudta, hogy az szék és mindig is úgy ült bele, mint székbe szokás. Szerény volt és mert gyakran igyekezett éppen olyan kicsinek mutatkozni, mint amilyen nagy volt, tehát gyak­ran igyekezett nagyon kicsinek mutatkozni. De van egy törvény, amit ő sem dönthetett meg és ezt a tehetséget nem lehet eltitkolni. És ha má­sok tehetségét mindig és állandóan kirakatba tette, letagadni, eltitkolni, bárhogy is szerette volna néha, nem tudta a maga tehetségét sem, amely azonban csak ritkán volt tehetség. Már úgy értem, fáradtabb perceiben, mert amikor igazi volt, amikor egészséges volt, friss, amikor az egész ember együtt volt, akkor ez a tehetség zseni volt. Tizenhárom hónapja, hogy elment. Tizen­három hónap kegyetlen vizsga minden halott szá­mára. Tizenhárom hónapig kint feküdni a temető­ben, ez próbára tesz egy nagyságot és egy dicső­séget, amely a felületes szemlélő számára talán olykor csak aktuálisnak látszott. De nem volt az. Miklós Andor nagysága, Miklós Andor emléke, Miklós Andor a vezér, Miklós Andor az ember ma is él. Emléke és műve diadalban állták meg azt a nagy próbát, amit az első gyász katasztrofá­lis zuhataga jelent. És nem vizsgálom, hogy teme­tésén elsírtuk-e mindazt a könnyet, ami őt meg­illette, nem vizsgálom, mennyi folyt el a mi köny­nyeinkből, de megállapítom, hogy megmaradt és tizenhárom hónap ót­­a is valami tavaszi szüzes­séggel megmmaradt az ő mosolya. Ez a leírhatatlan, sem képben, sem kőben meg nem rögzíthető bölcs és bátorító mosoly. Miklós Andor ma is vigasz, neve, emléke, műve végig csupa vigasz és halála után megkapta azt, amiről mint az élet legfőbb jutalmáról a görög bölcsek álmodoztak, megkapta azt, hogy akik túlélték, tudnak derűvel gondolni őrá. Velünk él, köztünk van ma is. A Miklós An­dor gyásából elmúlt a gyász és megmaradt Miklós Andor.­­ Megrajzoltam Miklós Andor alak­ját? De hiszen nem is igyekeztem. Mert ez a vállalkozás elejétől fogva reménytelen lett volna. Azonkívül portrét írni róla így erre az alkalomra, bizonyos fokig talán illetlenség. Nem mintha az ő egyszer volt lénye és alakja nem érdemelne meg életírást, ami ő róla szól. Sőt. De ez könyvbe való, nyomta­tásba, kezébe az olvasónak, aki a könyvet úgy olvassa, ahogyan akarja és ezzel az olvasással, ami szintén művészet, korrigálja az írót és az írást. De illetlenség lenne ebben az­­ ünnepi gyüleke­zetben annak a nagy embernek, aki Miklós Andor volt, emlékét és alakját a kimondott szó nyűge és talán pátosza alá is nyomni. Illetlenség lett volna, sőt bizonyos fokig művészi és lelki terror, mert megfosztottam volna vele önöket, Hölgyeim és Uraim, attól, hogy mindenki az emlékezés­e szép félórájában a maga szíve fantáziája szerint gon­doljon Miklós Andorra, őt ünnepelje vagy meg­engesztelje, tőle bocsánatot kérjen vagy neki kö­szönetet mondjon és főként arra emlékezzen, azokra a szavakra vagy azokra a gesztusokra, amelyek neki le­ginkább jelentik Miklós Andort és amelyeken át legközelebb jut ő hozzá. Nem akartam Miklós Andor és a Miklós Andort ünnep­lők közé állni. Fel akartam oldani a hivatalos gyász distanciáját, hogy az embereket egészen közel engedjem ahoz az emberhez, aki Miklós Andor volt és aki Miklós Andor ma is. A szívnek ezt a szabadságát fenn akartam tartani mindenki­nek, de természetesen és legelsősorban annak a nemes hölgynek, akinek legtöbb jussa van rá, mert ő Miklós Andor számára barátnál, feleségnél, asszonynál sokkal több volt. Ő volt Miklós Andor számára az életcél. Most pedig, hölgyeim és uraim, szeretném ezt­ a beszédet nem befejezni, fizikailag nem eltörni, valahol önöknek és magamnak a ponttan adós maradni. Ne búcsúzzunk el Miklós Andortól és ne búcsúzzunk el egymástól. Gondoljunk most egy percig nagyon rá és azután nag­yon kérem, hogy most... Szóval hagyjuk el az udvariassági tapsokat. Mennyivel szebb lesz, ha egy percre valamennyien némára felállunk az ő szép és jó emlékének tiszteletére. f­t­i IFJABB REGÉNY Írta: HELTAI JENŐ 22 ^Egy-két pillanatig egyedül maradt a dol­gozószobában. Sietség nélkül, lassan vissza­rakta az arcképeket a fiókba, rájuk fordította a kulcsot. Könnyelmű, meggondolatlan jó­kedvében minek is szedte elő őket? Nagyot lélekzett,­ nem szabad a múlthoz hozzá­nyúlni, ne bolygassuk meg azt, amit eltemet­tünk! Tudjuk jól, miért temettük el. Ezek a régi képek, ezek a régi nevek földúlták... talán az ital is, meg az egész nap izgalmai... Ifjabbnak a históriája... Jucival való beszél­getése... mennyi boszúság! Ráadásul ját­szott is, óriási szerepet, Ádámot a Tragédiá­ban ... hirtelen nagyon elfáradt. Sok ez egy embernek! Ha a vendé­gek hazamennének... lefekhetne, alhatna... de érezte, hogy nem fog aludni, kísérteteket lát maj­d a sötétben. Ifjúságának hazajáró lelke fogja rémít­getni ...­ jelentkezett is már! Kár volt ezt a kegyelmes Bandit meghívni... kínzó emlé­kek jöttek vissza vele a másvilágról: ma is tud még valaki a zergeuccai bútorozott szo­báról, a két ágy titkairól, a nagy falitükörről, az óriási kerek asztalról? Kipirult arcú, égő fülű diákok, egyetemi hallatók, színinöven­dékek ülték körül az asztalt, ittak, kártyáz­tak, krajcáros ferblit játszottak... Az egyik színinövendék mindig nyert, babonás szeren­­cséje volt a többi fiú csodálkozott is, ká­­romkodott is... szidták: — Gazember, mindig te szeded el a pén­zünket! A színinövendék kinevette őket, hence­gett. " — Nem tudtok játszani. A tandíjat meg kell fizetni! De egyszer egy Kovács nevű orvostan­hallgató titokban figyelmeztette, hogy vi­gyázzon, ne üljön mindig a tükörrel szembe... figyelik. A színinövendé­k sápadtan tiltako­zott a gyanúsítás ellen, de megfogadta a jó­tanácsot. Egyszer-kétszer veszített még, az­után lassan-lassan abbahagyta a játékot. Harmadik fejezet: Az iskola igazgatója természetesen meg­kegyelmezett ifjabbnak. Elemér ragyogón magyarázta és védte fiá­nak az ügyét, latba vetette érte minden ked­vességét és huncutságát, mókázott és lelkese­dett, elbűvölte az igazig­atót. Nagy színészi sikere volt. Végül amikor mindent elintézett már, átnyújtotta neki a páholyt, tisztelje meg a művésznőt azzal, hogy megnézi az új operettben. Az igazgató rendes ember volt, eleinte szabadkozott egy kicsit, de aztán be­adta a derekát... ennek a kedves, híres, nagy színésznek nem bírt ellenállni, a nagy­ságos asszonyt sem akarta megsérteni. Mind­azonáltal figyelmeztette őket, hogy vigyázza­nak jobban a fiúra... nem rosz fiú, nagyon tehetséges és nagyon kedves, de példátlanul pajkos és hiába no, úgy látszik, rettenetesen elkényeztették, így van az, ha egy gyerek van csak a háznál. Elemér igazat adott neki minden­ben, még abban is, hogy legokosabb, ha kiveszik az iskolából, úgyis mindenkinél többet tud már... azért is unja az iskolát, unalmában csinálja a sok gazságot... tanít­tassák inkább otthon, adjanak nevelőt mel­léje, valami komoly, okos fiút, nyolcadik gimnazistát vagy inkább egyetemi hallgatót, filozoptert, aki kosztért és kvártélyért is szí­vesen foglalkozik a fiúval, előkészíti a gim­náziumra... ha tetszik, ajál valakit. Ezen a réven került a házhoz egy kiéhezett, de jóétvágyú, szűke, német sza­kos fiatal tanárjelölt. Turner Lajosnak hívták, szepességi származás volt. A há­ziak tanár úrnak szólították. Több je­lentkező közül azért választották, mert ő volt az egyetlen német szakos, aminek hasznát látja talán Nusi és Juci is. A két művésznő régen elhatározta, hogy ko­molyan nekilát a németnek. Sohasem lehet tudni. Nusit mind sűrűbben ostromolják bé­csi aj­álatokkal, előbb-utóbb kimegy, inkább előbb mint utóbb, nem lehet sokáig titkolni, ho­gy harmincadik életéve felé kanyarodik már. Hány eszten­deje van még a színpadon? Ifjabb megosztotta szobáját a tanár úr­ral, de most csakugyan túlságosan sokan vol­tak már a kényelmetlen lakásban. Ez eldön­tötte a költözködés régóta vajúdó kérdését is. A véletlen segítségükre volt, váratlanul fölszabadult a Múzeum körút egyik nagy la­kása, Nusi megtudta és nyomban lecsapott rá. Novemberben a gázgyár helyett már a múzeumot nézték az ablakból, a kert öreg fáit és Arany János szobrát, a Kálvin tér szökőkútját és a Sándor utca előkelő, hallga­tag főúri palotáit, amelyek zárt kapui és le­eresztett ablakfüggönyei mögött az ennen köl­dökében gyönyörködő történelmi múlt élte gőgös és titokzatos zajtalan életét. Ez más világ volt, mint az, amelyet otthagytak a Tisza Kálmán téren. Elemér maga is beval­lotta, hogy az új környéken külömb embernek érzi magát, igazi úrnak, majdnem arisztokra­tának, amire különben is hajlamos volt. (Folytatása következik.) 438 Kedd PESTI NAPLÓ 1935 január 22

Next