Pesti Napló, 1935. május (86. évfolyam, 98–123. szám)

1935-05-05 / 102. szám

Vasárnap PESTI NAPLÓ 1935 május 5 119" Claudette Colbert, a pesti közönség új kedvence, közelről fotografálva Hollywood, május. (A Pestti Napló munkatársától.) Kicsit sokáig tartott, amíg a magyar mozilátogatók felfedezték Claudette Colbert művészetét, de ezen nem szabad csodálkoznunk: voltaképp itt Amerikában is szokatlanul sokáig tartott, amíg felismerték, minden más színésznőtől elütő egyéniségét; éveken át játszott már másodrangú szerepeket, lényegesen kevésbé érdekes és jelentékeny sztárok mellett, amíg rájöttek az ízére; és módot adtak arra, hogy minden oldalról megmutassa a tehetségét. Ma — egyévi diadalmas ünneplés után, — hivatalosan is elnyert« a »legjobb hollywoodi színésznő­nek járó díjat. Ha az ember itt él Hollywoodban, percek alatt tisz­tában van azzal, hogy a sztároknak az az »egyénisége«, amit a világ közönsége felé mutatnak, minden esetben a­­reklámfőnökökt ötleteinek eredménye, amely az illető színész vagy színésznő külső megjelenésének, vagy lénye egy jellemző oldalának eltúlzásából, de gyakran légből­kapott kitalálásból van felépítve. Greta Garbo például csakugyan szereti a magányt, de a »Publicity man«-je évek óta valósággal rákényszerítette az »emberkerülő« szerepét, sehol sem szabad mutatkoznia, ha egy-egy nyári hangversenyen a Bowlban, vagy a moziban meg­jelenik, fekete pápaszemet kell hordania, hogy inkog­nitóját hangsúlyozza és ruházatát muszáj okvetlenül elhanyagolnia. (Mostanában egyébként egyhangúvá vált ez a szerepe és mérlegelik, ne mozdítsák-e ki be­lőle, ami újabb reklámszerződést jelentene per­sze...) Marlene Dietrich és Joan Crawford kikiáltott démonok és azok maradnak, ha mégoly békés családi életet élnének is, mert így vannak beállítva a közönség előtt. Elisa Landinak lehet még oly, forró szerelmi él­ménye, kötelező reá nézve, hogy jéghidegnek ismerjék, mert ezt a bélyeget nyomta rá évek óta a reklámszerve­zete. És így megy az végig az egész vonalon. Csak Claudette Colbert tiltotta le erélyesen kezdettől fogva, hogy magánszemélyét reklám céljára felhasznál­ják, — róla nem olvashatjuk, hogy emberkerülő vagy hogy démon, hogy házias vagy hogy oroszlán kölyköket vagy férjeket gyűjt, még csak »édes kis részleteket« sem enged közölni azokból a szerelmes levelekből, ami­ket tízezrével kap minden héten a világ minden részé­ből, — ami pedig szintén elengedhetetlen kelléke a sztár­reklámozásnak. Neve nem szerepel a lapok »társadalmi rovatában«, estélyeket nem ad, de azért nem »vonul ki a világtól« — ha valahova elmegy, nem vívnak ököl­harcot érte, mint Gloria Su­ansonért nemrégen,­­ csen­desen érkezik, finoman és úrimódon beszélget és nem iszik, holott itt a hölgykoszorú mindenütt méltó verseny­társa a férfinemnek a legerősebb italok óriási tömegű benyakal­ása terén ... Általában ez jellemzi Claudette Colbert minden apró tettét- feltétlen jólneveltség, úri szerénység és komé­diamentes, legbelülről eredő finomság. Amiben éppen úgy különbözik a film többi ünnepelt sztárjától, akik színházat játszanak magánéletük minden pillanatában, mint a külsejében: a sok uniformizált démonnal szem­ben, akiknek tökéletes vonású, egyformán kitépett szem­öldökű, egyformára festett arcát, egyformán ondulált, egyformán oxigénezett haját már szinte összetéveszti az ember, valóságos üdülés ezt a furcsa, kimondottan szélesorrú, szabálytalan arcocskát látni, amely néha olyan mint egy fáradt iskolásgyereké, mikor álláig fel­húzott térdekkel gubbasztva hallgat figyelmesen egy történetet, vagy zavart kis grimasszal mesél ő maga va­lami komikusát, — és néha olyan, mint egy szorgalmas diáklányé, ha összeráncolt homlokkal beszél valamilyen könyvről, amin most rágja át magát. Mert rengeteget olvas és nagyon jól, minden komoly, új könyv érdekli kedvenc olvasmánya mégis a festészetről való, különö­sen festők életéről szóló írások, mert maga is festőnek készült­­eredetileg, és mint jómagam, ezért órákig tu­dunk ilyesmiről elbeszélgetni és álmodozni arról, hogy ha valaha visszavonulunk, megint festeni fogunk bé­kességben... (Amire alighanem egyikünknél se kerül sor soha, de azért jólesik hazudni ezt magunknak és hinni benne, amíg beszélünk róla.) Az élete a lehető legharmonikusabb és csendesebb: a szülei franciák voltak, igazi neve nem is Colbert, ha­nem Chauc­oin. Anyja még él és vele lakik, gyönyörű, karcsú, fehérhajú és fiatalos asszony, feltűnően hason­lít Horthy Miklósnéra! Angolul pontosan olyan ara­nyosan franciás kiejtéssel beszél, mint Chevalier, de Claudette már Amerikában járt iskolába és az angol­sága tökéletes. A háztartás vezetője egy nagynéni, a közkedvelt stantinet, akinek biztosan nagy sikere lenne filmen, mint karakterfigurának, amint örökké aggódó arckifejezéssel, tágranyitott karikaszemmel, csoszog ide-oda a nagy házban. A családhoz tartozik még Carlo, az öreg olasz sza­kács, aki Claudette gyerekkorában szolgált már náluk sok éven át, azután elvesztették szem elől. Tavaly írt Claudettének, aki azonnal áthozatta Hollywoodba s az­óta újra itt működik nála még pedig remekül, és szabad óráiban, mint régente, a konyhaasztalon Dante nyelvén költ verseket, politikai és archeológiai tanulmányokat. (Számomra kötelező, hogy minden alkalommal kivonul­jak vacsora után a konyhába Carlóhoz, mert szerencsét­len, ha megtudja hogy ott vagyok és nem beszélgethe­tett egy negyedórát az anyanyelvén velem — római ása­tásokról, a tizenhetedik század firenzei költőiről vagy nem adhat elő, fején kackiásan félrecsapva a magas fehér szakácssapkát, kezeit kiálló hegyes kis hasán ösz­szekulcsolva aztán hirtelen ki-kitárva, egy-egy basszus operaáriát, ifjúkori emlékét nápolyi színpadi énekesi mód­jának ...) És a családhoz tartozik még »Smohyt, a gyönyörű fekete uszkárkutya, arisztokratikusan keskeny fejével, finom vékony lábszáraival, »aki« Claudettet árnyékként követi és orrával a cipőjén pihen mindig a karosszéke tövében. A családhoz nem tartozik Claudette... férje, Nor­man Foster, egy igen jó külsejű fiatal moziszínész. Mi­kor pár évvel ezelőtt összeházasodtak, megegyeztek ab­ban, hogy soha nem fognak együtt lakni,­­ azóta telje­sen eltávolodtak egymástól. Fosterrel soha nem talál­koztam, nem is tudok képet alkotni magamnak felőle, sem arról, miért ment hozzá Claudette, miért idegened­tek el egymástól és ha már így áll a dolog, miért nem válnak el, legbelsőbb ügyeiről nem szokott beszélni és ha férje neve szóba kerül valamilyen filmszerepével kap­csolatban, mindig finoman, tárgyilagosan és szimpátiá­val emlékezik meg róla . •­ A Colbert-család életének nagy eseménye jelenleg: az új, épülő ház, Hollywood legszebb hegyoldalán, ki­látással az egész síkságra, messze le az óceánra, ahova minden áldott délután kikocsiznak a munkát nézni. Hó­napokig tartott, amíg az építész terveit jóváhagyta Clau­dette, mert mindent túl díszesnek talált és konokul ra­gaszkodott ahhoz, hogy olyan egyszerű külsejű és finom legyen a villája, amilyennek ő elképzelte, — minden egyes részletét előre megálmodta. Nagy kert, tennisz­pálya, óriási uszoda, tornacsarnok és moziterem fognak hozzátartozni, minden szobának sok és igen nagy ablaka lesz; amióta az építkezés megindult, új játékot talált ki magának Claudette: a földön fel van állítva a ház papír­ból való kész modellje, a földszint és emelet külön-külön, minden egyes bútornak, a legutolsó kis széknek is, megfelelő papír darabkákat vágott ki és azokat tologatja ide-oda a szobákban, hogy a berendezést tanulmányozza jóelőre! Ezzel mulat esténként, ha munkából hazajön, holt­fáradtan, tréningruhájában a földön kuksolva. Mert majdnem folyton dolgoznia kell, mióta beérkezett, amint önök láthatták, a legkülönbözőbb jellegű szerepekben, mert ez is jellemző lényére nézve: nincsenek kicsinyes szempontjai, hiúságai, a tizenhat éves Kleopátra után bátran eljátszott egy anyaszerepet, felnőtt lány anyjáét, az »Asszony a vonatom­ban, amit más fiatal és szép szí­nésznő sértődötten utasítana vissza! Ő boldogan veti bele magát, ha művészetet adhat. Egy másik jellemző vonás: az énekhangja elragadóan szép mély­ült, kitűnően is tud bánni vele, tökéletesen iskolázott. Utolsóelőtti filmjében az *Arany liliomban'­, egy bűbájos franciás dalt kellett előadnia, még pedig kétszer: először, mikor mint kezdő egy newyorki kabarában akadozik, belesült hamisan énekel, másodszor mikor, mint ünnepelt sztár,­ elragadja a londoni közönséget vele. A másodikat ki­vágták, csak az utolsó sorát hagyták bent, mert a ren­dező szerint »lassította volna a történet tempóját.« Amit mindenki elhibázottnak talált már e »preview«, az elő­zetes bemutató után, amikor még szokás változtatni a filmen. Bíztatták Claudettet, hogy ragaszkodjék ahhoz, hogy a dalt másodszorra a maga egészében tegyék visz­sza a filmbe,­­ nem volt hajlandó rá. *Azt hinnék, hogy hiú vagyok és primadonnáskodom. Szó sem lehet arról, hogy csak egy szót is mondjak a dal érdekében, az nem tartozik én rám.« Ez elv nála, soha semmi ellen kifogást nem emelni, engedelmeskedni, mint iskolásgyerekek szoktak. Az »Asszony a vonaton« rendezője híres arról, hogy retten­tően lelkiismeretes és minden jelenetet túl sokszor vesz fel előrelátásból. Azt a jelenetet, amelyben Claudettenek két zsíros, vastag, amerikai palacsintát kell megennie, pontosan tizenhétszer fotografáltatta egymás után, ami annyit jelentett, hogy Claudettenek harmincnégy vastag, zsíros palacsintát kellett egymás után megennie. Egy szóval sem tiltakozott, megette mind a harmincnégyet, csak éppen aznap este, mikor náluk vacsoráztam, semmi­hez nem tudott nyúlni és egész éjjel görcsök között fet­rengett. De azért másnap reggel megjelent a stúdióban, végezte a munkáját és egyetlen szóval sem tett szemre, hányást a rendezőjének. Amit kevés primadonna csinált volna utána ... A »Filmakadémia« minden évben díjjal tünteti ki a legjobb színészt, a legjobb színésznőt, a legjobb rende­zőt és a legjobb filmet. Eddig ez mindig titkos szavazás alapján történt, az idén vezették be a nyíltat és Clau­dette kapta, mint említettem, a legjobb színésznőnek ki­járó szobrocskát és a még sokkal többet jelentő címet. Az eredmény kihirdetése egy díszvacsora keretében szo­kott történni, amin megjelentek, bódító díszben, az ösz­szes számbajöhető sztárok! Csak éppen Claudette nem, mert ő útiruhában, kofferei között, búcsúzott otthon, hosszú idő után négyhetes szabadságot kapott, készült Newyorkba, a vonatja egy óra múlva indult, amikor a telefon megszólalt. Levette a kagylót, tágra nyitott a szeme és dadogni kezdett: »Ó, az nem lehet... Be akarnak csapni, nem hiszek egy szót se belőle... Miért éppen ént­­, az nem lehet.« Letette a kagrylót és nevetve, vállát vonva mondta: »El akarják hitetni velem, hogy én kaptam a díjat.« Azzal megint a holmija után nézett. A következő perc­ben lázas telefonálás indult meg: a banketterembő­l film­vezérek, barátok, kritikusok becsületszavukkal erősítget­ték, hogy nincs tréfáról szó, azonnal siessen oda, hogy a díjat átvegye! Claudette megfordult, az anyjára nézett, aki könnyes szemekkel állott mögötte és csak annyit mondott: »Hát ez szép.­ Azután elbúcsúzott szépen min­denkitől és csak úgy mellékesen, a vonatra menet, be­tért útiruhában az estélyitoalettes, frakkos bankettezők közé, átvette a szobrot, meghallgat­a a magasztaló üd­vözlőbeszédet végigszenvedte a fotoriporterek ostromát, azután beült a kupéba huszonnégy könyv kíséretében, egyedül és nekivágott a három és fél napos vasutazás­nak, a newyorki vakációnak... .Vészi Margit. Baloldalt: Jean Harlow és partnere Hoffmann Jánossal; jobboldalt egy fiatal leány filmről ábrándozik. Hoff­mann János filmjéből Vásárolni bizalom dolga — Bármely orvosi recept útin 19 líPSzi! szemüveget May«* Sándor «p«c­AI látas*rcai. IV., Kossuth Lajos ur a 15. az udvarban. Javításokat pontosan és élesen készítek saját műhelye­mben Postai megrendeléseket azonnal. — Telefón 1­85-0-26. flHHHHHHHHHHHHHHHHHh

Next