Pesti Napló, 1936. január (87. évfolyam, 1–25. szám)
1936-01-01 / 1. szám
Szerda PESTI NAPLÓ 1936 január 17 FIAINKHOZ Testamentum a jövőbe Még csírasejt vagytok, ősök halhatatlan sorséval zsúfolt kromozomatömeg, kocsonyaszerű átmenet baktérium és zseni között, nem test, csak vágy, nem élet, csak lehetőség, a fiaink, akik lesztek vagy nem lesztek, pokolraszánt és halálba menő apáitok évtizedek falain túlról üzennek nektek ezeken a sárgult újságlapokon. Lelkünk és szellemünk drága gyermekei, akiket szerelemmel irigyelünk, amiért úgy tudtok nem lenni, hogy nem kellett előbb meghalnotok, a semmiből szólunk hozzátok. Talán a hajnal csarnokaiban alusztok még vagy mélyen lenn az élet gyökereinél, ahol a fény, hő, elektromosság erői vibrálnak a protoplazmában, talán már lélek vagytok , kiszakadva az anyagtalan Abszolútból, néma számonkéréssel keringtek virtuális apáitok körül. És talán már ti is tudjátok, amit ma, amikor megint lecsurog a semmibe egy évnyi életünk, rettenetesen tudunk mi is, talán ti is tudjátok már, hogy... Nem, kimondani még nem szabad. Hiszen igaz: már osztogatják a parafaöveket, a mentőcsónakokat leeresztették és a hajó féloldalra dűlt, de még nem süllyedünk. Sok a gyáva, aki menekülés közben legázolja az asszonyokat, de vagyunk jónéhányan a szikratávirász kajütjében is s elszánt nyugalommal figyeljük, válaszolnak-e hívásunkra: három pont, három vonal, három pont, három vonal, mentsétek meg lelkeinket. Közben persze nagyon jól tudjuk, hogy senki sem fog felelni s nem is felelhet, hiszen a miénk az egyetlen hajó a világtengereken s a szárazföldről senki sem indul el megmentésünkre. Ó hajó, föníciai gálya, görög négysorevezős, Columbus vitorlása, kutató, veszélyt és kalandot vállaló világrészünk repülő jelképe, ha roncsaidat partra csapják a hullámok, mit viszel el örökségül fiainknak? Mit hagyunk rátok, elcsókolatlanul maradt gyermekeink? Fordul az év, a jó kereskedő ilyenkor leltárt csinál, a bankpénztáros masszív bankjegyoszlopokkal díszíti a páncélszekrényt s a gondos gazdagok — lemérve egy év barátságait és gyűlöleteit — új végrendeletet írnak. A Szilveszter mámorában (az óév duhaj búcsúztatásából hiányzik a karácsony lírája) ezért van valami furcsa nekikeseredés; ezt az éjszakát mintegy jutalmul szánják maguknak az emberek, amiért december utolsó hetében kénytelenek voltak egy esztendő egész szemétjét felszedni elnyűtt lelkükbe. Mérleget kell csinálni, érzelgősség, sőt érzelmek nélkül, szabályos testamentumot fiainknak, akik vannak vagy nincsenek, de esetleg még lehetnek, még ha ez a lét semmiképpen sem látszik is kívánatosnak. Fiaink, akik elidegeníthetetlen hitbizományul Európát öröklitek, a hagyaték bizony passzív s talán még a kötelező örökösödési illeték sem telik ki belőle. Fordul az év, mérleget csinálunk s a számok beszélnek. A csődöt hagyjuk rátok, fiaink, az összeomlásnál rosszabb paradoxiát, a katasztrófánál bénítóbb korhadást. Pedig nem kártyáztuk el a roppant vagyont, nem vagyunk szegények, de kezünkben szétolvad a kincs s mire helyünkre léptek, rátok hagyott pénzünk nem lesz többé fizetési eszköz. Pedig gazdagok vagyunk. Vannak csodálatos gépeink, amelyek átrepülik az óceánt s ezer mérföldek távoli képeit és hangját repítik szobánkba, vannak gondolatokkal zsúfolt könyvtáraink, van kultúránk és civilizációnk, értjük a múltat és ki tudjuk számítani a jövőt. Okosak vagyunk. Testünk egészségesebb és acélosabb, mint apáinké volt, szellemünk rugalmasabb, ismerjük az okokat és a következményeket s bár naponként fürdünk, nem idegen érzelmi életünktől a földespadlójú szobákban köhögő zsellér tuberkulózisa sem. Hiszen olyan jóindulatúak vagyunk! Hiszen olyan gazdagok vagyunk hitben! Hiszünk a faji erők életformáló erejében. Hiszünk a vér és föld mítoszában. Hisszük, hogy a kék- írta: Szántó Rudolf szemű, szőke, magastermetű emberfajta hozza számunkra a megváltást! Persze hiszünk a »nemzetközi összefogás« kultúrát építő valóságában s a feketeszemű, középtermetű, mediterrán emberfajta küldetésében is. Hisszük, hogy az égig emelt vámfalak mögött kialakul az önmagának termelő és fogyasztó új nemzeti embercsoport, de nem kevésbé hiszünk világrészek irányított és megszabott munkaterveiben. Hiszünk a csillagok járásában, telepátiában, ektoplazmában, lebegő asztalok médiumos csodáiban, relativitásban és pszichoanalízisben. Ha már elfáradtunk a sok hittől, néha még az Istenben is hiszünk. De jaj, mind e sok hitnek nincsen bennünk hitele! Mert ezeknek a hiteknek vannak prófétái, evangélistái, olykor hősei is, de nincsenek szentjei. Csodáttevő és idéző szentjei nincsenek e sokféle és zavaros exegézisnek, szentség nélkül valók a krédók és mindegyiknek az ellenkezője is igaz. Ezt a hitet hagyjuk rátok, fiaink. Mihez kezdtek majd vele? • És rátok hagyjuk, fiaink, a szellemet is, gazdag és terméketlen európai szellemünket. Ha a gyújtóbombák netán megkímélik könyvtárainkat az alexandriai könyvtár sorsától, meglátjátok majd, hogy az élet minden kérdésére megtaláltuk a választ, s néha a kérdés elhangzása előtt mondódott ki a felelet, íróink egyformán otthon voltak a mozi szociológiájában és a futballista lelkiállapotaiban. Az angyalcsináló bába morálját épúgy megértették, mint a kereszteslovagok Istentől részeg heroizmusát. Dadogni époly kifejezően tudtak, mint szétáradni az új szavak parttalanságában. Rátok hagyjuk filozófusainkat, akik évek óta szárnyaló lendülettel bizonyítják, hogy feltétlenül el kell pusztulnunk, az orvosokat, akik nem tudtak meggyógyítani, legfeljebb az életünket hosszabbították meg. Őrizzétek meg mindezt, nyersanyagnak talán még felhasználhatjátok. Mentsétek meg tudósaink munkáját, a felrobbantott atomokat, a spirális csillagködök titkait, a sugárzások mágiáját, s talán nektek sikerül teremtő egységbe foglalni majd azt, ami a mi kezünkben befejezetlen és torz maradt. Befejezetlen és torz, mert szellemünk már régen a sztratoszférában száguldott, amikor életünk még mindig nélkülözés, nyomorúság és lázongó ínség maradt. Jobbra vágtattak a gondolatok, balra kullogtak a tettek. Emlékezzetek rá, ha majd évtizedek falain túlról hozzátok ér ez az üzenet, hogy 1935-ben, az atomrombolás és a tengerbe öntött élelmiszerek idejében voltak magyar falvak, ahol a szülők reggel elsötétítették az ablakokat, hogy a gyerekek ne vegyék észre a világosságot és ne kérjenek reggelit, amit különben úgy sem tudtak volna megadni nekik. Kevesebb világosságot, ezt hirdették és ezt gyakorolták 1935-ben, amikor mindenki biztonságban akart élni. Államférfiak, gyárosok, hadvezérek, bankárok és szegény emberek a biztonságot keresték, az országok vacogó biztonságvágyukban roppant hadseregeket tartottak fegyverben s nem tudták megérteni, hogy ez a teljes biztonság ugyanekkor a teljes bizonytalanságot jelenti a másiknak, és rendszerint mi is ez a másik vagyunk. Csodálatos gépeket gyártottak, ágyúkat, mérgesgázokat, páncélos szörnyetegeket, szerződéseket és szövetségeket kötöttek, oda-viszsza biztosították magukat, mert féltek, szorongtak istentelenül. Ezt is rátok hagyjuk, fiaink, ezt a biztonságot, amelytől egészen biztosan fel fogunk fordulni. És nektek hagyjuk nyugtalan könyvtárainkat, amelyekből hiányzik a megváltó Egyetlen Könyv; harci gázainkat, torpedóinkat, ravaszul kiagyalt társadalombiztosításunkat, amelyből kifelejtették az embert, — irdatlan szorongásunkat is rátok hagyjuk, próbáljatok belőle életörömet csinálni. Mert félünk és nem tudunk aludni, fiaink. Álmatlanul szorongó világ várja jöveteleteket; nem, inkább fél tőle. Ó, nagyon jól tudjuk, hogy Európa templomában nem sok pap őrzi a halhatatlan tüzet. Tudjuk, hogy az emberek javarésze legfeljebb ha öntudatlanul érzi, de nem nagyon érti Európát, ha nem érti és nem félti. Tudjuk, hogy London, Párizs, Berlin, Bécs, Budapest szilveszteri részegei époly keveset törődnek vele, mint az újévi józanok. És mégis: ők is félnek és nem tudnak aludni és azt mondják: »Holnap lejár a váltóm, holnap elárvereznek, holnap szövetséget kötnek ellenem és megtámadnak, holnap talán meghalok.« De azt már nem tudják, hogy egy haldokló földrész szelleme szorong bennük s hogy részletnyomorúságuk ősforrása az egyetemes európai nyomorúság s hogy ezért gyógyításuk is csak egyetemes lehet. Mi lenne, ha a hitelezési csalás szirtjei körül sodródó fűszerkereskedőnek odakiáltanák: »Segíts megmenteni Európát, akadályozd meg a háborút s megint kapsz áruhitelt az en grossistától!« Az asztmás ügyvédnek azt kellene mondanunk: »Magas vérnyomás ellen használjon európai szolidaritást!« Mégsem őrülteknek tartanának. Inkább brómot esznek és luminált. Pedig emberiességet kellene szedniök és egyszerűséget és jóságot. De ők félnek és nem tudnak aludni. Félnek a haláltól s a halálfélelem hajszolja őket a kollektív öngyilkosságba. Meg tudjátok-e menteni őket, fiaink? Európát két nagy veszély fenyegeti: a rend és a rendetlenség, — mondotta egy jó európai, aki történetesen franciának született. Ma mind a két veszély egyszerre kapott el bennünket. Ahol Európában »rend« uralkodik, ott a csizmák NŐI ELŐJEGYZÉSI NAPTÁR JANUÁRT jelent. Boldog , újévet kíván igen tisztelt vevőinek, jóbarátainak és ismerőseinek Holler Bertalan kézimunka- és fonalnagykereskedő Budapest, V.,Károly körút 4. szám