Pesti Napló, 1936. január (87. évfolyam, 1–25. szám)

1936-01-01 / 1. szám

Szerda PESTI NAPLÓ 1936 január 1­7 FIAINKHOZ Testamentum a jövőbe Még csírasejt vagytok, ősök halhatatlan sor­séval zsúfolt kromozomatömeg, kocsonyaszerű átmenet baktérium és zseni között, nem test, csak vágy, nem élet, csak lehetőség, a fiaink, akik lesztek vagy nem lesztek, pokolraszánt és halál­ba menő apáitok évtizedek falain túlról üzennek nektek ezeken a sárgult újságlapokon. Lelkünk és szellemünk drága gyermekei, akiket szerelem­mel irigyelünk, amiért úgy tudtok nem lenni, hogy nem kellett előbb meghalnotok, a semmiből szólunk hozzátok. Talán a hajnal csarnokaiban alusztok még vagy mélyen lenn az élet gyöke­reinél, ahol a fény, hő, elektromosság erői vibrál­nak a protoplazmában, talán már lélek vagytok , kiszakadva az anyagtalan Abszolútból, néma számonkéréssel keringtek virtuális apáitok körül. És talán már ti is tudjátok, amit ma, amikor megint lecsurog a semmibe egy évnyi életünk, rettenetesen tudunk mi is, talán ti is tudjátok már, hogy... Nem, kimondani még nem szabad. Hiszen igaz: már osztogatják a parafaöveket, a mentő­csónakokat leeresztették és a hajó féloldalra dűlt,­­ de még nem süllyedünk. Sok a gyáva, aki me­nekülés közben legázolja az asszonyokat, de va­gyunk jónéhányan a szikratávirász kajütjében is s elszánt nyugalommal figyeljük, válaszol­nak-e hívásunkra: három pont, három vonal, há­rom pont, három vonal,­­ mentsétek meg lel­keinket. Közben persze nagyon jól tudjuk, hogy senki sem fog felelni s nem is felelhet, hiszen a miénk az egyetlen hajó a világtengereken s a szárazföldről senki sem indul el megmentésünk­re. Ó hajó, föníciai gálya, görög négysorevezős, Columbus vitorlása,­­ kutató, veszélyt és kalan­­­dot vállaló világrészünk repülő jelképe, ha ron­csaidat partra csapják a hullámok, mit viszel el örökségül fiainknak? Mit hagyunk rátok, el­csókolatlanul maradt gyermekeink­? Fordul az év, a jó kereskedő ilyenkor leltárt csinál, a bankpénztáros masszív bankjegyoszlo­pokkal díszíti a páncélszekrényt s a gondos gaz­dagok — lemérve egy év barátságait és gyűlö­leteit — új végrendeletet írnak. A Szilveszter mámorában (az óév duhaj búcsúztatásából hiány­zik a karácsony lírája) ezért van valami furcsa nekikeseredés; ezt az éjszakát mintegy jutalmul szánják maguknak az emberek, amiért december utolsó hetében kénytelenek voltak egy esztendő egész szemétjét felszedni elnyűtt lelkükbe. Mér­leget kell csinálni, érzelgősség, sőt érzelmek nélkül, szabályos testamentumot fiainknak, akik vannak vagy nincsenek, de esetleg még lehetnek, még ha ez a lét semmiképpen sem látszik is kí­vánatosnak. Fiaink, akik elidegeníthetetlen hitbizományul Európát öröklitek, a hagyaték bizony passzív s talán még a kötelező örökösödési illeték sem telik ki belőle. Fordul az év, mérleget csinálunk s a számok beszélnek. A csődöt hagyjuk rátok, fiaink, az összeomlásnál rosszabb paradoxiát, a katasztrófánál bénítóbb korhadást. Pedig nem kártyáztuk el a roppant vagyont, nem vagyunk szegények, de kezünkben szétolvad a kincs s mire helyünkre léptek, rátok hagyott pénzünk nem lesz többé fizetési eszköz. Pedig gazdagok vagyunk. Vannak csodálatos gépeink, amelyek átrepülik az óceánt s ezer mér­földek távoli képeit és hangját repítik szobánkba, vannak gondolatokkal zsúfolt könyvtáraink, van kultúránk és civilizációnk, értjük a múltat és ki tudjuk számítani a jövőt. Okosak vagyunk. Tes­tünk egészségesebb és acélosabb, mint apáinké volt, szellemünk rugalmasabb, ismerjük az oko­kat és a következményeket s bár naponként für­dünk, nem idegen érzelmi életünktől a földes­padlójú szobákban köhögő zsellér tuberkulózisa sem. Hiszen olyan jóindulatúak vagyunk! Hi­szen olyan gazdagok vagyunk hitben! Hi­szünk a faji erők életformáló erejében. Hiszünk a vér és föld mítoszában. Hisszük, hogy a kék- írta: Szántó Rudolf szemű, szőke, magastermetű emberfajta hozza számunkra a megváltást! Persze hiszünk a »nem­zetközi összefogás« kultúrát építő valóságában s a feketeszemű, középtermetű, mediterrán ember­fajta küldetésében is. Hisszük, hogy az égig emelt vámfalak mögött kialakul az önmagának termelő és fogyasztó új nemzeti embercsoport, de nem kevésbé hiszünk világrészek irányított és megszabott munkaterveiben. Hiszünk a csillagok járásában, telepátiában, ektoplazmában, lebegő asztalok médiumos csodáiban, relativitásban és pszichoanalízisben. Ha már elfáradtunk a sok hittől, néha még az Istenben is hiszünk. De jaj, mind e sok hitnek nincsen bennünk hitele! Mert ezeknek a hiteknek vannak prófétái, evangélistái, olykor hősei is, de nincsenek szent­jei. Csodáttevő és idéző szentjei nincsenek e sok­féle és zavaros exegézisnek, szentség nélkül valók a krédók és mindegyiknek az ellenkezője is igaz. Ezt a hitet hagyjuk rátok, fiaink. Mihez kezd­tek majd vele? • És rátok hagyjuk, fiaink, a szellemet is, gaz­dag és terméketlen európai szellemünket. Ha a gyújtóbombák netán megkímélik könyvtárain­kat az alexandriai könyvtár sorsától, meglátjátok majd, hogy az élet minden kérdésére megtalál­tuk a választ, s néha a kérdés elhangzása előtt mondódott ki a felelet, íróink egyformán otthon voltak a mozi szociológiájában és a futballista lelkiállapotaiban. Az angyalcsináló bába morál­ját épúgy megértették, mint a kereszteslovagok Istentől részeg heroizmusát. Dadogni époly kife­jezően tudtak, mint szétáradni az új szavak part­talanságában. Rátok hagyjuk filozófusainkat, akik évek óta szárnyaló lendülettel bizonyítják, hogy feltétlenül el kell pusztulnunk, az orvoso­kat, akik nem tudtak meggyógyítani, legfeljebb az életünket hosszabbították meg. Őrizzétek meg mindezt, nyersanyagnak talán még felhasznál­hatjátok. Mentsétek meg tudósaink munkáját, a felrobbantott atomokat, a spirális csillagködök titkait, a sugárzások mágiáját, s talán nektek sikerül teremtő egységbe foglalni majd azt, ami a mi kezünkben befejezetlen és torz maradt. Befejezetlen és torz, mert szellemünk már ré­gen a sztratoszférában száguldott, amikor éle­tünk még mindig nélkülözés, nyomorúság és lá­zongó ínség maradt. Jobbra vágtattak a gondo­latok, balra kullogtak a tettek. Emlékezzetek rá, ha majd évtizedek falain túlról hozzátok ér ez az üzenet, hogy 1935-ben, az atomrombolás és a ten­gerbe öntött élelmiszerek idejében voltak magyar falvak, ahol a szülők reggel elsötétítették az ab­lakokat, hogy a gyerekek ne vegyék észre a vilá­gosságot és ne kérjenek reggelit, amit különben úgy sem tudtak volna megadni nekik. Kevesebb világosságot,­­ ezt hirdették és ezt gyakorolták 1935-ben, amikor mindenki bizton­ságban akart élni. Államférfiak, gyárosok, had­vezérek, bankárok és szegény emberek a bizton­ságot keresték, az országok vacogó biztonságvá­gyukban roppant hadseregeket tartottak fegy­verben s nem tudták megérteni, hogy ez a teljes biztonság ugyanekkor a teljes bizonytalanságot jelenti a másiknak,­­ és rendszerint mi is ez a másik vagyunk. Csodálatos gépeket gyártottak, ágyúkat, mérgesgázokat, páncélos szörnyetegeket, szerződéseket és szövetségeket kötöttek, oda-visz­sza biztosították magukat, mert féltek, szorong­tak istentelenül. Ezt is rátok hagyjuk, fiaink, ezt a biztonsá­got, amelytől egészen biztosan fel fogunk for­dulni. És nektek hagyjuk nyugtalan könyvtá­rainkat, amelyekből hiányzik a megváltó Egyet­len Könyv; harci gázainkat, torpedóinkat, rava­szul kiagyalt társadalombiztosításunkat, amely­ből kifelejtették az embert, — irdatlan szorongá­sunkat is rátok hagyjuk, próbáljatok belőle élet­örömet csinálni. Mert félünk és nem tudunk aludni, fiaink. Álmatlanul szorongó világ várja jöveteleteket; nem, inkább fél tőle. Ó, nagyon jól tudjuk, hogy Európa templomában nem sok pap őrzi a halha­tatlan tüzet. Tudjuk, hogy az emberek javarésze legfeljebb ha öntudatlanul érzi, de nem nagyon érti Európát, ha nem érti és nem félti. Tudjuk, hogy London, Párizs, Berlin, Bécs, Budapest szilveszteri részegei époly keveset törődnek vele, mint az újévi józanok. És mégis: ők is félnek és nem tudnak aludni és azt mondják: »Holnap le­jár a váltóm, holnap elárvereznek, holnap szövet­séget kötnek ellenem és megtámadnak, holnap talán meghalok.« De azt már nem tudják, hogy egy haldokló földrész szelleme szorong bennük s hogy részletnyomorúságuk ősforrása az egyete­mes európai nyomorúság s hogy ezért gyógyítá­suk is csak egyetemes lehet. Mi lenne, ha a hite­lezési csalás szirtjei körül sodródó fűszerkeres­kedőnek odakiáltanák: »Segíts megmenteni Euró­pát, akadályozd meg a háborút s megint kapsz áruhitelt az en grossistától!« Az asztmás ügy­védnek azt kellene mondanunk: »Magas vérnyo­más ellen használjon európai szolidaritást!« Mégsem­ őrülteknek tartanának. Inkább bró­mot esznek és luminált. Pedig emberiességet kel­lene szedniök és egyszerűséget és jóságot. De ők félnek és nem tudnak aludni. Félnek a haláltól s a halálfélelem hajszolja őket a kol­lektív öngyilkosságba. Meg tudjátok-e menteni őket, fiaink? Európát két nagy­ veszély fenyegeti: a rend és a rendetlenség, — mondotta egy jó európai, aki történetesen franciának született. Ma mind a két veszély egyszerre kapott el bennünket. Ahol Európában »rend« uralkodik, ott a csizmák NŐI ELŐJEGYZÉSI NAPTÁR JANUÁR­T jelent. Boldog , újévet kíván igen tisztelt vevőinek, jóbarátainak és ismerőseinek Holler Berta­lan kézimunka- és fonalnagykereskedő Budapest, V.,­­Károly körút 4. szám

Next