Pesti Napló, 1936. május (87. évfolyam, 100–125. szám)

1936-05-24 / 119. szám

Vasárnap y: Az ember vagy éli az életet, vagy — megírja.. Látogatás Pirand­el­lónál a via Bosto­n Róma, május. A Filharmóniai Társasággal érkeztem Rómá­ba. A Nobel-díjas író előzetes telefonbeszélgetésem­ után dél­után öt órára várt villájában. Addig azonban kérésére megfelelő tolmácsot kellett szereznem. Sok nagy ember­rel készítettem már interjút, d­e ez volt az első alkalom, hogy egy harmadik személy segítségét kellett igénybe vennem. Bár­ a véletlen a római Academia Un­gerese kitűnő titkárát hozta segítségemre, mégis aggódtam, hogy mire a magyarul feltett kérdés olasz fordításban Pirandellohoz jut és válasza ismét hozzám kerül, az ide-oda fordítás körútján elvész a mondanivaló fris­sesége és fennakad beszélgetésünk közvetlen menete. Jó­formán arra sem telt időnk, hogy néhány kérdést előre megbeszéljünk, máris a via Rosio 15. szám alá érkez­tünk. Pirandello rendkívül barátságosan fogadott. Meg­kértem, beszéljen saját magáról. Min dolgozik, milyen szereplők, jellemek és hősök érdeklik leginkább, foglal­kozik-e filmmel, hogyan ír, van-e külön dramaturgiája, irodalmi vezérelve vagy műhelytitka? Pirandello elmondta, hogy jelenleg a »Hegyi óriá­sok” című modern mítoszon dolgozik. Filmtémákkal is foglalkozik, de nagy­­kár, hog­y a filmben a művészi szempontok hátrányára annyira elharapódzott a keres­kedői szellem. Majd így folytatta: — Mindenféle jellem érdekel. Ábrázolásukban nem az önkényes kiválasztás, hanem az önkénytelen, intuitív meglátás a döntő. Ha művem alapgondolata többnyire hosszabb megfontolás és megérlelődés gyümölcse is, részleteiben mindig spontán jön létre. Meséimben az él­mény és a fantázia önmagától szövődik egybe. Egyál­talán nem alkalmazkodom semmifée szabályhoz. A dra­maturgiának és kívülről ható elméletnek csak aláren­delt szerepe van. Minden irodalom, minden műfaj saját törvényeinek hódol. Míg a teória elkészül s érvényesül, maga az élet tovább halad. Ez az utóbbi megjegyzése annyira várakozásom sze­rint ütött ki, hogy elragadtatással kértem a mestert, hogy írjon erről a gondolatról egy Pirandelo-idézetet. Készséggel ült íróasztalához és a következőket vetette papírra: »La vita e a fatto di ci­edere, non di sapere.* (Ami annyit jelent: »Az élet nem a tudásnak, hanem a hitnek van teremtve.«) A beszélgetés ezután még közvetlenebb lett. Újabb kérdésemre Pirandello újabb aforizmával válaszolt. Én ugyanis megjegyeztem, hogy a mestert az ő hite, bizo­nyára az életben is rendkívüli élményekkel ajándékozta meg. Pirandelo erre szó szerint a következőket mondotta: „La vita o si nive o si serive. (Az ember vagig éli az életet vagy megírja.) — E szerint Ön, mester nem éli az életet! — tettem fel a kérdést. *Ő igen — hangzott a válasz — éspedig az én köl­tött személyeimben és műveimben. Mert, a­mit nem ad meg nekünk az élet, azt alkotásainkban mégis csak megvalósítjuk és így l'arte vendica la vita, a művészet megboszulja magát az életen« — fejezte be Pirandello a beszélgetést. Búcsúzóul megkértem a nagy írót, hogy jelenjen meg az esti filharmóniai hangversenyünkön. Pirandello a meghívást örömmel elfogadta. Dr. Erdős László. •1­ BETYÁR REGÉNY Irta: MÓRICZ ZSIGMOND— 1­39 Gádmány András • a ha­lgatását irigy­ségre vélte s csak annál jobban imádkozott a lágernak, lépni sem tudott, a szeme folyton rajta járt és csorgott belőle a szerelem. — Erdész úr, jöjjön le velem, az Isten megáldja, a faluba. Igyon meg velem egy po­hár bort. Erdész úr, én magának még ma dél­előtt kezébe adom a százast. Gyere te is, Jani, legyél olyan szíves, mondd meg az erdész úr­nak, hogy ki vagyok én. Én az az ember va­gyok, hogy bele se fognék, még meg se szólal­nék, ha biztos nem volnék a dolgomba. Az er­dész úr nem ismer úgy engem, mé­g azt hi­hetné, hogy csak a szám jár, de te tudod, hogy a feleségem százhatvan forintot örökölt, ab­ból vettük azt az irtást Sövényéktől. Én még azt se bánom, hogyha a munkámért ezek sem­mit se adnak, mert megmondom neki, hogy Mariska, azt is tekintetbe kell venni, hogy mennyi fát lehordtunk mi abból a fodból. Egész télre el vagyunk látva, olyan boglyák vannak az udvarba, meg még anyósoméknak is jutott, meg Kovács sógornak is csak abbul van tüzelője. Nem kell búsulni, drága erdész úr, a maga pénze megvan, én azt még ma ke­zébe adom. Az erdész veregette a vállát­ . — Míg maga itt van, kedves barátom, a fa a magáé. Jöhetnek nekem akármilyen ígé­rettel. Vat­mán aki sonkát is ígért, de én azt mondtam: az én emberem Gádmány András, én ezt kijelentettem, elsőség Gádmány And­rásé. Gádmány András a sonka szóra megret­tent. — Sonkám nincs, erdész sír, még­ nem öl­tem. De mézet tudok szerezni magának. Sze­reti a mézet? Van, ahol nagyon olcsón lehet most venni vagy három kiló mézet, azt meg tudom szerezni magának... De utálta már Avar Jani ezt a nyavaly­gást. Ott is hagyta őket. Előre ment. Azok lassan megindultak utána. Hogy mit tudnak az emberek néhány fáért sírni, vergődni. És ott volt körülötte a rengeteg. Amerre csak látni, az mind erdő, és előttük a távoli faluig óriási szántóföldek vannak. A fiatal búza az enyhe nedves leve­gőben zöldel, már olyan dús, hogy csaknem megdől. Ez nem sír, akié. Tágra nyitotta a szemét: ez a sok föld, az erdőség, a mezőség, az mind egy özvegyasszonyé. Fácán ütötte fel a fejét, veres fejét körülhordozta, a szeme körül a karika feléjük villogott s meg sem ijedt: ez itt itthon van. A kakas körül három tyúkja szemelt. Nyugodtan tovább ott marad­tak. Távolabb őz ugrott fel és vékony lába­kon elfutott. Értelmesen nézett körül s szima­toló orrocskájával feléjük szagolt, akkor még gyorsabban kezdett szaladni. Nem tud egy őz oly sebesen futni, hogy annak az egy tulajdonosnak a földjéből kifus­son. A fiatal búza bokájáig ért a kis őznek, az úgy szalad, mintha mezítláb járna. — Hé, hé, — mondta az erdész s feléje kacagott, — meg ne csudálja az őzet, mert csiklandós portéka. Egy őzért három hónapot kell ülni. Nem is felelt. Gácmány András kezdett lelkendezni: — Ne tessék félni, erdész úr. Nem vlan ember az én komám. Ez kérem a világért hozzá nem nyúlna még egy varjúhoz sem. Itt nem lesz semmi baj. Jobban fogunk mink itt vigyázni a méltósága vagyonjára, mint a templomi kincsre. Avar Jani nem is nézett oda. A most fel­bukkant fácánokat nézte. Már megint egy kakas öt tyúkkal. Még csak fel se repülnek. Milyen bátran élnek ezek, mintha csak tud­nák, hogy rájuk még rá sem szabad nézni. Persze, ha az urak jönnek a puskával, azok­nak szabad ledurrantani őket és táskára fűzni, hogy a fácánkakas farka a földig ér... Hogy szeretett volna gyerekkorában bekerülni az erdőbe... Ez a láger is úgy jön mellettük, mint egy kiskirály, fegyverrel a vállán... De az uraság helybelit nem volt hajlandó fel­venni, de még vidékit sem, mert fél, hogy összejátszik a falusiakkal. Németeket tart, messzi vidékről valókat, akiket a falu éppen úgy ellenségnek tart, mint a vadakat. Nincs a szegénynek semmi menekülése, csak elpusz­tulni a nyirkos odúkban. A gyerekét meg­eheti a kosz, meg a súly. Egy óra múlva beértek a kocsmába. Már nappal volt, de a novemberi sötét­ségben minden homályos volt. Most nem félt a falutól, mint az éjjel, mikor megérkezett. Most dolga van. Gácmány Andrást kíséri, meg az erdészt. Ez biztonságot ad neki. Mert ha semmi köze sincs is a vállalathoz, ha egy fillérje sincs is benne, azért mégis idetartozik. Mindenki tudja, hogy szegény ember, Avar Jani, részes vágó lesz a vállalatban. És ez nagy nyugodalmat ad. Mégis csak a szegénység a legjobb takaró. Ha ő mostan kiállott volna vállalkozónak, már az egész falu fújná, hogy: ejha, ennek az Avar Jani­nak pénze van. Ugyan. Annyi pénz terem azon a Pesten, hogy csak hazajön este és haj­nalban már le tud fizetni száz forintot.... Száz forint... Száz forintot csak örökölni lehet. Csak felesége után örökölhet egy ma­gunkfajta szegény ember. Gadmány András száz forintjáról mindenki tud, meg hogy Sö­vényék egy esztendő óta őrizgetik, mert az asszonyok megbánták, hogy eladták a fődü­­ket... Nem lehet azt elhitetni soha, holgy száz forintot valaki félretett... Száz forintért em­bert kell ölni... Máskép hogy jutna valaki ennyi pénzhez?... Rögtön elővennék a csend­őrök, meg a jegyző ... Isten ő­rizzen, hogy ezeknek a markába kerüljön ... Mielőtt b­elé­pett a kocsmába, arrafelé nézett, a jegyzőház felé, dehogy is tudná oda betenni a lábát. Csak vigyázni, csak óvakodni ... Hogy is le­het, hogy az este arra fondott, hogy regif"f­elmegy a jegyzőhöz... Bolondság... Gádmány András egy félliter pálinkát PESTI NAPLÓ 1936 május 24 39 Nika és Tioszen Irta: Pásztor Béla Hegedűt farag, pallót váj Zord faluvégeken A cigány. Vérében lappang: Nika és Tioszen. Nika, a tüzek istene. Ha­­pernyés ujjai Elkezdenek az erdőszéllel Csihogva játszani, Fojtogató láng-pipacsok, Tárják szét kelyhüket. Bódulva dőlnek el a fák S száz részeg vad üget. S olvadó harang vonaglik. Hol szirmuk elsuhan, Füstölgő házak csontja közt A halott faluban. Tioszen vizek istene: Palástja kósza hab. Kígyók és békák dobognak A keblei alatt. Jaj, ha elhagyja mederét S belengi a határt. Zöld üvegekben hordja szét A vartyogó halált. Gátaknak izmos vállain Lép át a víz­varázs. Ellobban már az ifjú láng, S a hunyorgó parázs. Ne menjetek hát emberek, Hol forgós vizeken Cigány vájt palló viszen át. Alatta Tioszen! Levonja mélybe szivetek, Indával átkarol... Aztán csak néztek felfelé Zöld ablakok alól. Ne hallgassatok hegedűt! Ö dalol — bősz Nika. Táncra vádit és részegen ölel karjaiba. S eretek bomló húrjain Sikoltó tüz-vonók S mohós szivetek kövein Vadvizek, holt folyók. S egyszer a tüz, egyszer a viz Hömpölygi lelketek, Nika, Tioszen harca dul Örökké bennetek.

Next