Pesti Napló, 1936. május (87. évfolyam, 100–125. szám)

1936-05-24 / 119. szám

Vasárnap PESTI NAPLÓ 1936 május 24 528 EGY HALÁLRAÍTÉLT KEGYELMET KÉR Méltóságos Polgármester Úri Meghallgatásért, kegyelemért könyörgök. Mostanáig gondtalanul éltem és mit sem tudtam arról, hogy mily szörnyű sors vár reám. Május elsején megütközve lát­tam, hogy mindenki kiköltözik belőlem. Nem tudtam, mire vélni. Figyelni kezdtem a hátam mögötti sugdosá­sokat és így tudtam meg, hogy le fognak bontani, már versenytárgyalást is hirdettek tetemeim eltakarítására. Tehát halálra ítéltek, nyilvános tárgyalás ítélethirde­tés nélkül, anélkül, hogy ismerném a vádat és védel­memet elmondhattam volna. Hát lehetséges ez méltósá­gos polgármester úr, a XX. században, egy kultúr­városban, hol a múltat épúgy kell értékelni, mint a jelen szükségletét és a jövő kívánságait!! Nem tudom, mi lehet ellenem a vád. A légynek sem ártottam, szerényen meghúzódtam a Weingruber és a Földalatti végállomása között és úgy betakaródz­tam a városligeti-tópart lombjaival, hogy a világ már nem is tudott rólam. Igaz, hogy már nincs szükség reám, mióta felépült utódom, a Széchenyi fürdő, de tudtommal senkinek sem vagyok az útjában, az éhes fiatalság, az új tervek nem pályáznak a helyemre, nem vagyok a forgalom akadálya és eddig még sen­kinek sem jutott eszébe, hogy fórumot tervezzen a tel­kemre. Tehát mi a bűnöm! Talán öreg vagyok! Ez ma bűn, de különben tiszteletet érdemel és érték; ezt buda­vári kollégáim érdekében jelentem ki. Azonban kény­telen vagyok hangsúlyozni, hogy nem­ vagyok öreg, sem vén, még kevésbbé rozoga és nem düledezem; csupán idős vagyok, a legjobb korban, mikor nagy és szép időkre emlékezik az ember. Éveim száma nem fontos; születésem dátumát sikerült elfelejtenem, de nem tagad­hatom le, hiszen az újságokból ellenőrizhető, hogy 130 évvel ezelőtt kezdtem bálozni. Abban az időben alig lombosodó növendék fák udvaroltak nekem, a ho­mokos, mocsaras rákosi pusztaság első ültetvényei. Olyan büszkén emelkedtem ki közülök, mint egy kas­tély. Messze elláttam, keresztül a posványos mezőkön, a könyökutcai kereteken és a még akkor kicsike Pest tetői felett, egészen Budáig, a nádori palotáig. Ott lakott az én jótevő barátom, a fiatal főherceg-nádor, kit gyakran láttam vendégül, különösen vadlibavadá­szatok idején. Én voltam a vadászkastélya. Nagyon szeretett engem a nádor és hogy szebb le­gyek, tükröt adott nekem, vízzel vett körül, így kerül­tem a Nádor szigetre. Sokat volt nálam és gyakran ki­hallgattam, mikor az én cour d'honneur-ös udvaromon a Szépészeti Bizottmány uraival azon törte a fejét, hogyan legyen Pest szebb. Ma is látom a kapumon ki­menni, vállán az ásóval, utána a tiszteletreméltó Lechner uram, a Szépészeti Bizottmány elölülője és a cingár Gyapay jószágigazgató siettek, magukhoz ölelve azo­kat a vékony, vesszős platán csemetéket, melyek azóta úgy elhíztak és annyira megnőttek ott a tejcsarnok környékén a Stefánia út mentén. Felejthetetlen napjaim voltak, mikor Sándor cár a bécsi kongresszusról ide-ide szökött hozzám, be se nézett Pestre, egyenesen ide jött. De szép voltam akkor, tele virágfüzérrel, világító lampionnal. Arannyal terí­tett asztal állott az udvaromon, boldogult Alexandra Pavlovna, József nádor fiatalon elhúnyt neje, a cár huga hozományából. Bihari húzta a legszebb nótákat. A cár, az akkori férfiideál ült az asztalfőn, mellette egy csodaszép grófné. Nem mondhatom meg a grófné nevét; én mindig diszkrét voltam, soha pletykát nem csináltam, ezért is szerettek annyira a nagy urak. Erről mind mostanáig nem is beszéltem, pedig nem egy operettszerző, meg filmrendező szaglászott már utána. Hűen szép volt az ifjúságom, mulatóház voltam. Azután az én jó uram, a nádor harmadszor is meg­nősült, egymásután születtek a kis fő­hercegek és főher­cegnők. Amennyivel hangosabb lett a budai palota, úgy csöndesedtem el én. A liget felnőtt körülöttem, bozontos rengeteg vett körül, mintha Csipke Rózsika vára len­nék. Délutánonként jött a nádor, de ekkor már nem ásót, hanem fejszét, meg fűrészt vitt magával, kertté rikítani az erdőt. Én még egészen fiatal voltam, de ré­mülettel láttam, hogyan öregszik az én barátom a ná­dor. Már bizony nehezére esett a hosszú kocsiút Budá­ról, Pesten át hozzám, amelyet ma három kisszakasszal meg lehet tenni. Odaajándékozott engem Gyapay jó­szágigazgatójának. Ezután magam sem tudom, hogyan, egyszer csak Pest város tulajdonában találtam maga­mat. Bizony ezáltal sokat veszítettem az előkelőség­ből. Nyaranta színes abroszok virítottak az udvaromon és eltikkadt polgárok ingujjra vetkőztek. Kedélyben azonban nem volt hiány, különösen mikor a tornászok kedvencévé lettem. Ezek dísztornákat rendeztek előt­tem. Ebből ugyan sok hasznom nem lett volna, de a tornák után elözönlöttek engem és rengeteget ittak. Hogy ilyen dísztorna utáni sötét nyári estéken mi folyt körülöttem, arról jobb nem beszélni. De azért az elő­kelőség sem maradt el, bár nem császárok, főhercegek, meg grófok jelentették azt, hanem nemes Pest város tanácsurai. Nyári estéken mindig vendégem volt közü­lök egy-kettő. A tó felé eső sarokban volt az asztaluk és Szepessy Ferenc polgármester úr előtt mindig ott állott a vörös Sashegyi, míg Rottenbiller Lipót csak savanyú kőbányait ivott vízzel keverve. Egy szép búcsúestére is emlékezem, mikor Petőfi Sándor meg­kapta a Koros hölgy című regény fordításáért járó díjat és Debrecenbe készülve búcsúestre hívta hozzám a barátait. Nagyot mulattak, voltak vagy hatan, han­gosan éltették a »Koros hölgy«-et. A végén, mikor Pe­tőfi fizetett, jól emlékezem, 18 habos kávéból és 36 szarvasból — így hívták akkor a kiflit — állott a számra. A legnagyobb forgalmam 1849 májusában volt, Buda ostroma idején, mikor a pestiek ellepték a Lige­tet, meg a Hermina-mezőt. Ekkor száz és száz gyer­meknek, asszonynak adtam födelet; a folyosókon, még a lépcsőkön is feküdtek. Azután még sikerült egy grófi barátra szert ten­nem, idősb gróf Andrássy Gyula volt az, ki naponta kilovagolt hozzám, mert minden nap ellenőrizte, ho­gyan épül az útja és nálam leszállva a nyeregből, visz­szafordult és hosszan merengve nézte, vájjon teljesül-e az álma, a Pestet megszépítő Sugár út. Közben fürdővé lettem, mikor Zsigmomdy úr megfúrta az artézd kutat, ide vezették a forró vizet és sok jót tettem azokkal a beteg emberekkel, akik hozzám fordultak. Ebben az időben egy csendes öreg úr keresett fel délelőttönként, melegvizes poharával és szomorúan nézte, hogy már sárgaságba vész a gyep és a hulló lombok közül felém fehérlik a »Fusl« sírköve. Azután felült a zörgő zöld omnibuszra. Arany János volt. Olyan jól teljesítettem hivatásomat, hogy a végén már nem voltam elég nagy, nem voltam elég szép és felépítették a Széchenyi-fürdőt. A milleniumi kiállításkor még nagyon megbecsültek, de eb­bém építették a Főváros pavillonját, amelyből azután a Weingruber-vendéglő lett. így koptam ki mindenből, nem voltam többé mulatóhely, sem fürdő, sem vendéglő, egyet azonban nem vehetnek el tőlem és ez az, hogy »chateau« vagyok. Párizs környéke volt tele chateaukkal és a nagyra növekedő város csodála­tos gyengédséggel és művészi érzékkel ölelte magához és őrizte meg ezeket a régi kastélyokat, melyek csak szaporítják ennek a csuda városnak a szépségét és szí­nességét. Ilyen csateauja vagyok én is Pestnek és ha nem is vagyok olyan emlékezetesen díszes külsejű, mint azok, de e téren, úgy hiszem, Pest semmit sem vethet a szememre, mégis olyan kedves emlékek díszí­tenek, melyek a magyar fővárosnak minden idegen stílus­ tökélynél értékesebbek. Hát már a tradíció sem érdem, hát már a tradíció sem ad létjogot! De ha már így vagyunk, adok egy ideát a meg­mentésemre, fiatalítsanak meg és hasznosítsanak. A mai előrehaladt kozmetikai tudomány virágkorában pár tízezer pengővel olyan gyönyörű panziót csinálhat­nának belőlem, amilyen ritkítaná párját egész Buda­pesten. Itt eldugva a tó partján, gyönyörű csöndes parkban és mégis bent a városban, a legjobb közleke­dési eszközöktől körülvéve, lehetetlen, hogy ne volna sikerem, mikor a folyton növekvő idegenforgalom, kellő számú férőhely hiányában, mind nagyobb gon­dot okoz. A legjobb ízlésű, a legfinomabb, a leggazda­gabb közönséget tudnám akkor magamhoz vonzani. Polgármester úr, a tradíció szent nevében kérem, állítsa meg a csákányokat, adjon kegyelmet! Ezt kéri a halálraítélt régi Artézi-fürdő. (l. s.) rendelt. Három porcióst tett elébük a kocsmáros. Ő eltolta a magáét. — Én nem iszok. Mindenki ránézett. — Mér? — Leszoktam az ivásról. — Ingyen van, — mondta a jáger. — Nem kell. De azok bezzeg ittak. Mikor az erdész le­tette a poharat, azt mondta: — Aki nem iszik, a nem becsületes em­ber ... Aki nem iszik, már énnékem gyanús ember, úgy-e, András? Én is sokszor gondol­tam rá, hogy jobb vóna nem inni, mer ha az embernek egy kis szesz van a belsejébe, köny­nyen kibeszéli, ami a füle megött van. A puskát a két sárba közé kaptákba állí­totta s már is hátrábbtolta az erdészkalapot. — No, Róth úr, van újságja? A kocsmáros újságot hozott. Avar Jani kíváncsian nézett oda. Csalódva látta, hogy német újság. Míg az erdész a lapot olvasta, Gádmány András elmondta a kocsmárosnak, hogy egy parcellát vesz az erdőben, kitermelésre. De óvatosan úgy mondta el, hogy előlegbe kell lefizetni a száz forintot. A száz forint törté­netét úgy mesélte el, szóról szóra, mintha a kocsmáros a felettes hatóság lenne, aki előtt számot kell adni mindenről, eskü alatt, mint a törvénynek. Avar Jani két cigarettát kért s rögtön ki is fizette az árát. Lassan meggyújtotta az egyiket s füstöl­gött. Már ennek a kocsmárosnak is jó. Van háza, az emberek bejárnak hozzá és megisz­szák az italát és annak a hasznából megél. Nem dogozik, itt totyosz a kellemes melegben, a jó pálinkaszagban. Vidra is kocsmáros volt s most újra az lesz... Vér öntötte el az arcát. Effész feketevö­rösre égett az arca s már oly kényelmetlen volt, hogy rettegett, észreveszik. Azt hitte, sose fog többet esőbe jutni. Mióta itthon van, most nem is. Vallon Vidra most hol van és mit csinál! Vidra úr. Bólogatott. .Vidra urai nem fogják meg, az bizonyos... Vidra úr okos ember, nyugodt ember. Neki is csak jó tanácsokat adott. Mi­kor a nádasban elváltak egymástól, jól le­szidta őt. Megmondta, hogy többet az életben nem akarja látni. »Nem kellett volna magá­nak, barátom, mondta, ott hencegni az urak asztalánál. Aki betyár, viselje magát ahhoz illően. Mindenkinek megvan a maga köteles­sége. De maga úgy tett, mintha igazi régi­fajta betyárvirtus lenne.« Igazán, nem is tudja, mi volt az ott... Mit hencegett, mint egy paraszt. Jó vót a csirkesült? meg a bor?... Még az is ott motoszkált benne, hogy zongorához ülteti a nagyságát és elhúzatja vele a nótáját... Egészen meg volt hábo­rodva ... Hát persze, egyszer él az ember... Egyszer van aranyrojtos virgiujjba, lobogós gatyába ... Ha ő akkor munkásruhában van, akkor eszébe sem jut a duhajkodás. Akkor, ahogy kezébe vet a pénz, ment is volna ... Ma mindegy, ami történt, megtörtént. Jóvátenni úgyse lehet... Milyen okos, hogy nem iszik pálinkát. De furcsa is az ember. A pálinká­nak már a szaga is megbolondítja. Mi lenne, ha most csak úgy elmondaná a dolgot itt ezeknek, ahogy ez a buta Gácmány András most már harmadszor meséli el a száz forint históriáját. Ha ő mindent elmesélne, ami a fejében megfordul... de jó is, hogy az ember akármire gondolhat, a­míg a nyelve el nem árulja, senki sem lát bele a koponyájába. A szeme azonban folyton a jágteren volt, ahogy az az újságot olvasta. Német újság. Nem érdekelte, hirtelen nem is gondolta volna, hogy németek a magyar dolgokkal is foglalkozzanak. Oly közönyösen ült s azon gondolkodott, hogy Vidra úr meg volt sértve és ez neki nem jó. Nem szereti. Röstelli, hogy azt a derék embert, aki neki mindig csak jót tett és jót mondott, megbántotta. Itt a falu­jában senki sincs, aki hozzá jó lenne. Pedig nagyon rá van szorulva. Most nagyon kellene neki egy jóbarát, aki előtt könnyíthetne a lel­kén. Isten ments, még jobb, hogy nincs, leg­alább megőrzi a titkát. Az embernek némának kell lenni, mint a rókának és süketnek, mint a halnak. (Wmvm aössereaise) A kiejtés megjelölésével idegen nyel­veket egyedül legjobban tanaikat Schidlef 1000szó • Angol nyelvtan ára fűzve 4, kötve 6 P Francia nyelvtan .... ára fűzve 4, kötve 6 P Olasz nyelvtan ........ ára fűzve 6, kötve 8 P Német nyelvtan ára fűzve 4, kötve 6 P Spanyol nyelvtan ára fűzve 1­, kötve 3 P Ungarisch (németnek magyarul)... ára fűzve 6, kötve 8 P Kapható As Est könyvtártókedéjében, VIL, Erzébrt körút 18-20

Next