Pesti Napló, 1936. május (87. évfolyam, 100–125. szám)
1936-05-24 / 119. szám
41 Vasárnap PESTI NAPLÓ 1936 május 24 IRODALMI NAPLÓ •Földi Mihály: Kiáltás a válságból A válság mint életforma, ezt a sötét igazságot mindmáig senki sem merte kimondani. Pedig ez történik, ez történt velünk máig. Míg kapitalista és kommunista közgazdászok azon vitatkoznak, vájjon »ciklikus válság« vagy »strukturális válság« nyomorítja-e a szerencsétlen világot, azalatt a válság önállósul s ha a fegyvergyártás fellendülése pillanatnyi konjunktúrát teremt is, a válság nem múlik el, sőt inkább — orvosi műszóval — szervül, az emberiség lelkének konstitucionális része lesz. Földi Mihály új könyve is a válságról szól, de nem a pénz, termelés és fogyasztás kríziséről. A lélek apokaliptikus arányú válsága bontakozik ki ebből a tizennégy tanulmányból, amelynek alapja egy kimondatlanul maradt kérdés: hogyan függetlenítheti magát az emberiség a természet és társadalom vak erőitől, hogyan lehetne megtalálni az egyetemes lazaságban az új, termékeny kötöttségeket, — hogyan juthat el az ember a megváltás felé? A kérdés kimondatlan, de a válasz — s a válaszok — kimondódnak. Földi Mihály számára az erkölcsi, szellemi és gazdasági válság csupán háromágú tünetcsoportja egyazon betegségnek, amelyet ő »a világ elistentelenedésének« nevez. Ha ezt a nyilván tudatosan túl tág megjelölést kibontjuk, a diagnózis így hangzik: az ember eltűrte, hogy teste, illetőleg az anyagi valóság elhatalmasodjék rajta s eltűrte a szellem teljesítményeinek nagy öncsalását is. Évszázadok anyagi, gazdasági és technikai előrehaladása, a szellem gépekben és hódításokban megjelenő ereje az istenülés veszedelmes mámorával töltötte el az embert, aki e diadalmas hajsza közben megfeledkezett életének szubjektív alapjáról, a lélekről. Ez a lélek az istenség hangszere, a legfőbb Értelem csodálatos edénye, az alkotó erők sűrített kivonata, — a lélek maga az őslényeg. De a megalázott, kisemmizett és elfelejtett lélek visszafordul gazdája ellen és a lélektelenné — tehát istentelenné — koldusodott szellem nagyszerű eredményeit visszájukra fordítja. A pénz, amely megkönnyítette az árucserét, az arany és papír egyaránt értéktelenné vált formájában bénítja meg ugyanezt az árucserét. A gépek, amelyek megszázszorozták a termelést, a munkátlan milliók kolduserejével torlaszolják el a termelt javak elosztásának útját. A polgárság, amely kiharcolta valamikor a szabadságot, most ugyanezt a szabadságot boldogan cseréli el a legaljasabb rabságért, ha a szolgaság egyben némi biztonságot ígér számára. Földi könyörtelen szigorúsággal méri meg az anyagi és szellemi világ értékeit, és mindent könnyűnek talál. Megmutatja az író útját, aki küldetését »életpályává« szélesíti, hogy végül az indusztrializált könyvgyártás pocsolyájába züljön. Roosevelt amerikai forradalmában felismeri a pénz s általában az úgynevezett ipari értékek teljes összeomlását s ezzel párhuzamosan megmutatja az összes társadalmi életformák felbomlását. Newyork modern vasvárai a Manhattanfélsziget szikláin épültek, de ma jobban inognak, mint a beduinok sátrai a Szahara homokján, a számuk viharában, ötezer év világkultúrája alatt elmállottak az idő sziklái. Földi Mihály, a regényíró, ebben a könyvben történész, szociálkritikus, tömegpszichológus és költő, — egészen röviden: a szellemi tudományok teljes fegyverzetében fellépő mélyen vallásos ember. De minden valásosság eszméléssel kezdődik, extázissal folytatódik és a megismerésben teljesül ki. Az a Földi Mihály, aki ezeket a tanulmányokat írta, a vallásos eszmélés állapotához nyilván akkor jutott el, amikor húszegynéhány évét hazahozta a világháborúból. Aki akkor szétnézett maga körül, annak észre kellett vennie: olyan nemzedék korszaka következik most, amelynek legnagyobb élménye a halál volt, legerősebb kötöttsége a széthullás, legfőbb értéke az értéktáblák összetörése. Egy egész generáció vérzett el ebben a szörnyű ellentmondásban, amelynek irodalmi lecsapódását Földi Mihály háború utáni első műveiben könnyű lenne kimutatni. Az extatikus vallásosság korszakán is túljutott Földi az »Isten országa felé« megírásával, mai harmadik periódusa a megismerő, mérlegelő és ítélő intellektus új útját jelzi. Hová vezet ez az út? Isten felé, — mondja Földi. Mélyebb, emberibb, sorsot vállalóbb, heroikusabb életformák felé, — mondhatnók kevesebb teológiával. Az az új »istenuralom«, amelynek ebben a könyvben Földi Mihály oly szenvedélyes propagálója, — most már nemcsak regényírói, de teoretikus síkon is — persze nem egyházi hierarchiát jelent, hanem olyan uralmat, »amelynek vezérei« papi jellemű férfiak«. Platón örök álma ez a birodalomról, amelyet filozófusok kormányoznak. Spinoza halhatatlan vágyódása szólal meg újból a »minden élő és élettelen valóságban megnyilatkozó isten-szubsztancia után, Bergson teremtő intuíciója kap egyetemesebb és égetően mai formulázást Földi Mihály bátor teokrácia-követelésében. De Földi számára Istennek ez a megtalálása nem jelenti a megpihenést a Végtelen Erő nirvánás nyugalmában. Bár nyíltan nem mondja ki sehol, e tizennégy tanulmány az istenin túl még valamit keres: a rendet, a termékeny kötöttséget, a laza és kompromittált szabadság helyett. De nem a masírozó ezredek és a keményen kopogó csizmák hozzák meg ezt a metafizikai rendet, nem a diktatúrák kötöttsége fogja össze széthulló világunkat. t"Ha diktátor kell, Hitler helyett Istent választania, — mondja az író. A káosz teljes, a felbomlás feltarthatatlanul halad előre s már-már az sem bizonyos, hogy várjon élünk-e még? De ennek a ténymegállapításaiban oly sötét könyvnek végső kicsengése napfényesen optimista és hívő. Aki Istenben hisz, annak talán még jobban kell hinnie az élet elpusztíthatatlan csodájában s abban, aki az élet hordozója: az emberben. Az ember szabad, az ember választhat: »... rendkívüli, nagyszerű, mert lehetőségekben és veszélyekben minden eddiginél gazdagabb helyzetbe kerültünk, amelyben megkezdődhetik az emberi lélek hőskora, ha az ember méltóvá válik feladataihoz, de amely a történelem legnyomorúságosabb korává válhatik, ha az emberiség elégtelennek bizonyul. Az ember válságát megoldhatja az ember.« _ Az út tehát végtelen, aminthogy a megváltás útja nem is lehet más. Földi ebben a könyvben szerencsés intuícióval egyesíti az emberiség örök előrehaladásának humanista gondolatát a modern gondolkozás — sőt természettudomány! — új deizmusával. De az Isten-Ördög romboló és egymással szembenálló dualizmusa helyett az Isten-Ember teremtő harmóniájának, külső és belső békéjének kell megszületni ebből az új kettős egységből. Szántó Rudolf • Fenyő László úr versei. Nem hinném, hogy tévednék, mikor úgy látom, hogy Fenyő László új verseskönyvével költészetének csúcsára érkezett s nem hinném, hogy túloznék, mikor le merem írni, hogy az »Őszi kávéház« című verskötet negyvenegy verse közül jónéhány a magyar lírai költészet legfelső hegyoldalán termett virág. Persze, az ilyesmit illenék olyan alapos és részletes kritikai elemzéssel indokolni, amire itt nem vállalkozhatom. Mégis, a felelősség szemrehányását vállalva is le kellett írnom az iménti súlyos mondatot — már csak azért is, hogy egyszer végre leírták legyen. Figyelem az írott betűt s látom, hogy Fenyő Lászlóról sem ezzel a könyvével, sem az előbbiekkel kapcsolatban nem írták, nem állapították meg, hogy ő voltaképpen kicsoda. Beérték a nemzedéki besorolás kényelmével, hogy a Szabó Lőrinc s az Illyés Gyula generációjához tartozik; nos, valóban oda tartozik s ép most van azon, ez új verseskönyve mutatja, hogy költői jelentőségben is — vázlatosan szólva — szorosan a két imént említett költőhöz zárkózzék. Kerülni fogom az olcsó megállapítások kínálkozó alkalmát, nem elégszem meg vele, hogy »városi költő« s hogy őt is valami »heines öngúny« bántja. Mindenekelőtt egészen naívul ki kell mondanom, hogy e versek majdnem kivétel nélkül gyönyörűek, tévedés, vagy botlás a kötetben alig akad. Fenyő László fanyar alaphangja valahogy megérett s most egyszerre egészen könnyedén a — ami ennél a költőnél a legmeglepőbb — olykor szinte elegánsan modulálja a verset. Minden során érzik a küzdelem — s ezúttal már nemcsak a formai, hanem a lelkiismereti küzdelem — nyoma; a költő megérett. Igen, ez a szó talál. A költő megérett — s úgy értjük ezt, azon teljesen és érzékletesen, ahogy a bor, búza, gyümölcs, a föld bármely komoly java megérik. Nem mintha eddig éretlen lett volna — csak éppen megemberesedett, férfi lett belőle, fanyarsága immár nem a musté, hanem a nemes boré, bátorsága nem önámító ifjúi vakmerőség, hanem a mélységesen gyáva férfi tudatos elszánása s ellenséges belsejével és korával nem mint szerencsét próbáló kalandor, hanem mint tudatos legyőzött veszi fel a harcot. Tartalmi kérdéseinek bátor megfejtése egyszeriben feloldotta formai problémáit is: meglepő, ritka, érzékletes képei és gyökeresen költői megoldásai a természetesség fölényes, belső erejével fegyvereznek le. — Változás. Ez a címe a kötet első s egyik legszebb versének — s ha most csak a felületen mozoghattam is, vigasztal, hogy megéreztem a könyv jelentésének lényegét, ami nem más, mint ez a szó. S a költészet ősi hatása, hogy meghatja és megvesztegeti az embert, mihelyt úgy érzi, hogy helyette szól, mint ez a vers, a változásé. i.Lemondtam már a szép ábrándról, hogy aktotokba tartozom a hivő emberi közösségek, már csak magamban kárhozom, de a tüzet azt én hevítem, önmön kárhozó lángomat: fekete láng, nem szelídítem, felhőbe mártott alkonyat. Kedvesem, pillád mögé hasztalan zársz, mire felnézel újra, más vagyok ...« • Korpás Ferenc: Miért tanul a gimnazista latin nyelvet? Az 1924. évi középiskolai reform ezévi módosítása, a tanügyi közigazgatási reform újsághírei s az iskolaügyekben az eddiginél élénkebb sajtóérdeklődés ismét felszínre vetették a latin nyelv tanításának problémáját. Hívatlan és hivatott nyilatkozik erről a népszerűvé lett kérdésről. Azok, akik az élet gyakorlatiságára kívánják nevelni az ifjúságot, szívesen szembeállítják ezt a nekünk történelmileg is értékes nyelvet a modern nyelvek hasznosságával, abban a hiszemben, hogy a kor haladásának tesznek vele szolgálatot. Korpás Ferenc, a gyakorlati pedagógia terén ismert nevű főigazgató, a Werbőczy reálgimnázium igazgatója minden ellenvetésre felkészült, rendezett anyagismerettel cáfolja meg tömör stílusú füzetében az akadékoskodók aggodalmait. Kifejti, hogy a latinban éppen az a szép, hogy kikristályosodott, szabályos, holt nyelv; szinte teremtve van arra, hogy az ifjúság fogalmi képzését, módszeres ítéletalkotását elősegítse a római kultúra történeti lépcsőin fölfelé haladva a legelvontabb erkölcsi és bölcseleti tanulmányokig. A jó, a szép és az igaz élet forrása, alapja mai államéletünknek, mintája és örök nevelője az európai irodalmaknak és művészeteknek. Magasabb műveltség eszköze, előkelő, vezetésre méllitó emberfők nélkülözhetetlen szellemi tornája — magasabb ízlésre, világ- és emberszemléletre nevelődés. Korpás Ferenc meggyőződéses lelkesültséggel és mély tudásra valló közvetlenséggel világít bele ebbe a kiváltságos szelemviilágba, mely hazánk szellemi vezéreit eddig is kitermelte. Élvezetes, frappáns beállítású tanulmány. (Sz. B.) • Kassák Lajos: Három történet. Eddig nagy önéletrajzi regénysorozatát, az »Egy ember életé«-t tartották Kassák főművének. Most, azt hiszem, meg kell változnia ennek az értékelésnek. Kassák legnagyobb jelentőségű, legszebb írása az a százharmincoldalas novella, melyet harmadiknak helyezett el új kötetében, a »Három történet«-ben. »Egy ember és a többiek« a címe. Olyan, mintha egy magyar Knut Hamsun írta volna: budapesti, kültelki »Pán«. Egy csúzdatelep harmincesztendős éjjeliőréről szól, aki kutyájával él ezen a telepen. Beszélget, borozgat, apró szerelmi ügye támad, sokat sétál, sokat gondolkozik. Neházjárású, nehézbeszédű ember, de gondolatai és álmai finomak és hajlékonyak. Sokat gondol egy vöröshajú hivatalnoklányra, aki mérhetetlen messzeségben van tőle, szép, meleg idillt él át egy napszámosleánnyal, a raktárnokot, aki üldözi, egyszer majdnem megöli — aztán mégis csak a kutyáját öli meg, egyetlen barátját, az egyetlen lényt, akit igazán szeret, mert nem bírja ki tovább a telepen és nem vihetné magával az állatot. Közben egy öreg finánc gyomorrákban elpusztul, a telep vezetősége leszállítja a munkások bérét, rendőrök sétálnak hidegen, szigorúan. Körülbelül ennyi a novella cselekménye. A többi hangulat, gondolat, költészet. Csupa líra ez az írás, mely messze elhagyta már maga mögött a régi Kassák vasbeton-tárgyilagosságát. A hős, mint mondják, közeli rokona Knut Hamsun Pánjának, tiszta, egészséges ember, aki intenzíven szereti az életet. Illetve csak szeretné, mert munkás, megalázott ember, aki másoktól függ és mások szolgálatára kényszerül. Ezért csak tompa, szomorú vágyakozások élnek benne az élet után. Ennek a vágyakozásnak végtelenül finom, átmeneti hangulatait varázsolja elénk Kassák, aki most, pályája delén megtanulta a pasztellszíneket. Kassáknak sok a munkásolvasója, akik nyilván harcos lendületet is kívánnak írásától. Ebből a novellából hiányzik ez, de megtalálni benne a munkáslélek szemérmesen csendes líráját. Amellett tele van tragikus feszültséggel, mely végül néhány félelmes sorban robban ki a kutya megöletésénél .Több volt ez, mint közönséges gyilkosság, sokkal több — írja azután. — Nem az ellenséget ütötte le, nem a harag, hanem a kétségbeesett szeretet gyilkoltatott vele. A raktárnokot milyen könnyen kiengedte a markából és a kutyáját, igazi barátját egyetlen ütéssel elpusztította.« Jelképes ez a tragédia — a lázadni nem tudó ember tragédiája. Finom a kötet másik két novellája is: az egyik egy fiatal pár vasárnapjáról, a másik egy vidéki orvos csendes drámájáról szól. De az »Egy ember és a többiek« nemcsak finom, hanem — kis terjedelmében is — monumentális. Ismétlem: Kassák főműve. (B. Gy.) • Leidenfrost Gyula: Keserű tenger. Mit tudsz a tengerről? Esetleg csak annyit, hogy van, hogy nyolc nap alatt áthajózhatsz Amerikába és hogy a languszt jó. Pedig a tenger érdekes és nagy titok s ezt a titkot százával kutatják a tudás harcosai. A tenger apróbb titkait már meg is fejtették, íme egy-kettő: a mérhetetlen vízben arany van, de a tenger nem adja oda az embernek, a dagály és az apály őserejét be lehet fogni az energiatermelő erőgépek kantárjába, lelepleződött az iszonyatos tengeri kígyók rejtélye és így tovább; a tudás harcosai kérdeznek és a tenger néha felel. Beszél azokról a rettenetes tragédiákról, amelyek az óriási víztömegek alatt, a tengerfenéken ismétlődnek meg, beszél a békés osztrigák ellenségeiről, a hajósok igaz babonáiról, az eltűnő szigetek eltűnésének okairól, csakt tudni kell kérdezni. Leidenfrost Gyula, aki az Adriát hajózta végig, tengerkutatói emlékeit mondja el élvezetes könyvében, népszerű, néha liritáló hangon meséli el, miket kérdezett a tengertől és milyen feleleteket kapott. Érdeklődést keltő, jó olvasmány, az ember szinte k°dvet kap, hogy a szerzővel új tengerkutató útra induljon. B. B.