Pesti Napló, 1936. május (87. évfolyam, 100–125. szám)

1936-05-24 / 119. szám

41 Vasárnap PESTI NAPLÓ 1936 május 24 IRODALMI NAPLÓ •Földi Mihály: Kiáltás a válságból A válság mint életforma,­­ ezt a sötét igaz­ságot mindmáig senki sem merte kimondani. Pedig ez történik, ez történt velünk máig. Míg kapitalista és kommunista közgazdászok azon vitatkoznak, vájjon »ciklikus válság« vagy »struk­turális válság« nyomorítja-e a szerencsétlen vilá­got, azalatt a válság önállósul s ha a fegyvergyár­tás fellendülése pillanatnyi konjunktúrát terem­t is, a válság nem múlik el, sőt inkább — orvosi mű­szóval — szervül, az emberiség lelkének konstitu­cionális része lesz. Földi Mihály új könyve is a válságról szól, de nem a pénz, termelés és fogyasztás kríziséről. A lélek apokaliptikus arányú válsága bontakozik ki ebből a tizennégy tanulmányból, amelynek alapja egy kimondatlanul maradt kérdés: hogyan füg­getlenítheti magát az emberiség a természet és társadalom vak erőitől, hogyan lehetne megtalálni az egyetemes lazaságban az új, termékeny kötött­ségeket, — hogyan juthat el az ember a megváltás felé? A kérdés kimondatlan, de a válasz — s a válaszok — kimondódnak. Földi Mihály szá­mára az erkölcsi, szellemi és gazdasági válság csupán háromágú tünetcsoportja egyazon beteg­ségnek, amelyet ő »a világ elistentelenedésé­nek« nevez. Ha ezt a nyilván tudatosan túl tág megjelölést kibontjuk, a diagnózis így hangzik: az ember eltűrte, hogy teste, illetőleg az anyagi valóság elhatalmasodjék rajta s eltűrte a szellem teljesítményeinek nagy öncsalását is. Évszázadok anyagi, gazdasági és technikai előrehaladása, a szellem gépekben és hódításokban megjelenő ereje az istenülés veszedelmes mámorával töltötte el az embert, aki e diadalmas hajsza közben megfeled­kezett életének szubjektív alapjáról, a lélekről. Ez a lélek az istenség hangszere, a legfőbb Érte­lem csodálatos edénye, az alkotó erők sűrített ki­vonata, — a lélek maga az őslényeg. De a meg­alázott, kisemmizett és elfelejtett lélek visszafor­dul gazdája ellen és a lélektelenné — tehát isten­telenné — koldusodott szellem nagyszerű eredmé­nyeit visszájukra fordítja. A pénz, amely meg­könnyítette az árucserét, az arany és papír egy­aránt értéktelenné vált formájában bénítja meg ugyanezt az árucserét. A gépek, amelyek meg­százszorozták a termelést, a munkátlan milliók kolduserejével torlaszolják el a termelt javak elosztásának útját. A polgárság, amely kiharcolta valamikor a szabadságot, most ugyanezt a szabad­ságot boldogan cseréli el a legaljasabb rabságért, ha a szolgaság egyben némi biztonságot ígér szá­mára. Földi könyörtelen szigorúsággal méri meg az anyagi és szellemi világ értékeit,­­ és mindent könnyűnek talál. Megmutatja az író útját, aki küldetését »életpályává« szélesíti, hogy végül az indusztrializált könyvgyártás pocsolyájába zül­jön. Roosevelt­ amerikai forradalmában felismeri a pénz s általában az úgynevezett ipari értékek teljes összeomlását s ezzel párhuzamosan meg­mutatja az összes társadalmi életformák felbom­lását. Newyork modern vasvárai a Manhattan­félsziget szikláin épültek, de ma jobban inognak, mint a beduinok sátrai a Szahara homokján, a számuk viharában, ötezer év világkultúrája alatt elmállottak az idő sziklái. Földi Mihály, a regényíró, ebben a könyvben történész, szociálkritikus, tömegpszichológus és költő, — egészen röviden: a szellemi tudományok teljes fegyverzetében fellépő mélyen vallásos ember. De minden valásosság eszméléssel kezdő­dik, extázissal folytatódik és a­ megismerésben tel­jesül ki. Az a Földi Mihály, aki ezeket a tanulmá­nyokat írta, a vallásos eszmélés állapotához nyil­ván akkor jutott el, amikor húszegynéhány évét hazahozta a világháborúból. Aki akkor szétné­zett maga körül, annak észre kellett vennie: olyan nemzedék korszaka következik most, amelynek legnagyobb élménye a halál volt, legerősebb kö­töttsége a széthullás, legfőbb értéke az értéktáb­lák összetörése. Egy egész generáció vérzett­­ el ebben a szörnyű ellentmondásban, amelynek iro­­dalmi lecsapódását Földi Mihály háború utáni első műveiben könnyű lenne kimutatni. Az exta­tikus vallásosság korszakán is túljutott Földi az »Isten országa felé« megírásával, mai harmadik periódusa a megismerő, mérlegelő és ítélő intel­lektus új útját jelzi. Hová vezet ez az út? Isten felé, — mondja Földi. Mélyebb, embe­ribb, sorsot vállalóbb, heroikusabb életformák felé, — mondhatnók kevesebb teológiával. Az az új »istenuralom«, amelynek ebben a könyvben Földi Mihály oly szenvedélyes propagálója, — most már nemcsak regényírói, de teoretikus síkon is — persze nem egyházi hierarchiát jelent, ha­nem olyan uralmat, »amelynek vezérei« papi jel­lemű férfiak«. Platón örök álma ez a birodalom­ról, amelyet filozófusok kormányoznak. Spinoza halhatatlan vágyódása szólal meg újból a »min­den élő és élettelen valóságban­ megnyilatkozó isten-szubsztancia után, Bergson teremtő intuíció­ja kap egyetemesebb és égetően mai formulázást Földi Mihály bátor teokrácia-kö­vetelésében. De Földi számára Istennek ez a megtalálása nem je­lenti a megpihenést a Végtelen Erő nirvánás nyu­galmában. Bár nyíltan nem mondja ki sehol, e tizennégy tanulmány az istenin túl még valamit keres: a rendet, a termékeny kötöttséget, a laza és kompromittált szabadság helyett. De nem a masírozó ezredek és a keményen kopogó csizmák hozzák meg ezt a metafizikai rendet, nem a dik­tatúrák kötöttsége fogja össze széthulló világun­kat. t"Ha diktátor kell, Hitler helyett Istent válasz­tania, — mondja az író. A káosz teljes, a felbom­lás feltarthatatlanul halad előre s már-már az sem bizonyos, hogy várjon élünk-e még? De en­nek a ténymegállapításaiban oly sötét könyvnek végső kicsengése napfényesen optimista és hívő. Aki Istenben hisz, annak talán még jobban kell hinnie az élet elpusztíthatatlan csodájában s abban, aki az élet hordozója: az emberben. Az ember szabad, az ember választhat: »... rendkívüli, nagyszerű, mert lehetőségekben és veszélyekben minden eddiginél gazdagabb helyzetbe kerültünk, amelyben megkezdődhetik az emberi lélek hőskora, ha az ember méltóvá vá­lik feladataihoz, de amely a történelem legnyomo­rúságosabb korává válhatik, ha az emberiség elég­telennek bizonyul. Az ember válságát megoldhatja az ember.« _ Az út tehát végtelen, aminthogy a megváltás útja nem is lehet más. Földi ebben a könyvben szerencsés intuícióval egyesíti az emberiség örök előrehaladásának humanista gondolatát a modern gondolkozás — sőt természettudomány! — új deizmusával. De az Isten-Ördög romboló és egy­mással szembenálló dualizmusa helyett az Isten-Ember teremtő harmóniájának, külső és belső békéjének kell megszületni ebből az új kettős egy­ségből. Szántó Rudolf • Fenyő László úr­ versei. Nem hinném, hogy téved­­nék, mikor úgy látom, hogy Fenyő László új versesköny­vével költészetének csúcsára érkezett s nem hinném, hogy túloznék, mikor le merem írni, hogy az »Őszi kávéház« című verskötet negyvenegy verse közül jónéhány a magyar lírai költészet legfelső hegyoldalán termett virág. Persze, az ilyesmit illenék olyan alapos és részletes kritikai elemzéssel indokolni, amire itt nem vállalkoz­hatom. Mégis, a felelősség szemrehányását vál­lalva is le kellett írnom az iménti súlyos mondatot — már csak azért is, hogy egyszer végre leírták legyen. Figyelem az írott betűt s látom, hogy Fenyő Lászlóról sem ezzel a könyvével, sem az előbbiekkel kapcsolatban nem írták, nem állapították meg, hogy ő voltaképpen kicsoda. Beérték a nemzedéki besorolás kényelmével, hogy a Szabó Lőrinc s az Illyés Gyula generációjához tar­tozik; nos, valóban od­a tartozik s ép most van azon, ez új verseskönyve mutatja, hogy költői jelentőségben is — vázlatosan szólva — szorosan a két imént említett költőhöz zárkózzék. Kerülni fogom az olcsó megállapítá­sok kínálkozó alkalmát, nem elégszem meg vele, hogy »városi költő« s hogy őt is valami »heines öngúny« bántja. Mindenekelőtt egészen naívul ki kell mondanom, hogy e versek majdnem kivétel nélkül gyönyörűek, tévedés, vagy botlás a kötetben alig akad. Fenyő László fanyar alaphangja valahogy­ megérett s most egyszerre egészen könnyedén a — ami ennél a költőnél a legmeg­lepőbb — olykor szinte elegánsan modulálja a verset. Minden során érzik a küzdelem — s ezúttal már nem­csak a formai, hanem a lelkiismereti küzdelem — nyoma; a költő megérett. Igen, ez a szó talál. A költő megérett — s úgy értjük ezt, azon teljesen és érzékletesen, ahogy­ a bor, búza, gyümölcs, a föld bármely komoly java meg­érik. Nem mintha eddig éretlen lett volna — csak éppen megemberesedett, férfi lett belőle, fanyarsága immár nem a musté, hanem a nemes boré, bátorsága nem önámító ifjúi vakmerőség, hanem a mélységesen gyáva férfi tudatos elszánása s ellenséges belsejével és korá­val nem mint szerencsét próbáló kalandor, hanem mint tudatos legyőzött veszi fel a harcot. Tartalmi kérdései­nek bátor megfejtése egyszeriben feloldotta formai problémáit is: meglepő, ritka, érzékletes képei és gyöke­resen költői megoldásai a természetesség fölényes, belső erejével fegyvereznek le. — Változás. Ez a címe a kötet első s egyik legszebb versének — s ha most csak a felü­leten mozoghattam is, vigasztal, hogy megéreztem a könyv jelentésének lényegét, ami nem más, mint ez a szó. S a költészet ősi hatása, hogy meghatja és megvesz­tegeti az embert, mihelyt úgy érzi, hogy helyette szól, mint ez a vers, a változásé. i.Lemondtam már a szép ábrándról, hogy aktotokba tartozom a hivő emberi közösségek, már csak magamban kárhozom, de a tüzet azt én hevítem, önmön kárhozó­ lángomat: fekete láng, nem szelídítem, felhőbe mártott alkonyat. Kedvesem, pillád mögé hasztalan zársz, mire felnézel újra, más vagyok ...« • Korpás Ferenc: Miért tanul a gimnazista latin nyelvet? Az 1924. évi középiskolai reform ezévi módosí­tása, a tanügyi közigazgatási reform újsághírei s az iskolaügyekben az eddiginél élénkebb sajtóérdeklődés ismét felszínre vetették a latin nyelv tanításának pro­blémáját. Hívatlan és hivatott nyilatkozik erről a nép­szerűvé lett kérdésről. Azok, akik az élet gyakorlatisá­gára kívánják nevel­ni az ifjúságot, szívesen szembe­állítják ezt a nekünk történelmileg is értékes nyelvet a modern nyelvek hasznosságával, abban a hiszemben, hogy a kor haladásának tesznek vele szolgálatot. Korpás Ferenc, a gyakorlati pedagógia terén ismert nevű fő­igazgató, a Werbőczy reálgimnázium igazgatója minden ellenvetésre felkészült, rendezett anyagismerettel cá­folja meg tömör stílusú füzetében az akadékoskodók aggodalmait. Kifejti, hogy a latinban éppen az a szép, hogy kikristályosodott, szabályos, holt nyelv; szinte teremtve van arra, hogy az ifjúság fogalmi képzését, módszeres ítéletalkotását elősegítse a római kultúra tör­téneti lépcsőin fölfelé haladva a legelvontabb erkölcsi és bölcseleti tanulmányokig. A jó, a szép és az igaz élet forrása, alapja mai államéletünknek, mintája és örök nevelője az európai irodalmaknak és művészetek­nek. Magasabb műveltség eszköze, előkelő, vezetésre méllitó emberfők nélkülözhetetlen szellemi tornája — ma­gasabb ízlésre, világ- és emberszemléletre nevelődés. Korpás Ferenc meggyőződéses lelkesültséggel és mély tudásra valló közvetlenséggel világít bele ebbe a kivált­ságos szelemviilágba, mely hazánk szellemi vezéreit eddig is kitermelte. Élvezetes, frappáns beállítású tanul­mány. (Sz. B.) • Kassák Lajos: Három történet. Eddig nagy önéletrajzi regénysorozatát, az »Egy ember életé«-t tartották Kassák főművének. Most, azt hiszem, meg kell változ­nia ennek az értékelésnek. Kassák legnagyobb jelentőségű, legszebb írása az a száz­harmincoldalas novella, melyet harmadiknak he­lyezett el új kötetében, a »Három történet«-ben. »Egy ember és a többiek« a címe. Olyan, mintha egy magyar Knut Hamsun írta volna: budapesti, kültelki »Pán«. Egy csúzdatelep harmincesztendős éjjeliőréről szól, aki kutyájával él ezen a telepen. Beszélget, borozgat, apró szerelmi ügye támad, so­kat sétál, sokat gondolkozik. Neházjárású, nehéz­beszédű ember, de gondolatai és álmai finomak és hajlékonyak. Sokat gondol egy vöröshajú hiva­talnoklányra, aki mérhetetlen messzeségben van tőle, szép, meleg idillt él át egy napszámosleánnyal, a raktárnokot, aki üldözi, egyszer majdnem meg­öli — aztán mégis csak a kutyáját öli meg, egyet­len barátját, az egyetlen lényt, akit igazán szeret, mert nem bírja ki tovább a telepen és n­e­m vihetné magával az állatot. Közben egy öreg finánc gyo­morrákban elpusztul, a telep vezetősége leszállítja a munkások bérét, rendőrök sétálnak hidegen, szi­gorúan. Körülbelül ennyi a novella cselekménye. A többi hangulat, gondolat, költészet. Csupa líra ez az írás, mely messze elhagyta már maga mögött a régi Kassák vasbeton-tárgyilagosságát. A hős, mint mondják, közeli rokona Knut Hamsun Pán­jának, tiszta, egészséges ember, aki intenzíven sze­reti az életet. Illetve csak szeretné, mert mun­kás, megalázott ember, aki másoktól függ és mások szolgálatára kényszerül. Ezért csak tompa, szo­morú vágyakozások élnek benne az élet után. En­nek a vágyakozásnak végtelenül finom, átmeneti hangulatait varázsolja elénk Kassák, aki most­, pályája delén megtanulta a pasztellszíneket. Kas­sáknak sok a munkásolvasója, akik nyilván harcos lendületet is kívánnak írásától. Ebből a novellá­ból hiányzik ez, de megtalálni benne a munkás­lélek szemérmesen csendes líráját. Amellett tele van tragikus feszültséggel, mely végül néhány félelmes sorban robban ki a kutya megöletésénél .Több volt ez, mint közönséges gyilkosság, sokkal több — írja azután. — Nem az ellenséget ütötte le, nem a harag, hanem a kétségbeesett szeretet gyil­koltatott vele. A raktárnokot milyen könnyen ki­engedte a markából és a kutyáját, igazi barátját egyetlen ütéssel elpusztította.« Jelképes ez a tra­gédia — a lázadni nem tudó ember tragédiája. Finom a kötet másik két novellája is: az egyik egy fiatal pár vasárnapjáról, a másik egy vidéki orvos csendes drámájáról szól. De az »Egy ember és a többiek« nemcsak finom, hanem — kis terjedelmé­ben is — monumentális. Ismétlem: Kassák főműve. (B. Gy.) • Leidenfrost Gyula: Keserű tenger. Mit tudsz a tengerről? Esetleg csak annyit, hogy van, hogy nyolc nap alatt áthajózhatsz Amerikába és hogy a languszt jó. Pedig a tenger érdekes és nagy titok s ezt a titkot százával kutatják a tudás harcosai. A tenger apróbb titkait már meg is fejtették, íme egy-kettő: a mérhe­tetlen vízben arany van, de a tenger nem adja oda az embernek, a dagály és az apály őserejét be lehet fogni az energiatermelő erőgépek kantárjába, lelepleződött az iszonyatos tengeri kígyók rejtélye és így tovább; a tudás harcosai kérdeznek és a tenger néha felel. Beszél azok­ról a rettenetes tragédiákról, amelyek az óriási víz­tömegek alatt, a tengerfenéken ismétlődnek meg, beszél a békés osztrigák ellenségeiről, a hajósok igaz babonái­ról, az eltűnő szigetek eltűnésének okairól, csakt tudni kell kérdezni. Leidenfrost Gyula, aki az Adriát hajózta végig, tengerkutatói emlékeit mondja el élvezetes köny­vében, népszerű, néha liritáló hangon meséli el, miket kérdezett a tengertől és milyen feleleteket kapott. Ér­deklődést­ keltő, jó olvasmány, az ember szinte k°dvet kap, hogy a szerzővel új tengerkutató útra induljon. B. B.

Next