Pesti Napló, 1937. november (88. évfolyam, 249–272. szám)

1937-11-07 / 253. szám

32 Vasárnap PESTI NAPLÓ 1937 november 0 «­I NARKOTIKUM VAGY VITAMIN (Széljegyzetek egy ünnepléshez) Írta: BÁLINT GYÖRGY Utoljára a római futballpályán győztem, de ezt nem vettem észre. Késő este hallottam ass­zocán, hogy milyen fényes diadalt arattam, mi­alatt gyanútlanul ültem otthon- »No igen«, — mondtam lelkesen és másra gondoltam. Pedig őszintén »kollektív« lény vagyok és a közügyek jobban érdekelnek sokszor, mint magánügyeim. Alig egy héttel később Szent-Györgyi professzor megkapta a Nobel-díjat. Az egész ország örült és én is örültem, fenntartás nélkül feloldódva ebben a közösségi érzésben, mintha valami sze­mélyes szerencse vagy megtiszteltetés ért volna. És a nagy ünneplések, melyek általában gyanú­val töltenek el, most kivételesen magukkal ra­gadnak. Úgy érzem, egy vagyok a sok közül, atomja vagyok a tömegnek, mely méltán hódol és ünnepel. (Isten látja kaján és destruktív lel­kemet: olyan jólesik néha helyeselni!) * E magyar Nobel-díjban a legfontosabb és legértékesebb: az exakt szellem rehabilitálása. Az esemény és a nyomában járó ünneplések visszahelyezik jogaiba a természettudományos gondolkozást és módszereit. Kritikai szellem ez, a laboratórium szelleme, melynek lényege a folyto­nos önellenőrzés, az ellentétek szakadatlan ösz­szevetése.­ Nem ismer meghajlást a tekintélyek előtt — illetve mégis, de előbb kipróbál és csak aztán hajlik meg. A hódolat és a bírálat ellen­tétét feloldja: a bírálathoz köti a hódolatot. Szen­vedélyesen ragaszkodik a tényekhez, de vigyáz, hogy mit fogadjon el ténynek. Látazattényeket semmivé fúj szét és új tényeket alkot. Szakadat­lanul szétbontja és szakadatlanul újjáteremti az életet. Mindez ma eléggé népszerűtlen Európa­szerte. Hanyatló világrendünk, hogy ne kelljen észrevennie hanyatlását, száműzni szeretné az exakt gondolkodást. A gyakorlatban elfogadja ugyan a természettudományt, mert nem tud új urakat termelni nélküle — az elméletben viszont elveti a természettudományos gondolkodást, mert fél, hogy új igazságokat talál termelni. E világ­rend hanyatlik és hőven érzelmi életet él, akár­csak a hanyatló korú nők s férfiak. Mítosz kell neki minden vonalon, mert az élet igazi határ­erőit és viszonyaikat a mítosz leplezi, a tudo­mány viszont leleplezi. Mindent elkövet tehát, hogy a tudományt mítosszá ködösítse, a mítoszt pedig tudománnyá hazudja. Zavaros irodalmárok és még zavarosabb politikusok tudósokként sze­repelnek mind gyakrabban,­­ egyes komoly ter­mészettudósok viszont mitikus végkövetkezteté­seket akarnak levonni laboratóriumi eredmé­nyeikből. Mivel a természettudomány mai ered­ményei nem tudnak választ adni bizonyos »végső« kérdésekre, ősi mitológiai érvekkel akarják nagysietve megadni a feleletet, mert mindenáron itárt és végérvényes világképet szeretnének. A színes gőzök, a ködös feltevések csábításának egyre kevesebben állnak ellen. A kor mennél több zsongító és mámorító világszemléletre szom­jaxik. Meg akar részegedni, hogy álmodhasson és gyilkolhasson. Politikában és szellemi életben egyaránt narkotikumokat keres és nem erősítő, építő vitaminokat. Nálunk is íj­a van ez, évről évre erősebben. Ezért van egészen nagy jelentő­sége annak, hogy most minden honi figyelem Szent-Györgyire irányul és egy darabig minden­kinek őt, a vitaminok nagy tudását kell ünne­pelnie, nem pedig a narkotikumok csempész­prófétáit. A Szent-Györgyi éles intellektuel-profilja és vi­lágos, tiszta vegykonyhája így szinte intő jel­képekké nőnek 1937 Magyarországában. A régóta esedékes magyar Nobel-kitüntetés soha jobbkor nem jöhetett volna és nem érhetett volna alkal­masabb embert. Jobb így, mintha író kapta volna: az irodalom ma, — csekély kivétellel — sajnos, egyre közelebb áll a kábítószerkereskedelemhez, mint a vitaminkutatáshoz. Ha pedig nem,köny­nyen kikezdhető és üldözhető. A Nobel-díjas ma­gyar tudós helyzete biztatóbb, világítóbb, bátorí­tóbb. A C-vitamin, melyhez legnagyobb felfede­zése fűződik, a skorbutot gyógyítja, a P-vitamin pedig, melyet egyedül neki köszönhet a világ, a vérzékenység bizonyos eseteit. Senki sem fogja felelősségre vonni, hogy miért kutat ilyen irány­ban, senki sem fogja a szemére vetni, hogy elfo­gultan támadja a betegségeket, senki sem fogja üldözni, amiért »tendenciózusan« figyelmen kívül hagyta, hogy a skorbutnak • és vérzékenységnek vannak »jó oldalai«, sőt »érdemei« is. Ilyen veszé­lyek nem fenyegethetik: szaktárgyának és világ­tekintélyének kettős immunitása védi • és vele együtt, rajta keresztül védi az elvet, a kutatás szabadságának oly sokszor és sokfelől veszélyez­tetett elvét. Ünneplik, lelkesednek érte és ki tudja, egyszer talán még tanulnak is tőle. Megvallom: nem hiszek a plágiumban. Leg­alább valamirevaló író részéről — nem. Vagy meg lehet érteni józan ésszel, hogy valaki, akinek neve, múltja, becsülete, tehetsége, szóval szellemi vagyona van, egy nap belemarkol a más tulajdo­nába s azt, ahelyett, hogy véka alá rejtené, pub­likálja, kinyomatja, ország-világ tudomására hozza. Hiszen a legostobább falusi tolvajnak is van annyi sütnivalója, hogy a lopott süveget éjszaka viselje. Csak ép az író olyan szamár, hogy maga adja tudtára tolvajságát mindenkinek. Alig hihető. Plagizálni legfeljebb a szerelmes kamasz szokott, lemásolván és saját neve alatt küldvén be a helyi lapnak a Szeptember végént, hogy meg­lágyítsa vele az imádott hölgy márványkeblét, írók plágiu­m-pereskedésének legtöbbször hamis alapja van. S a rosszhiszeműség rendszerint nem is a vádlottban keresendő. Inkább a vádlóban, aki első fölhevülésének engedve, könnyelműen, elha­markodva gyanúsít. Anatole France már a híres Daudet—Montégut-vita alkalmával megírta, hogy akárhányszor a kiabáló meglopott maga is tolvaj. Persze, ártatlan tolvaj, aki megengedett módon, megengedett forrásból merített. Egy ötlet, téma vagy szituáció — mondja France — sohasem azé, aki először fedezi fel, hanem azé, aki legerősebben vési bele az emberek emlékezetébe. Mindig az a jogos birtokos, aki különbet csinál. N­a nem így lenne, akkor ma Shake­spearet csupán mint a középkori novellisták, Greene és Marlowe kifosz­tóját tartanák számon, Moliéret pedig mint Plautus és Searron tolvaját. Sőt, Goethe sem kerülné el a megbélyegzést Faustjával, amelynek meséje a rómaiaktól kezdve keresztül-kasul vándo­rolt Európán s számos ismert és ismeretlen feldol­gozó kezen megfordult. A plágium­váddal tehát nyilvánvalóan csínján kellenék bánni. Különben van erről magamnak is egy igaz történetem. S most, hogy rövid egymásutánban megint két magyar színpadi szerzőt ért a »plá­gium« vádja, talán nem fölösleges elmondani. Ez a történet tudniillik igen szemléltetően illusztrálja a »plágiumkeletkezés« egyik leggyakoribb mód­ját s minden érvelésnél meggyőzőbben bizonyítja, hogy milyen ritka az­­ igazi plágium. Vagyis az, amely kérdőjel és macskaköröm nélkül, valóban méltó erre a névre s amelynek pontos értelmét az enciklopédisták öregapja — Pierre Bayle — ekkép írta körül nevezetes lexikonában: Plagizálni any­nyit tesz, mint elemelni az egész granáriumot, egyszerre szedve fel a magot a pelyvával, a szal­mát a szeméttel. De íme, az említett történet. Vagy tizenöt esztendeig hurcoltam magam­ban egy novella-témát. Szép, kerek, mutatós téma volt. Csupán az volt a bökkenője, hogy nem tud­tam számot adni róla, mikép került hozzám.. Mert, mintha olvastam vagy hallottam volna valahol, szinte tökéletesen »kész« volt. Csattanóra ki­hegyezett,­­ így számomra — aki rendesen »papí­ron« komponálok — kissé idegen. Mindenesetre: gyanús. Ámbátor tehet, hogy álmodtaan az egé­szet... mit, tudom éni De hiszen ép ott a hiba, hogy perm merném jó lélekkel kiállítani a szüle­tési bizonyítványát. Azért hát, bármennyire csá­bított in a megírásra, valami ösztönös óvatosság­ból mindig ellenálltam a ki­értésnak. Eh, — gon­doltam, — az ördög nem alszik. Ez a téma még bajt csinál. Ki tudja, nem támad-e zavar körü­lötte? Már­pedig ilyen esetben maga a puszta védekezés is elviselhetetlenül kínos, megalázó és szégyenletes. Denikve: ezúttal meg­tartóztattam szerény személyem az írás gyönyörűségétől. Azt azonban már nem állhattam meg, hogy ne beszél­jek róla, — persze, nem hallgatva el két sztrelm­et sem, a téma homályos eredetét illetően. Elmond­tam egyik régi, meghitt íróbarátomnak is a csi­nos históriát, amely, rövidre fogva, valahogy így szól:­­— Egy vidéki orvos rendelőjébe beállít egy­szer egy javakörben, feketeruhás, halványarvú úriember. Elpanaszolja, hogy állandóan rettene­tes szomorúság gyötri. Minden különösebb ok nélkül. Az orvos ajánl neki ezt, azt. A páciens azonban fáradtan legyint: megpróbálta ő már mind,­egyik sem használ. Az orvos eltűnődik. Aztán hirtelen felötlik benne valami. Nézze, mondja a betegnek,­­ őszinte leszek. Én magam is efféle szomorúságban szenvedek. Anélkül hogy segíteni tudnék rajta. De hallja csak: a nyár ele­jén jött ide egy cirkusz. Véletlenül bebotlottam valamelyik esti előadására. S ott láttam egy bo­hócot. Remek volt. Ellenállhatatlan. Pokoli mó­kákat művelt s olyan mulatságot szerzett, hogy az oldalam nyilallott a nevetéstől. Még most is felderülök, ha csak rágondolok. Nem tudok ennél jobb orvosságot a szomorúság ellen. Menjen ei, uram, nézze meg maga is. Egész bizonyosan jobb kedvre hangolódik!... A beteg hallgat, aztán még búsabban ingatja a fejét. Tagadólag: nem lehet. — Miért nem? — kérdi az orvos. — Mert az a bohóc, kedves doktor úr, én vagyok... Barátomnak rendkívül tetszett a történet.Arra kért, hogyha én úgysem írom meg, enged­jem át neki a témát. Vállat vontam, ahogy aka­rod. Novellája hamarosan meg is jelent valame­lyik lapban. De első pillantásra alig ismertem rá. Nála ugyanis egy óbudai javasasszonyt keresett fel egy nagyszakállú, előkelő úr, hogy gyógyu­lást találjon állandó gyomorfájására. A javas­asszony azonban nem tudott segíteni rajta. Petre küldte hát, X. Y.-hoz, a híres orvosprofesszorhoz Mire persze a nagyszakállú kesernyésen mosolyo­­gott, lévén ő maga az a bizonyos professzor... Idáig a dolog tökéletesen rendben van. Már csak azért is, mert barátom egyszerűen a kon­trasztot vette alapul novellájához, amikor az or­vost állította szembe a kuruzsló­val. Holott szer­­rintem a téma lényege nem ilyen általános, min­­denre applikálható ellentét, hanem ép az a kü­lönleges eset, amelyet Madách vásári kikiáltója önnön sírbeszédében így tömörít epigrammába: Mulattattam, de nem mulattam! No mindegy, Arn mit tesz a véletlen! Pár év múltán egyszerre rábukkantam az »én« témámra — egy Wasser­mann-kötetben. Pontosan úgy, ahogy az imént elmondtam. Orvosi rendelő, vidéki cirkusz, a bo­hóc, aki másokat nevettet és maga halálosan szo­m­or­ú. Pointe... Egészen bizonyos, hogy vala­ki egyszer elmesélte nekem Wassermann novelláját, — mert én odáig akkor még egy sort sem olvas­tam ettől az írótól, — azután elmosódott bennem a tény, hogy hallottam és maradt az érdekes em­lék: a gazdátlan téma. Már most, tessék elkép­zelni, hogy nem vagyok olyan túlzottan aggályos s teljes jóhiszeműséggel megírom a novellát, ugyanabban a környezetben, ugyanazokkal a sze­replőkkel, mint Wassermann... Még ma is há­tamba áll a hideg, ha erre gondolok. Az angya­lok se fürdetnek tisztára a plágium szennyétől! S a barátom?" Ő talán plagizált. Még kevésbé, mint én, ha netán megírom a formás történetet. Vitán felül álló jóhiszeműségétől eltekintve, az ő törté­nete már csak azért is az övé, mert a témát átfor­málta, átalakította és transzponálta. Az irodalom­ban pedig elsősorban a hogyan és nem a mi a fon­tos, ezt mindenki tudja. Amire különben legbe­szédesebb bizonyíték maga a szóbanforgó Wasser­mann-novella. Mert azóta ezt a novellát szintén megtaláltam — eredetiben. Egy Moliére-ről fennmaradt anek­dotában. A különbség csupán annyi, hogy ebben a szomorú költőt küldi gyógyulni az orvos a kép­zelt beteg előadására, amelyen a főszerepet tudva­levően maga Moliére játszotta. Wassermann nyil­ván ismerte ezt a francia anekdotát s alkalmasint belőle merítette novellája témáját. Tehát plagizált. Novellája plágium. Ugyan, ő csak a »magot« vitte el. A »pely­vát« ott hagyta, nem is szólva a teljesen átépített »csűrről«, írói jogával élt csak, akár »plagizátor« elődei. Nam kell hát mindyárt félreverni a ha­rangot, ha két színdarabban, regényben vagy no­vellában valamelyik motívum »egyezik«. Vannak közös források. Sőt közös gondolatok, eszmék, ötletek, helyzetek és fordulatok is, amelyekre egy­szerre többen rájöhetnek. Mikor másfél évtized előtt Alfred Savoir Ludwig Hirschfeldet azzal vá­dolta, hogy Az ezüst táncosnő alapötletét az ő Lunevillei szép mosónőjéből lopta, a bécsi színmű­író méltán replikázott így: Hogy az álarcos fele­ség elcsábítja, illetve visszahódítja a saját férjét, ez a drámairodalom egyik legrégibb motívuma, amelyet semi Savoir, sem más nem sajátíthat ki magának kizárólagos joggal. A frivol vádat te­hát egyszerűen visszautasítom, Savolt urat pedig beperelem.,, Mégis alig múlik el színházi évad anélkül, hogy két szerző hajba ne kapna egymással efféle »elsőbbségi« alapon, aminek oka legtöbbször alig­hanem a tantiémféltésben kereshető. Mert méltóz­tassanak elhinni: írók, igazi írók közt !Az igazi plagizátor majdnem olyan ritka, mint a lángész. Talán még annál is ritkább. PLÁGIUM? Írta: KÁRPÁTI AURÉL N­0110K4&YAH KM1. BUDAPEST, VII. KER. HERNÁD UCCA 54. SZ TELEFON: 1-433-73­1

Next