Pesti Napló, 1937. november (88. évfolyam, 249–272. szám)
1937-11-07 / 253. szám
32 Vasárnap PESTI NAPLÓ 1937 november 0 «I NARKOTIKUM VAGY VITAMIN (Széljegyzetek egy ünnepléshez) Írta: BÁLINT GYÖRGY Utoljára a római futballpályán győztem, de ezt nem vettem észre. Késő este hallottam asszocán, hogy milyen fényes diadalt arattam, mialatt gyanútlanul ültem otthon- »No igen«, — mondtam lelkesen és másra gondoltam. Pedig őszintén »kollektív« lény vagyok és a közügyek jobban érdekelnek sokszor, mint magánügyeim. Alig egy héttel később Szent-Györgyi professzor megkapta a Nobel-díjat. Az egész ország örült és én is örültem, fenntartás nélkül feloldódva ebben a közösségi érzésben, mintha valami személyes szerencse vagy megtiszteltetés ért volna. És a nagy ünneplések, melyek általában gyanúval töltenek el, most kivételesen magukkal ragadnak. Úgy érzem, egy vagyok a sok közül, atomja vagyok a tömegnek, mely méltán hódol és ünnepel. (Isten látja kaján és destruktív lelkemet: olyan jólesik néha helyeselni!) * E magyar Nobel-díjban a legfontosabb és legértékesebb: az exakt szellem rehabilitálása. Az esemény és a nyomában járó ünneplések visszahelyezik jogaiba a természettudományos gondolkozást és módszereit. Kritikai szellem ez, a laboratórium szelleme, melynek lényege a folytonos önellenőrzés, az ellentétek szakadatlan öszszevetése. Nem ismer meghajlást a tekintélyek előtt — illetve mégis, de előbb kipróbál és csak aztán hajlik meg. A hódolat és a bírálat ellentétét feloldja: a bírálathoz köti a hódolatot. Szenvedélyesen ragaszkodik a tényekhez, de vigyáz, hogy mit fogadjon el ténynek. Látazattényeket semmivé fúj szét és új tényeket alkot. Szakadatlanul szétbontja és szakadatlanul újjáteremti az életet. Mindez ma eléggé népszerűtlen Európaszerte. Hanyatló világrendünk, hogy ne kelljen észrevennie hanyatlását, száműzni szeretné az exakt gondolkodást. A gyakorlatban elfogadja ugyan a természettudományt, mert nem tud új urakat termelni nélküle — az elméletben viszont elveti a természettudományos gondolkodást, mert fél, hogy új igazságokat talál termelni. E világrend hanyatlik és hőven érzelmi életet él, akárcsak a hanyatló korú nők s férfiak. Mítosz kell neki minden vonalon, mert az élet igazi határerőit és viszonyaikat a mítosz leplezi, a tudomány viszont leleplezi. Mindent elkövet tehát, hogy a tudományt mítosszá ködösítse, a mítoszt pedig tudománnyá hazudja. Zavaros irodalmárok és még zavarosabb politikusok tudósokként szerepelnek mind gyakrabban, egyes komoly természettudósok viszont mitikus végkövetkeztetéseket akarnak levonni laboratóriumi eredményeikből. Mivel a természettudomány mai eredményei nem tudnak választ adni bizonyos »végső« kérdésekre, ősi mitológiai érvekkel akarják nagysietve megadni a feleletet, mert mindenáron itárt és végérvényes világképet szeretnének. A színes gőzök, a ködös feltevések csábításának egyre kevesebben állnak ellen. A kor mennél több zsongító és mámorító világszemléletre szomjaxik. Meg akar részegedni, hogy álmodhasson és gyilkolhasson. Politikában és szellemi életben egyaránt narkotikumokat keres és nem erősítő, építő vitaminokat. Nálunk is íja van ez, évről évre erősebben. Ezért van egészen nagy jelentősége annak, hogy most minden honi figyelem Szent-Györgyire irányul és egy darabig mindenkinek őt, a vitaminok nagy tudását kell ünnepelnie, nem pedig a narkotikumok csempészprófétáit. A Szent-Györgyi éles intellektuel-profilja és világos, tiszta vegykonyhája így szinte intő jelképekké nőnek 1937 Magyarországában. A régóta esedékes magyar Nobel-kitüntetés soha jobbkor nem jöhetett volna és nem érhetett volna alkalmasabb embert. Jobb így, mintha író kapta volna: az irodalom ma, — csekély kivétellel — sajnos, egyre közelebb áll a kábítószerkereskedelemhez, mint a vitaminkutatáshoz. Ha pedig nem,könynyen kikezdhető és üldözhető. A Nobel-díjas magyar tudós helyzete biztatóbb, világítóbb, bátorítóbb. A C-vitamin, melyhez legnagyobb felfedezése fűződik, a skorbutot gyógyítja, a P-vitamin pedig, melyet egyedül neki köszönhet a világ, a vérzékenység bizonyos eseteit. Senki sem fogja felelősségre vonni, hogy miért kutat ilyen irányban, senki sem fogja a szemére vetni, hogy elfogultan támadja a betegségeket, senki sem fogja üldözni, amiért »tendenciózusan« figyelmen kívül hagyta, hogy a skorbutnak • és vérzékenységnek vannak »jó oldalai«, sőt »érdemei« is. Ilyen veszélyek nem fenyegethetik: szaktárgyának és világtekintélyének kettős immunitása védi • és vele együtt, rajta keresztül védi az elvet, a kutatás szabadságának oly sokszor és sokfelől veszélyeztetett elvét. Ünneplik, lelkesednek érte és ki tudja, egyszer talán még tanulnak is tőle. Megvallom: nem hiszek a plágiumban. Legalább valamirevaló író részéről — nem. Vagy meg lehet érteni józan ésszel, hogy valaki, akinek neve, múltja, becsülete, tehetsége, szóval szellemi vagyona van, egy nap belemarkol a más tulajdonába s azt, ahelyett, hogy véka alá rejtené, publikálja, kinyomatja, ország-világ tudomására hozza. Hiszen a legostobább falusi tolvajnak is van annyi sütnivalója, hogy a lopott süveget éjszaka viselje. Csak ép az író olyan szamár, hogy maga adja tudtára tolvajságát mindenkinek. Alig hihető. Plagizálni legfeljebb a szerelmes kamasz szokott, lemásolván és saját neve alatt küldvén be a helyi lapnak a Szeptember végént, hogy meglágyítsa vele az imádott hölgy márványkeblét, írók plágium-pereskedésének legtöbbször hamis alapja van. S a rosszhiszeműség rendszerint nem is a vádlottban keresendő. Inkább a vádlóban, aki első fölhevülésének engedve, könnyelműen, elhamarkodva gyanúsít. Anatole France már a híres Daudet—Montégut-vita alkalmával megírta, hogy akárhányszor a kiabáló meglopott maga is tolvaj. Persze, ártatlan tolvaj, aki megengedett módon, megengedett forrásból merített. Egy ötlet, téma vagy szituáció — mondja France — sohasem azé, aki először fedezi fel, hanem azé, aki legerősebben vési bele az emberek emlékezetébe. Mindig az a jogos birtokos, aki különbet csinál. Na nem így lenne, akkor ma Shakespearet csupán mint a középkori novellisták, Greene és Marlowe kifosztóját tartanák számon, Moliéret pedig mint Plautus és Searron tolvaját. Sőt, Goethe sem kerülné el a megbélyegzést Faustjával, amelynek meséje a rómaiaktól kezdve keresztül-kasul vándorolt Európán s számos ismert és ismeretlen feldolgozó kezen megfordult. A plágiumváddal tehát nyilvánvalóan csínján kellenék bánni. Különben van erről magamnak is egy igaz történetem. S most, hogy rövid egymásutánban megint két magyar színpadi szerzőt ért a »plágium« vádja, talán nem fölösleges elmondani. Ez a történet tudniillik igen szemléltetően illusztrálja a »plágiumkeletkezés« egyik leggyakoribb módját s minden érvelésnél meggyőzőbben bizonyítja, hogy milyen ritka az igazi plágium. Vagyis az, amely kérdőjel és macskaköröm nélkül, valóban méltó erre a névre s amelynek pontos értelmét az enciklopédisták öregapja — Pierre Bayle — ekkép írta körül nevezetes lexikonában: Plagizálni anynyit tesz, mint elemelni az egész granáriumot, egyszerre szedve fel a magot a pelyvával, a szalmát a szeméttel. De íme, az említett történet. Vagy tizenöt esztendeig hurcoltam magamban egy novella-témát. Szép, kerek, mutatós téma volt. Csupán az volt a bökkenője, hogy nem tudtam számot adni róla, mikép került hozzám.. Mert, mintha olvastam vagy hallottam volna valahol, szinte tökéletesen »kész« volt. Csattanóra kihegyezett, így számomra — aki rendesen »papíron« komponálok — kissé idegen. Mindenesetre: gyanús. Ámbátor tehet, hogy álmodtaan az egészet... mit, tudom éni De hiszen ép ott a hiba, hogy perm merném jó lélekkel kiállítani a születési bizonyítványát. Azért hát, bármennyire csábított in a megírásra, valami ösztönös óvatosságból mindig ellenálltam a kiértésnak. Eh, — gondoltam, — az ördög nem alszik. Ez a téma még bajt csinál. Ki tudja, nem támad-e zavar körülötte? Márpedig ilyen esetben maga a puszta védekezés is elviselhetetlenül kínos, megalázó és szégyenletes. Denikve: ezúttal megtartóztattam szerény személyem az írás gyönyörűségétől. Azt azonban már nem állhattam meg, hogy ne beszéljek róla, — persze, nem hallgatva el két sztrelmet sem, a téma homályos eredetét illetően. Elmondtam egyik régi, meghitt íróbarátomnak is a csinos históriát, amely, rövidre fogva, valahogy így szól:— Egy vidéki orvos rendelőjébe beállít egyszer egy javakörben, feketeruhás, halványarvú úriember. Elpanaszolja, hogy állandóan rettenetes szomorúság gyötri. Minden különösebb ok nélkül. Az orvos ajánl neki ezt, azt. A páciens azonban fáradtan legyint: megpróbálta ő már mind,egyik sem használ. Az orvos eltűnődik. Aztán hirtelen felötlik benne valami. Nézze, mondja a betegnek, őszinte leszek. Én magam is efféle szomorúságban szenvedek. Anélkül hogy segíteni tudnék rajta. De hallja csak: a nyár elején jött ide egy cirkusz. Véletlenül bebotlottam valamelyik esti előadására. S ott láttam egy bohócot. Remek volt. Ellenállhatatlan. Pokoli mókákat művelt s olyan mulatságot szerzett, hogy az oldalam nyilallott a nevetéstől. Még most is felderülök, ha csak rágondolok. Nem tudok ennél jobb orvosságot a szomorúság ellen. Menjen ei, uram, nézze meg maga is. Egész bizonyosan jobb kedvre hangolódik!... A beteg hallgat, aztán még búsabban ingatja a fejét. Tagadólag: nem lehet. — Miért nem? — kérdi az orvos. — Mert az a bohóc, kedves doktor úr, én vagyok... Barátomnak rendkívül tetszett a történet.Arra kért, hogyha én úgysem írom meg, engedjem át neki a témát. Vállat vontam, ahogy akarod. Novellája hamarosan meg is jelent valamelyik lapban. De első pillantásra alig ismertem rá. Nála ugyanis egy óbudai javasasszonyt keresett fel egy nagyszakállú, előkelő úr, hogy gyógyulást találjon állandó gyomorfájására. A javasasszony azonban nem tudott segíteni rajta. Petre küldte hát, X. Y.-hoz, a híres orvosprofesszorhoz Mire persze a nagyszakállú kesernyésen mosolyogott, lévén ő maga az a bizonyos professzor... Idáig a dolog tökéletesen rendben van. Már csak azért is, mert barátom egyszerűen a kontrasztot vette alapul novellájához, amikor az orvost állította szembe a kuruzslóval. Holott szerrintem a téma lényege nem ilyen általános, mindenre applikálható ellentét, hanem ép az a különleges eset, amelyet Madách vásári kikiáltója önnön sírbeszédében így tömörít epigrammába: Mulattattam, de nem mulattam! No mindegy, Arn mit tesz a véletlen! Pár év múltán egyszerre rábukkantam az »én« témámra — egy Wassermann-kötetben. Pontosan úgy, ahogy az imént elmondtam. Orvosi rendelő, vidéki cirkusz, a bohóc, aki másokat nevettet és maga halálosan szomorú. Pointe... Egészen bizonyos, hogy valaki egyszer elmesélte nekem Wassermann novelláját, — mert én odáig akkor még egy sort sem olvastam ettől az írótól, — azután elmosódott bennem a tény, hogy hallottam és maradt az érdekes emlék: a gazdátlan téma. Már most, tessék elképzelni, hogy nem vagyok olyan túlzottan aggályos s teljes jóhiszeműséggel megírom a novellát, ugyanabban a környezetben, ugyanazokkal a szereplőkkel, mint Wassermann... Még ma is hátamba áll a hideg, ha erre gondolok. Az angyalok se fürdetnek tisztára a plágium szennyétől! S a barátom?" Ő talán plagizált. Még kevésbé, mint én, ha netán megírom a formás történetet. Vitán felül álló jóhiszeműségétől eltekintve, az ő története már csak azért is az övé, mert a témát átformálta, átalakította és transzponálta. Az irodalomban pedig elsősorban a hogyan és nem a mi a fontos, ezt mindenki tudja. Amire különben legbeszédesebb bizonyíték maga a szóbanforgó Wassermann-novella. Mert azóta ezt a novellát szintén megtaláltam — eredetiben. Egy Moliére-ről fennmaradt anekdotában. A különbség csupán annyi, hogy ebben a szomorú költőt küldi gyógyulni az orvos a képzelt beteg előadására, amelyen a főszerepet tudvalevően maga Moliére játszotta. Wassermann nyilván ismerte ezt a francia anekdotát s alkalmasint belőle merítette novellája témáját. Tehát plagizált. Novellája plágium. Ugyan, ő csak a »magot« vitte el. A »pelyvát« ott hagyta, nem is szólva a teljesen átépített »csűrről«, írói jogával élt csak, akár »plagizátor« elődei. Nam kell hát mindyárt félreverni a harangot, ha két színdarabban, regényben vagy novellában valamelyik motívum »egyezik«. Vannak közös források. Sőt közös gondolatok, eszmék, ötletek, helyzetek és fordulatok is, amelyekre egyszerre többen rájöhetnek. Mikor másfél évtized előtt Alfred Savoir Ludwig Hirschfeldet azzal vádolta, hogy Az ezüst táncosnő alapötletét az ő Lunevillei szép mosónőjéből lopta, a bécsi színműíró méltán replikázott így: Hogy az álarcos feleség elcsábítja, illetve visszahódítja a saját férjét, ez a drámairodalom egyik legrégibb motívuma, amelyet semi Savoir, sem más nem sajátíthat ki magának kizárólagos joggal. A frivol vádat tehát egyszerűen visszautasítom, Savolt urat pedig beperelem.,, Mégis alig múlik el színházi évad anélkül, hogy két szerző hajba ne kapna egymással efféle »elsőbbségi« alapon, aminek oka legtöbbször alighanem a tantiémféltésben kereshető. Mert méltóztassanak elhinni: írók, igazi írók közt !Az igazi plagizátor majdnem olyan ritka, mint a lángész. Talán még annál is ritkább. PLÁGIUM? Írta: KÁRPÁTI AURÉL N0110K4&YAH KM1. BUDAPEST, VII. KER. HERNÁD UCCA 54. SZ TELEFON: 1-433-731