Pesti Napló, 1937. november (88. évfolyam, 249–272. szám)

1937-11-07 / 253. szám

Vasárnap PESTI NAPLÓ 1937 november 7 óó . ADY AZ EGYETEMEN Ady Endre Sík Sándor Sík Sándor, a papköltő-tanár a szegedi egyetemen megkezdte az első rendszeres egyetemi előadást Ady Endre költészetéről Szeged, november. (A Pesti Napló tudósítójától) E sorok olvasója még bizonyára emlékezik azokra az időkre, amikor Ady Endre költészete nemcsak hogy nem foglalhatta el az irodalmi élet hivatalos fórumait, a vátesz felismerése és új magyar művészetének elis­merése helyett csak dühösen goromba támadásokban, gúnyos, sőt ízetlen tréfákban, kabarékacagásban és lekicsinylő megjegyzésekben volt része. E sorok írója jól emlékezik az ifjúságnak azokra a lobogó éveire, amikor elkeseredett és sokszor keserű csatákat kellett vívni az iskolai hadállásokon belül egy­egy enyhébb szóért, egy-egy objektívebb bírálatért vagy éppen egy új Ady-vers iskolai polgárjogáért. Ma Ady-kollégiumot hirdet az egyetemi hivatalos tanrend, s ma az egyik legkiválóbb egyetemi tanár tart rendszeres egyetemi előadásokat az új magyar tant­vnemzedék számára a legnagyobb egyetemi tanter­mében, az Auditorium maximum­ban, a legnagyobb számú hallgatóság előtt... Pázmány, Kazinczy, Ady A szegedi Ferenc József tudományegyetem ezidei első félévi hivatalos tanrendjének 42. oldalán, a bölcsé­szet, nyelv- és történelemtudományi kar meghirdetett előadásai között a következő rovatot találja az olvasd: »23. Ady Endrét. (1—IV. éveseknek, nem ismétlődik.) Heti 1 óra. Pénteken d. u. 5—6-ig ugyanaz a tanár, ugyanott.­ Ugyanaz a tanár: dr. Sik Sándor, a szegedi egye­tem kiváló piarista-papköltő-tanára, aki az idén három főkollégiumot tart a tanárjelöltek számára és »Kazinczy kora«, valamint »Pázmány« mellett főkollégiumot hir­detett Ady Endre költészetéről is. A költő-professzor tart még egy kollégiumot ,A versolvasás tudománya és művészetei címen. Ez az első alkalom, hogy egyetemi katedráról, a rendszeres egyetemi tanárképző, bölcsé­szeti előadások között külön, önálló és rendszeres kollé­giumot tartanak az új magyar líra legnagyobb egyéni­ségéről. Maga a tény is jelentős, hiszen irodalmi és irodalom­történészi rendszerességgel még nem dolgozták fel Ady költészetének teljességét és egyetemi katedráról, kutatói alapossággal és professzori tekintéllyel, tanári felelős­séggel, de egyben úttörő objektivitással még nem tar­tottak összefoglaló, felmérő és értékelő kollégiumot azok számára, akik most szerzik meg egyetemi képesí­tésüket, hogy a padsorokból elindulva átadják majd a most felnövő ifjúságnak az új magyar irodalom kor­szakos jelentőségű képét. És jelentősége van azért is ennek a kollégiumnak, mert elfogultság nélkül, a ma­gyar szó szeretetével és minden magyar művészet meg­érzésével, kishitű kifogások legyőzésével, az objektivitás történelmi erejével hangzanak el ezek az első Ady­előadások azok számára, akiknek most már nem lesz titok Ady költészete és nem lesz tiltott fekély Ady mű­vészete ... A bölcsészeti kar legnagyobb előadótermét kellett megnyitni a költő-professzor előadásai számára. A megszokott egyetemi előadótermek kicsinynek bizonyul­tak Sik Sándor előadásai számára. A pénteki órákon 250—300 hallgató helyezkedik el az am­fi­teátrálisan emelkedő padokban és csak egy gyors megfigyelésre van szükség a padsorok hegyéről, fel lehet ismerni, hogy számosan vannak ott ezeken az irodalmi órákon olyanok, akik Sik Sándor előadásai kedvéért a percnyi politikai odúkat, a délutáni korzózást vagy éppen a kártyacsatákat cserélték fel Pázmánnyal, Kazinczyval, v. versolvasás művészetével és nem utolsósorban — Adyval. fejezetét. Egy pillanatra sem ejti el az egyetemi ka­tedra méltóságát és tradicionális tekintélyét, de szavain átüt a költő lendülete, egyéniségének melegsége. A pro­fesszor összekapcsolja tárgyilagos szavait a költő szívé­nek melegével. Várad, Léda és Párizs A kollégium az adatok ismertetésével kezdődik, a professzor tárgyilagosan sorolja fel Ady életének és pályájának állomásait. Keresi a döntő élményeket, amelyek befolyásolták és kialakították költészetét. A három döntő élmény: Várad, Léda és Párizs. A pá­rizsi döntő élményt így világítja meg: — Ady Párizs-képe bonyolult és egyéni. Számára ez a város valami egészen nem reálisat jelentett, való­ságos mitológiai arányokat öltött ez a gondolat, a vá­radi érzésvilágban szinte szimbólummá nőtt előtte Párizs. Sik professzor most felvázolja első párizsi útjának eseményeit és ezekről az időkről így folytatja előadá­sát: , — Ebben az időben Ady Párizsban élte tovább azt a mítoszt, amit otthon kialakított a maga számára. Irodalmilag azonban sokkal keves­bbet jelentett Párizs a részére, mintsem gondolni lehetne. Ady egészen más költő, mint azok a franciák, akikkel összehasonlítani szeretik. Azt merhetném mondani, hogy jelentősebb és mélyebb is, mint Baudelaire vagy Verlaine. De az két­ségtelen, hogy Ady Párizs után másképpen ír, mint előtte Váradon vagy Debrecenben. Párizs felszabadí­totta a maga mitikus varázsával és segítette elszakadni attól, ami volt. És bár hétszer járta meg ezt az utat, Párizs mindig megmaradt számára a felszabadulás he­lyének, amikor itthon már nyomasztónak találta az életet, Párizs mindig a menekülőhelyet jelentette. Egy generáció vezére Most a politikai kulisszák következnek Sik Sándor előadásában, ahogy megrajzolja a kort, amelyből kifej­lődött Ady költészete. Felvázolja az 1905-ös darabont­korszak hangulatát, amely után jelent meg az első nagy kötet, az Új Versek. A legjelentősebb év számára 1908, amikor megjelenik a Vér és Arany, a Holnap élén mint egy generáció vezére jelenik meg és ekkor indul meg a Nyugat, amely az új irodalmi mozgalmak élére helyezi őt az egész ország hangos nyilvánossága előtt. Arra a­­kérdésre, hogy hogyan történt Ady megjelenése, így felel: — Az első kötet nagy rajongást váltott ki igen keveseknél és nagy ellentmondást, nagy ellen­állást igen sokaknál. Megkezdődött a pergőtűz, még Tisza István is írt ellene egyszer álnéven egy heves állás­foglalást. Hogy mi volt ennek az oka, a hivatalos or­szág ellenállásának, azt igen könnyen meg lehet ma­gyarázni, ha tudjuk ezt a tételt. — mondja Sik pro­fesszor — .­Minden kor egy generációval hátrább van, mint az ő írói...« Éppen az lett volna a megmagyaráz­hatatlan, ha azonnal elfogadják Adyt. Nem volt nehéz szembeállítani a­ megszokott nemzeti érzéssel Ady ér­zésben és felfogásban forradalmi jelentkezését. Az optimista, rózsaszínű hazafisággal szemben ő a kriti­kai és forradalmi hazaszeretettel jelentkezett. És ná­lunk nagyon könnyen deklarálják hazaárulónak — az ellentétes felfogást... — A további vádak között szerepelt erkölcsi felfo­gása, amely szerelmi lírájában jelentkezett. És felsora­koztatták vele szemben azt is, hogy költészete — ért­hetetlen! Alig lehet ma megérteni, hogy miért tartották érthetetlennek Adyt, aki a mai irodalmat ismeri. A megszokott logikai elemek helyett Adyé — szuggesztív költészet. A harag, a gúny és a paródia fog össze ellene és sokan voltak támadói közül, akik csak ezeket a paródiákat ismerték és sohasem olvastak Ady-verse­ket... nyugodt boldogságot, hanem mindig marcangolást, két­ségbeesett küzdelmet. Ez a belső vívódás ért véget 1912-ben, amikor hatalmas, de nagyon nemtelen verssel in­tézi el a szakítást, ekkor írta meg az »Elbocsájtó szép üzenet«-et. Ady ebben a kegyetlen versben önmaga e­len védekezett, hogy lehetetlenné tegye a visszatérést tré­da asszonyhoz. Azontúl megkezdődik egyik legnehezebb korszaka, hiába megy el Boncza Bertáék derűs és nyu­galmas orvosai házába, megkezdődik az állandó vívódás betegségével. Ebben az állapotban találja a háború, amelyben kezdettől fogva mint szenvedő, tragikus pró­féta­­vem részt. Az új nagy válság csúcspontját hozza el költészetének a Hatották élén verseiben, amelyeknek egy részét a cenzúra nem engedte megjelenni és amelyek közül sok nem keltett olyan visszhangot, mint, előbbi versei. Az októberi izgalmak összetörték beteg, kime­rült, elhasznált szervezetét és az öröm fölött, amellyel eszméinek győzelmét köszönhette volna, sokkal erősebb és sokkal fájdalmasabb, hogy közelről láthatja és szen­vedheti végig Erdély elveszítését... Költő-tanár a pódiumon A professzor a maga közvetlen egyszerűségével, fe­kete papi köntösében ott ül a hallgatóhegy lábánál, lent, a katedrán. Jegyzet szinte alig van előtte, szinte csak néhány ellenőrző vonás, de ott van az asztal há­romszögű tartóján az Ady-versek teljes gyűjteménye. Megvázolja Ady életét, felrakja a színeket Ady pályá­jára, majd hozzáfog Ady költészetének magyarázásá­hoz, esztétikai értékeléséhez és irodalomtörténeti jelen­tőségének megállapításához. Fejezetről fejezetre bontja ki azt a nagy komplexumot, ami Ady költészetét jelenti, aztán egy-egy fordulatnál felnyitja Ady Összes Verseit és a maga meleg egyéni hangján elolvas egy-egy jelen­tős vagy jellemző verset. Furcsa érzés vesz erőt a nagy terem hallgatóságán: a professzori katedráról Ady-ver­seket szaval egy professzor ... Ez külön esemény, ahogy Sik Sándor elolvassa ezeket az illusztráló verseket, szinte a pódium előadóművészetének egy egyéni faj­tája ... (Sik Sándor volt az, aki egy év előtt meghívta szemináriumába a modern beszédművészet egyik kitűnő reprezentánsát, Ascher Oszkárt, hogy hallgatóival meg­ismertesse a versmondás tudományát és az előadás művészetét.) Aztán tovább magyaré»» Ady költészetének egy-egy »Elbocsájtó szép üzenet« A professzor most az Ady körül kialakult csoportok­ról beszél, a rajongók táboráról és megállapítja, hogy éppen a nagy rajongás és a még hangosabb gyűlölködő támadások miatt hosszú ideig nem volt része objektív bírálatban ennek a költészetnek. Abban az időben nem jelentkezett ennek a fiatal írói csoportnak olyan füg­getlen esztétikusa, mint például a maga korában Gyulai Pál volt. — És ahogy terjedt a fiatalság között a népszerű­sége, — folytatja — úgy mélyült a gyűlölet is. Ma már tudjuk, hogy költői pályája részére jelentősebb volt a sok megújuló támadás, mint a rajongó bámulat, mert ezek a támadások ösztönző erővel hatottak munkássá­gára. Ady megjelenik a politikai színtéren és nem tit­kolta, hogy ah­hoz a csoporthoz érzi magát közel, amely abban az időben a Huszadik Század körül gyülekezett. Állandó tüzes harc és nyugtalanság az élete, itthon is, Léda asszonynál is, a szerelem számára sohasem hvaot. A zseni ellentétei Sik professzor, ahogy idáig ér, kis szünetet tart, majd megkezdi Ady egyéniségének boncolását. A zseni önmagában álló jelenség, — mondja — mindenestől, minden ízében megmagyarázni szinte lehetetlen, de megpróbálunk közelebb férkőzni bonyolult lelkiségéhez, hogy bizonyos vonásokat meg tudjunk figyelni. A szélső ellentétek egyénisége ez, ezt könnyű illusztrálni ver­seivel. Most fellapozza Ayd összegyűjtött Verseit és kettőt felolvas belőle. A nagy auditorium maximumban a hangversenytermek leghalkabb pianói nyomán támadt élményszerű, velejátszó csend suhan át. Az egyik pólus a »Kék tenger partján, a másik az »Új vizeken járok«. A hallgatóság percekig mozdulatlanul, kezekbe temetett arccal hallgatja a verseket az előadói katedráról. A professzor kissé jóindulatúan mosolyogva így folytatja: — Remélem, nincs itt senki, aki nem ismerte volna ezeket a verseket ... Az óra végén az Ady-versek két lelkéről beszél és befejező akkordnak elolvassa »Egy párizsi hajnalon«-t. Néhány szó még a sorokból kitűző erőteljes fiatalság­ról és a törésről, a fáradt, beteg, dekadens hangulatról. Összeszedi könyveit és jegyzeteit, a terem még elő­adásának mély hatása alatt van, a professzor szinte észrevétlenül eltűnt az ajtóban. Szünetet tart, hat óra­kor a versolvasás tudománya és művészete következik. A jövő héten pedig: Ady költészetének irodalmi jelen­tősége, Dér György Egy kis halott a házban Írta: MÉCS LÁSZLÓ A kertből jöttem, az ölemben nagy nyaláb virágot hozva s így nem látva, hogy a láb körül a földön járt kanárim, nem szaladt el bizva bennem. Rátapostam. Perc alatt kinyúlt. Megölte őt a nagy, vak bizalom, hogy én, ki mézes kendermaggal hizlalom, füttyszómra a vállamra száll nekem fülem cibálni, — én őt meg nem ölhetem! Kezemben tartom s állok furcsa­ félszegen, mint az, kit fejbevágtak. Fejem leszegem, a sok virág kihullt kezemből, szerteszét hever. Csend van. Hallom szivem riadt neszét. A percek múlnak. Tartom kis barátomat, kinek szemére hullt az örök alkonyat. Csak tartom s nem tudom, hogy mit kezdjek vele. Ha ember volna, imát küldenék az ég felé. De így csak tartom, tartom furcsán és sután s merengek elszállt füttyös élete után. Hét évig élt e kis szobában énvelem, miként a csend szive, aranyló érzelem. Látott imásan, vígan, búsan, betegen s ilyenkor éjjel is szólt, hogy víggá tegyen. Midőn meg ő volt hallgatag, Solveig dalát fütyültem én, beugrott s kottájára rátalált. A percek múlnak. Mért e méla hangulat? Vadász vagyok, sok száz foglyot, fácánt, nyulat megöltem s nem fájt; — most e kis halál-fagyon elcsúsztam. Megütődtem. Restellem nagyon. Én restellem, hogy az ebédem soha még nem hagytam abba, ha a titkos messzeség felöl arról közölt rémhírt a rádió, hogy földrengés volt s ember halt meg millió j­ó ember én, örök, nagy élet jegyese, kit bűvöl-bájos sok való közös-mese: barátság, bor, szépség, madár é­s a Hős-után mérföldet lépő csizmám gyakran eldugom! Lám, most is gyarló ember-módra ü­vegek, egy szívnyi hulla körül! Óriási hegyek, nagy eszme­csúcsok nézik, hogy egy rózsatő alatt madársírt ás egy égbe törtető ember, minthogyha szívét ölte volna meg!

Next