Pesti Napló, 1938. február (89. évfolyam, 25–47. szám)

1938-02-27 / 47. szám

Szomidai PESTI NAPLÓ 1938 február 26 512 *Madame Tirsule Salima Machamba, Mohéli királynőjének, Cléry (Cote d'Or) címez a királyi udvariasság. Ebben a levélben őfelsége titkára sajnálkozását fejezi ki, hogy önmaga nem segítheti bajbajutott kuzinját, mert hogy sok a nyomor saját alattvalói között is, de megbízást ad Svédország párizsi követének, hogy járjon utána a dolognak és tudakolja meg, nem volna-e lehetséges felemelni Salima Machamba penzióját? Hm, tehát a királyok mégsem hagyják egészen cserben szegény kis Machambát. Mesél a Himíitm Louise hercegnő beöntötte a kávét, pálinkát is kaptunk hozzá, otthon, kisüstön főzött »Calva«-t, amint ez rendes francia házban szokás. Elcsendesült a családi vita. A királynő férje az aszttalra támasztott könyökökkel mered maga elé. A fiúk is hallgatnak. Ursula Salima Machamba, Mohéli egykori királynője pedig rám mosolyog, hunyorgó kis szelíd szürke szemei az emlékezéstől fölragyognak. És mesél a királynő: — ötéves voltam, amikor a Comore- szigetek kormányzója beadott a Mayotte sziget apácáihoz iskolába. Itt tanultam írni, olvasni, imádkozni. Jók voltak hozzám az apácák és szerettem az iskolát. Amikor tízéves lettem, el kellett válnunk. Ekkor a kormányzó a St. Joseph de Chiny apácarend magasabb iskolájába küldött St. Denis de la Réunion-ra. Itt is jó volt. Nem voltak nagyon szigorúak, az apácákkal sokat jártunk ki a városba sétálni. Nagyon szerettem sétálni a tengerparton a kókuszpálmák alatt. Sütött a nap, jó volt ez a nap, de jó volt a melege, nem úgy, mint itt ebben a hideg országban, ahol sohasem olt melegen a nap, mindig csak szél fúj, esik az eső meg a hó. — De ott St. Denis-ben sütött a nap és szelídek voltak az emberek és jók voltak hozzám. Énekeltünk, zongoráztunk, olvastunk és sétáltunk, kézimunkáztunk és beszélgettünk. Amikor húszéves voltam, magához hivatott Monsieur Papinot, Madagaszkár kormányzója és közölte velem, hogy Mohért népe kikiáltott királynőnek-Nagy ünnepség volt ekkor St. Denisben, ágyúk dörögtek, sok-sok nép volt az uccán, eljöttek azok a mohéliek is, akik ott laktak és énekeltek és éljeneztek. Boldog voltam. De nem kellett visszamennem Mohélibe, ott maradtam továbbra is a kolostorban és azt mondta Monsieur Papinot, hogy ha majd akarok visszamenni Mohéli-be, mondjam meg és akkor majd intézkedik. A kolostor főnöknője pedig azt mondta, hogy nem enged vissza Mohéli-be, mert félt, hogy bajom esik, csak majd akkor, ha már el leszek látva, ha már férjhez mentem. Kaptam szép ruhákat és hoztak nekem ékszereket is a mohéli királyi palotából, ékszereket, amelyek az édesanyámé voltak. De én nem tudtam, hogyan menjek férjhez, mert nem ismertem senki olyat, akihez férjhez akartam volna menni. Ekkor már jártam pedig társaságba is, mert a kormányzó gyakran meghívott az estélyeire és nagyon kedves volt hozzám. tgif. &zép, c&encl&i... — És ekkor történt egyszer, szép tavaszi délutánon, hogy sétálni mentünk a tengerpartra a főnöknővel. Nem járt senki a parton rajtunk kívül, csak messziről ragyogott egy tarka uniformis. Jött, jött egyre közelebb, amíg végre odaért hozzánk. Szép volt az uniformis, nagy kétágú csákót hordott a tulajdonosa. Szép volt az arca és a szemei úgy tüzeltek rám, ahogy még nem láttam szemeket azelőtt. Néztem, néztem a szemeket és egyszerre csak előttem állott egy szép csendőr, fehér nadrágot hordott és tarka kabátot. Srám nézett ő is, aztán összeütötte a bokáját és megszólalt. Szép mély hangja volt, nagyon férfias és melegzengésű. Ezt mondta: Camille Paul vagyok, szép kisasszony, szolgálatjára! Olyan furcsán mondta és olyan különösen né mmnnvAiben i.t. BUDAPEST, VII. KER. HERNÁD UCCA 54. SZ TELEFON: 1-433-73 tett a szemembe, hogy el kellett mosolyodnom. Ránevettem hát és én is meghajoltam és megmondtam a nevemet: — Salima Machamba, Mohóli királynője, kedves csendőr úr. Láttam rajta, hogy meghökkent egy kicsit, szeretett volna még valamit mondani, de nem mert, mert ott volt mellettem a kísérőnőm. Erre a főnöknő is megszólalt: — A St. Joseph de Cluny-i zárdában lakunk, csendőr úr, egyszer jöjjön el, látogasson meg bennünket. A csendőr meghajolt, szalutált és elment. Egész nap csak rá gondoltam. A főnöknő már ismerte azelőtt is és tudta, hogy rendes ember, mert a zárda vikáriusa földije volt Monsieur Paule-nak és beszélt is már róla a főnöknőnek. Ezért mondta hát neki, hogy jöjjön el és látogasson meg. — Attól kezdve minden szerdán — ekkor volt a látogatási nap — ott volt nálunk Monsieur Paule. Hozott virágot és beszélt nekem mindenféle szép dolgokról, távoli országokról meg a szép Franciaországról, amiről annyit hallottam, mert hiszen az édesapám francia admirális volt. De ezt már tudja is, ugy-e, hiszen megírták a francia újságok is. — És a főnöknő is beszélt róla és mondta, hogy igen rendes ember és ha szeretem, elmehetek hozzá feleségül. — Hát persze, hogy szerettem. Hát persze, hogy elmentem hozzá feleségül. „Jíitá típus Ce ez a feleség*" (Monsieur Paule, a házigazdám, kissé szégyenlős boldogsággal sodorgatja a bajuszát, amoyan huszáros kackiássággal, mint aki nem is csodálkozik azon, hogy szép csendőr korában megakadt rajta egy királynő szeme.) — Hát hisz ami igaz, az igaz, de meg aztán meg is jósolták ezt nekem, hogy királynő lesz a feleségem. — Ifi — Meg bizony, mielőtt elindultam a kolóniákra. Itt történt Cséryben. Búcsúzkodtam a cimboráimtól, mert sok komám volt akkor, az apám is idevalósi a szomszéd faluba. Iddogáltunk hát az indulás megünneplésére, mert akkoriban nagy szerencse volt a koloniális szolgálat, csak a jobb minősítésű altisztek mehettek a kolóniákra. És arra jött egy cigányasszony, ő jósolta a tenyeremből: — Nagy utazást látok messze, nagy utazást, egy királynőt és sok-sok pénzt. — Hát az utazás igaz lett, igaz a királynő is. De már a sok pénz az csak reménység maradt... És most Camille Paule, a királynő férje folytatja az emlékezést: — Szóval a főnöknő helyeselte a tervünket és megadta az engedélyt a kormányzó is. Nagy ünnepség volt a házasságunk, ötvenegy ágyúlövéssel ünnepelték és rengeteg ember volt ott az utcán, meg a templomban. A királynő kapott tizenötezer frankot hozományképpen. De nem tudta megmondani senki sem, hogy mi volt még az övé és hogy mi lett a kincseivel és a palotájával, és a kókuszpálmáival (ezerkétszáz kókuszpálma tartozott a birtokához, ami nem csekélység bizony) és hát ezért elhatároztam, hogy eljövünk Franciaországba és utánanézek itt a minisztériumban. Ott a kolónián nem volt könnyű a dolog, mert hiszen én csak csendőrőrmester voltam és hát nem igen vitatkozhattam a kormányzóval, meg a titkáraival. De itt Franciaországban már szabad polgár vagyok és nyugdíjba is mentem, amikor megházasodtunk, hát nem szólhatott senki semmit. Alig egy héttel azután, hogy megérkeztünk, mingyárt fogadott is a minisztériumban az ellenőrző osztály igazgatója. Amikor elmondtam neki, hogy ezerkétszáz kókuszpálmát vettek el a királynőtől, az ékszereiről, palotájáról, meg földjeiről nem is szólva, csak ennyit mondott: — Ha elvették, fizessenek érte. Én is ezt gondoltam. Csakhogy azóta harmincnyolc esztendő telt el. És bizony, amikor fizetségről beszéltem, mindig csak azt hozták elő, szegény a kolónia, rosszak a viszonyok, deficites a büdsé. Pedig én mondom, uram, nem volt az mind igaz, mert voltak ott, akik meggazdagodtak. Ott van Húr, az a szélhámos kalandor. Ő forgatta ki földjeiből Said Ali szultánt is, akit száműztek is, amíg végre ki nem derült az ártatlansága és vissza nem kapta a kincseit. Miért nem kaphatná vissza Machamba is? Machamba, mosolyog. Már ő belefáradt a harcba. Ő már csak szép és szelíd napsugárra vágyódik öreg napjaira. Azért azt nem bánná, ha meghallgatnák az ő okos csendőrjének a kívánságát és a francia köztársaság tényleg kiadna bélyegeket Machamba arcképével. Amint ezt Camille Paule egy végtelen hosszúságú és udvarias beadványban javasolta a postaügyi miniszternek. A fiúk azonban másként vélekednek- A fiatal rab, Fernand »herceg«, aki elkísért kocsimon Dijonig az éjszaka sötétjében, a reflektorfényben úszó országúton rohanó autóban, amelynek ablakait a késői tél viharos hóförgetegbe korbácsolta, nosztalgikus szívvel mesélte, hogy ez bizony a kolóniákra vágyik. És boldogságának az lenne a csimborasszója, ha ez a kolónia Mohóli lehetne. Aigner László JULIEN GREEN A legnagyobb élő francia írók egyikének remeke ez a könyv. Egy kisváros színes életkeretében egy fantasztikus emberszörny sötét alakja magasodik elénk. Kötve 3.60 P. ATHENAGÉNYTÁR Kedvesem ne töprengjünk ... Irta: Timár Magda Kedvesem, már ne töprengjünk azon ami elmúlt, hogy miért fogadtad gonosz mosollyal az áldó szavakat. Elsompolygott már régen az idő, mikor fájt. Már nem dalolnak a lépteid és a szemed sem bűvös palota. Nincs emlékem tőled, talán csak az, hogy a hangom hasonlít kicsit a tiedhez hogy néhány szavadat szajkó módra megtanultam és beszédembe ravaszul igyekszem belefűzni, mégis mindenki észreveszi, hogy rád gondolok Ilyenkor elhallgatok, megrettenve várok, félek, hogy idevarázsol a szó, mint a mesében a csodatevőt. Ostobaság! Színlelt közöny az életben nem hozott vissza még senkit és aki elmegy, nem térhet vissza, bozótosak az utak, bozótos a lélek! Ha tudnék hazudni! De mindegy! Kár töprengeni. Csak néha a pillanatnyi csend a nyugodt szavak között még szúr, még fáj a hallgató ajkam szélén két mély vonás, két kis kard áll ért ét jelzi, hogy még fáj a lélek."