Pesti Napló, 1938. február (89. évfolyam, 25–47. szám)

1938-02-27 / 47. szám

Szocibai PESTI NAPLÓ 1938 február 26 33 Egyszer vagyunk öregek!" Irta: Karinthy Frigyes Macskakörmök közt idézem fenti pompás »bemondást« — egy nagyszerű írótársam vágta ki, hetykén, válaszul dicséretemre, hogy milyen ragyogó erőben és hangulatban viseli magas korának napjait. Személy szerint teljes joggal kérkedett, mint valami pozitívummal, ezzel az állapottal, amit közönségesen negatív oldalon, mínusz előjellel szoktunk számolni, mint a fiatalság hiányát és csökkenését, testi és szellemi erejének teljében a maga részéről nyugodtan vállalhatja az önérzet­tel járó felelősséget. De jól meggondolva van ennek a jelszónak általános értelme is. Mégpedig egyszerűen azért, mert amit a huszadik század kissé túlzottan »ter­mészetrajzi«, inkább természettudásos, elnagyolt és elhamarkodott szemlélete nevez öregségnek — ez az állapot jóval hosszabb tartamú, mint az a másik, amit »fiatalságnak« minősít. Tehát szem­ben az »egyszer vagyunk fiatalok« jelszóval így módosítható: »egyszer vagyunk öregek — de so­káig«. A lírai-individuális fogalmazás, a maga esz­tétikus és erotikus követeléseivel, természetesen mindannyiunk számára rokonszenves módon azo­nosítja az élet célját és értelmét azokkal a le­hetőségekkel, amiket a testi ifjúság nyújt. Nincs az az egészséges aggastyán, akit ne gyönyörköd­tetne a szépség tavasza (»primavera del beleska«) vagy ne engedné át számára, irigység nélkül, a lélek legszebb vadászterületét, azt, ahol az egyéni életérzés tombol, szabadon és korlátlanul, a kép­zelet nyilával, ezzel a boldog hatalommal, melyet tér és idő törvénye nem kötelez. Az összeütközés, öregség és fiatalság közt, ott kezdődött és akkor, mikor a valóság világában, ahol nem egyénekről, hanem tömegekről, tér- és időkiterjedésről, prak­tikumokról, mondjuk ki szépen, politikáról van szó — mikor a rendbeszedés, a valóság-összhang dirigensi pulpitusán tört ki a fogalomzavar, az a matematikai képtelenség, hogy az ötvenet ke­vesebbnek tekintsük a harmincnál. Először az anyagi ágon érzelmileg terhelt nagy forradalom után, a múlt század elején, kísérelte meg a kor­szellem a vezetésre hivatott ráció trónjá­ra az »akarat« és »erő« hősét, az ifjú becsvágyat oda­csempészni — a mitikus mámor vérgőzös láto­mása, Napóleonon át, néhány évig naiv álmokkal népesítette be a horizontot s a schopenhaueri, wagneri és nietzschei csatornán keresztül egészen napjainkig vezette, az idők rétegei alatt, azt a tüzes fűtőanyagot, ami most egyszerre Európa két pontján is vulkánkitörést produkált, a legki­sebb ellenállás szerepén keresztül. Most megint divatban van a »vezető ifjúság«, evolúció helyett revolúció s a világ anyagi és erkölcsi gyógykeze­lésének az­a, hogy úgy mondjam, sebészi felfo­gása, mely bátorságot és lélekjelenlétet még a hozzáértésnek is fölébe helyez. A felfogást tetsze­tős sikerek igazolják, legalább is a szükségesnek állított műtét előkészületeinek tartamára s a »konzervatív« belgyógyász vállvonogatva félre­áll: végre neki is a beteg élete fontos s ha ez a beteg jobban bízik a sebészben... talán maga a bizalom csodát művel. Világszerte nagy a becsülete megint a cse­lekvő ifjúságnak s az érettkor fegyverével meg­határozott értelmű fogalmakkal harcoló másik típust, akit már Napóleon »ideológusnak« nevez (nem egészen hízelgő hangsúly kíséretében), a mai diktátor olyan világosan és kereken tisztel hóbortos és ártalmas fecsegőnek, hogy a hozzá­csatolt indulatos nyomaték szinte fölöslegesnek látszik. Azonban az indulat az ifjúság erénye és általában fiatalnak látszani Napóleon óta felté­tele lett a szellemi tekintélynek és nemcsak a testinek — hiába mutatta ki a modern élettan, hogy mindenfajta sejtszöveteink közt éppen az idegszövet, agyvelőnk anyaga tart ki, normális körülmények között, legtovább­ differenciálódása, vagyis fejlődése tehát állandó. Érdekes, hogy az ösztön jobban hitt ebben, mint a tudomány, az arisztokratikus népek hagyományaiban meg vilá­gosan látható. Már elmeséltem a volt színésznő mulatságos esetét, akit, mint nagykövet nejét Kínában, exkluzív mandarintársaság ünnepelt s akinek kacér kérdésére: »na, hány évesnek gon­dol?« majd utóbb »hát vegye tudomásul, har­minc vagyok«, az udvariasságtól szétfolyó man­darin ámulva tiltakozott: »az lehetetlen! legalább­­ hatvannak gondoltalak, fényes tekintetű istennő, oly bölcs vagy!« No persze, ma és Európában, pláne nőkkel szemben, elfelejtettük, hogy elvégre ilyenféle értékelés is lehetséges — de közvetlenül a nagy forradalom előtt még hozzátartozott a kacérsághoz a fehérre púderezett paróka. Azóta megfordult a világ s ma ott tartunk, ahol a par­venü, aki nem sokra becsüli a háromszázéves ócskaságot, mikor vadonatújat kaphat, helyette. »Az első ősz hajszál« nemcsak a lírikust tölti el mélabús rettegéssel, a politikus is száműzi koz­metikájából azokat a patinás jeleket, amiknek üldözése még érthető a testével dolgozó színész­nél. S hagyján, ha csak a testről van szó — a szellemi fiatalság, amit még kevésbbé eufemiszti­tikus szóval éretlenségnek is jelölhetünk, gőgö­sen és parancsoló módon tűzi ki jelvényeit, nem mint az egészség, épség, rátermettség, hanem kifejezetten mint a fiatalság szimbólumát. Meg ne tévesszen a latin szellemi arisztokrata borot­vált és kopasz feje — ez a viselet nem az öreg­séget reszelő hiúságé, hanem az állati eredetünk ellen minél jobban tiltakozó értelmi lény büszke lemondása mindenfajta sövényre és bundára és gyapjúra emlékeztető szőrzetről. A mai szellemi arisztokrata egyáltalán nem mond le ezekről, csak arra vigyáz, hogy el ne árulják — nem ál­lati eredetét reszeli, csak állati fogyatkozásait s ha nem mutogatja körmeit s nem csattogtatja fogát, ezt se szeméremből teszi, csak mert ezek a dolgok elvénhedtek már az emberi fajta testében. Ami a borotválkozást illeti, a szakállról minden­esetre lemond, nem tartja elég fiatalosnak, a ba­jusznak megkegyelmez, de már nem feni he­gyesre kétfelé, annyit hagy csak belőle, mintha éppen most serkedne, a kifent bajusz harciassá­gánál is fenyegetőbben gondolván rettenetes és konok fiatalságát-És mégis,­­bármeddig tart a bűvölet, egyszer elmúlik majd és lehull a hályog a szemekről. Csak ki kell várni. Elismerem, nem hálás feladat, amit ezzel a biztatással vállalok. A lelkes szózat­ról »tiétek a jövő!« megszoktuk, hogy az ifjú­ság-­ hoz szóljon, mivel a jövő, természeténél fogva, azé, akinek több ideje van kivárni. Talán először fordul józan ember ezzel a biztató kiáltással az öregekhez — ne csüggedjetek, eljön még a mi óránk! De a fent jelzett megismerés, hogy az öregség fizikailag tovább tart, mint a fiatalság, enyhíti a szavak paradox csengését. Biz úgy, ked­ves öcsém, az uralkodó politikai felfogás önérze­tes harcosa — én, mint öreg, igazában túléllek téged, mint fiatalt, mivel én húsz év múlva is öreg leszek még, de te már nem leszel fiatal — na, mit szólsz ehhez? Alapjában véve tehát én vagyok az erősebb — úgy vigyázz magadra! Te csak dicsekszel és fenyegetőzel — én tapintatból beszélek — tudod-e, hogy idestova három sorozata a húszéveseknek öregedett hozzám, harmincéves és negyvenéves és egy híján ötvenéves öregek? Ezek lassanként mind rájöttek már az én iga­zamra és most mögöttem állnak, szemben veled, aki éppen most készülsz elveszteni egyetlen kincsed és fegyvered és létjogosultságod, húsz­éves hetykeséged! Te csak egyszer vagy húszéves — de én, tíz év múlva, háromszor leszek húsz — velem kez­desz ki, öcsém? Jobban teszed, ha az öregségre rendezkedel be — nemcsak hosszabb, de nagyszerűbb és ér­dekesebb állapot a tiédnél: a lélek biogenetikus törvénye szerint teljes értékű embernek meg se születtél még — hogy mersz forradalomról, a fennálló rend megjavításáról beszélni? Majd ha hozzánk öregedsz! Mert a jövő forradalmát mi öregek fogjuk megcsinálni, akiknek kevesebb vesztenivalónk van, a magunk — több nyernivalónk a ti szá­motokra. Mit motyogsz gúnyosan serkedő, bélyeg­nagyságú bajuszod alatt? Halál? Mi az? Te még talán emlékszel rá, — közelebb vagy hozzá, onnan jöttél — én bizony elfelejtettem, öt­ven év alatt megszoktam az ellenkezőjét — ma, úgy tetszik, háromszor erősebben érzem valóság­nak, nálad. Ami a halált illeti... Igen, igen, kedves öcsém — homályosan rém­lik, hallottam harangozni felőle, ifjonckoromban. Őszintén szólva, nem hiszek benne. Illetve szabatosabban... Van efféle dolog — csak éppen nem az, amit te értesz alatta. Rosszul fogalmaztátok, gyerekek. Majd húsz év múlva megfogalmazom nektek, értelmes és végleges érvényű, tehát forradalmi szavakban. Esetleg példával is illusztrálom­ A bizalmas tanácsadó írta: Szitnyai Zoltán Sánta lábát elnyújtva, fejét mellére lógatva, szundított Józsi bácsi a párthelyiség társalgóter­mében. Nem mintha álmos lett volna, hanem csu­pán időtöltésből. Az újságokat már végigolvasta az utolsó betűig és most lesbe ült egy nagy foter­ben, illetve szunyókált, de úgy, hogy minden ajtónyitásra fölriadt. Csodálatos és egészen egyéni módszerr­el tudott neszekre fölriadni és nyomban utánuk ismét elaludni. E pillanatban várt vala­kit, maga se tudta még kit, aki majd némi vona­kodás után, de egészen biztosan be fog nyúlni a tárcájába és átnyújtja Józsi bácsinak azt a kisebb, vagy nagyobb címletű bankjegyet, mely állandó »pillanatnyi pénzzavarán« átsegíti. Vagy har­minc év előtt, egész rövid ideig tagja volt a par­lamentnek s azóta is legszorgalmasabb látogatója a pártnak. Az a híre, hogy vagy alszik, vagy intrikál. Halkan nyögdécselő horkolásának lágy muzsi­kája töltötte be az üres társalgó csendjét. Az ajtó szélesen kitárult és belépett az egyik párttag. Amint megpillantotta az alvó Józsi bá­csit, lábujjhegyre csendesítette lépteit és surranva osont a másik szobába nyíló párnázott ajtó felé. Már csaknem sikerült is odáig érnie, amikor az utolsó pillanatban rekedt horkanással felriadt Józsi bácsi. — Bandikám! — kiáltotta. Az úgy megtorpant, mintha a nyaka köré csa­varodott lasszó rántotta volna vissza. Kelletlen szívélyességgel kérdezte: — Parancsoljon, Józsi bácsi? — Józsi bácsi felemelkedett és bicegve ment a másikhoz. — Mondd csak kérnekalássan, ezt az izét... ezt a Kropacsek Kázmért, akiről mostanában any­nyit firkálnak a lapok, miféle embernek tartod kériekalássan? — Zseniálisnak, bátornak, tetterősnek, szóval mai fiatalnak. De bocsáss meg... A párnázott ajtó felé irányított mozdulattal jelezte, hogy sürgős dolga van. Józsi bácsi azonban a karjánál fogva vissza­tartotta: — Ne várj csak még egy pillanatra. — Nem tehetem, Józsi bácsi, nagyon sür­gős beszélnivalóm van az elnökkel. Máskor szí­vesen rendelkezésére állok, most azonban kér­nem kell, hogy méltóztass engem kegyelemben elbocsátani. — Perszehogy elbocsátalak — de már a másik karját is fogta. — Csak izé... hogy is mondjam csak... azért, mert elöregedett politikai prima­donna lettem... hehehe, átvitt értelemben... aki a rivalda fényéből a sötét súgólyukba került, azért mégsem egészen jelentéktelen a szerepem. A súgó nagyon fontos résztvevője a politikai színjátéknak, az ő kezében van a szövegkönyv és komoly zavarokat idézhet elő, ha egyszer elfelejt súgni... Ezúttal pedig — sokat sejtetővé vált a hangja — téged érdeklő, igen fontos súgnivalókra akadtam a szövegkönyvben. — Nem blöffölsz, Józsi bácsi? Csakugyan olyan fontos az a súgnivaló? — Hogy fontos-e? — hunyorított Józsi bácsi. — Csak az a kérdés, hogy mit ér neked? Ezt persze tudni szeretném, mielőtt rendelkezésedre bocsáta­nám adataimat. A másik nadrágzsebébe nyúlt és elővette pénz­tárcáját. Józsi bácsi szigorúan tiltakozó mozdula­tot tett: — Ezt csak tedd szépen vissza. — Mióta vagy ilyen nagylelkű? Nem ismerek rád Józsi bácsi! — Tudniillik kicsire nem nézünk. Ha ellenben méltóztatnál elővenni azt, amit a szíved fölött vi­selsz ... — Vagy úgy. Tehát tíz? — Tehát húsz. Kivételesen neked — Hát akkor halljuk. — Előbb azonban lássuk. fam­ér­­­ámmal előkerült a másik pénztárca és

Next