Pesti Napló, 1939. június (90. évfolyam, 123-146. szám)
1939-06-18 / 137. szám
Egy finom író naplójegyzetei Írta: SZOMORY DEZSŐ Ma délután, egy padon a Margitszigeten, elolvastam Justh Zsigmond párizsi naplójegyzeteit Igazi úriemberek számára való olvasmány ez, mint egy főúri notesz egy virágváza alatt aranyszélű marokenbe kötve. Képzeletben, in the mind’s eye, ahogy az angolok mondják, magam előtt láttam ezt az előkelő magyar írót akihez ifjú korom szép emlékei fűződnek, mint egy olyan távoli világhoz, amilyen valószínűleg soha nem lesz többet. Még Jászai Mari nagy tragikánk vasuccai otthonában volt szerencsém hozzá híres költők és festők társaságában, de ezeket a híres költőket és festőket Reviczkyt, Feszty Árpádot, Mednyánszkyt és Hans Harding-ot (mert egy ilyen nevű költő is volt a társaságban) már az első pillanatban felülmúlta fizikai egyéniségének előkelőségével, egész megjelenésének régi ősöktől származó s mégis idegenszerű disztingváltságával és azzal a finom kis szőke szakállával, mint egy kis selyemkendővel bekötve az állán. Ifjonti rajongásomat ezekben a nagyon régi és nagyon boldog időkben, egyfelől Tisza Kálmán, másfelől Ábrányi Kornél korszakában, megvallom, elbűvölte Justh Zsigmond eleganciája, nemes idegenszerűsége s gardéniaulatossága, amellyel feltűnően kivált a vasutcai társaság tagjai közül s inkább amolyan Stanislas de Grandredon vágású francia világfinak tűnt a Dumas filctollából, mint egy magyar írónak, akit azidőtájt a kötelező balsors és szegénység romantikája, a bozontos haj és bánat s a hanyag öltözködés emelt ki, mint kiváltságosakat, mint az álmok s ábrándok felkentjeit a közönséges halandók sorából. Kék szeme volt, olyan szinte átlátszó pillákkal, mint a kanárimadárnak s olyan feltűnően szép keze, mint két műremek, külön-külön megfaragva szinte ujjakként elefántcsontból s összerakva a legsimább s legművészibb rugalmasságba. De főképpen az a kivételesen briliáns, nem is annyira francia, mint inkább párizsi beszédmodora és zeneisége volt elragadó, amelynek röpke és dallamos fonalán intimusabb lelki rezgéseit, impresszióit és érzéseit közölte nagy tragikáinkkal, mintha ezeket magyarul nem is lehetne kifejezni. Olykor csak egy-egy szó volt az, egy röpke e heves francia szó, amit belevetett a magyar beszédbe, mint egy virágot egy tóba. Nem tudom, hogy nagy tragikánk, aki inkább az angol nyelvben volt otthonos, mint a franciában, mennyit értett meg ezekből az árnyalatokra menő, felpezsgő s megvilágító érzés- és hangulatjelzésekből kiragadva a franciából, de azt láttam, hogy épúgy imponáltak neki fényszilánk s rakéta mivoltukban, mint nekem, aki szédültem a csodálattól. Ez a drága, finom Justh! Párizsi naplójegyzeteinek számos részlete, még az élő szó varázsával cseng vissza emlékezetembe. Mert amit itt leírt ezekben a jegyzeteikben, azt mind el is mondta Jászainak, mikor hazatérvén Párizsból, meglátogatta a művésznőt. Olykor én is jelen voltam. A művésznő boldog volt. Szeretett tanulni is okos és finom emberektől. Egy Pallas Athéné szépségével s érdeklődésével figyelt és hallgatott. Olykor kérdezett is valamit egy angyal félénkségével. Például azt is, hogy Munkácsy milyen ember? Justh a maga kényes ízlésével s művészi sznobizmusával kitűnő megfigyelő volt. Fölényes, olykor kegyetlen megfigyelő, nemes és elnéző lelkisége ellenére. Ezen a ponton Barbey d’Aurevillyt követte, akit személyesen ismert, kicsit utánzóit is s nagyon szeretett. Jászai kérdésére körülbelül azt felelte, ami párizsi jegyzeteiben olvasható nagy hazánkfiáról: »Munkácsy: grosse race. Primitív ember, kéthárom századdal van elkésve. Művei megleptek, mert a spanyolok korából valók anélkül, hogy azok modorát tökéletesen átvette volna. Van műveiben valami, ami egészen új s ezért nem ebből a korszakból való s ezzel hat. Mint ember, jó kedélyes férfi, semmi briliáns tulajdon. Érdekes hallgatás. Magyarul elfelejtett s franciául nem tanult meg. Ez utóbbi fodra-je, meg fütyülése (»Magasan száll a daru« stb.) teszi őt legnagyobb hazafivá.« Nyilvánvaló, hogy ez a kritika nem egészen világos. Kissé rapszodikus is s előkelően könnyed, sőt könnyelmű. Az is valószínű, hogy például Horváth Béla nagyszerű költőnk, az emberi s művészi jellemzés e mélypillantású s bátor mestere, más hangnemben s más színekkel szólott volna Jászai trónusa előtt Munkácsy Mihályról, talán viharosabban, de igazságosabban is. A művésznő valószínűleg még jobban ámult volna. Holott már ennek a kis szigorú jellemrajznak is ép elég hatása volt. Azonfelül tessék csak elképzelni, micsoda presztízst és magaslatosságot kölcsönözhetett egy fiatal írónak, ezzel a szőke selyemszakállas külsővel s eleganciával, akinek a sors megengedte, hogy Párizs tündérvilágában élhet és Munkácsyhoz bejáratos! A múlt század nyolcvanas éveiben voltunk, mi szegény vasuccabeliek. S legfeljebb csak álmodhattunk Párizsról s arról, hogy Munkácsy valaha szóba áll velünk. Talán még mulatságosabb, amit Justh Munkácsynéról ír. (Jómagam, egy ifjúkori novellámban, hasonló rajzát adtam e rendkívüli hölgy egyéniségének, még részletesebb szólamokkal s kidolgozással. Már akkor én is Párizsban laktam és keményít kísértem Munkácsyékhoz.) De íme itt szól Justh, franciaságának tarkaságával : »Madame de Munkácsy.« (A nemességet jelző de szócskát — a particule-t — aláhúzza, nyilván, amiért kifogásolja vagy ironizálja ezt a nemességet. S aztán így folytatja.) »"Pár év előtt egy receptió volt náluk, egyszerre csak Singer vagy Smith vagy valami ilyenféle urat jelentenek be. Madame de Munkácsy elébe szalad, megragadva kezét így kiált fel: »Tiens vous étes la vingtième personne qui arrive, — et la premiere non titrée. (»Ön a huszadik, aki érkezik, — és az első, akinek nincs nemesi címe.« Tudniillik Munkácsyné főleg a cím és rang szerint értékelte az embert, mint aki maga meglehetős népi származású volt.) Továbbá Munkácsyné, a Justh rajza szerint, »le grassouillettek közül való, akik nem elég souple-ok, sem nem elég gömbölyűek s modorban sem elég disztingváltak arra, hogy elfelejtessék termetüket. La femme tambour! Határozottan, Munkácsy életében és művészetében az oly szükséges nagy dobot képviseli. Sem többet, sem kevesebbet ennél. Vagy tán a szerelmet is? Kötve hiszem.« Hát persze, hogy nem! Munkácsy szíve egy más nőé volt, — ezt mindenki tudta. Viszont Munkácsyné, a sok reklámmal és szenzációhajhászattal sokat ártott Munkácsynak. Mint mikor például az a szörnyű gondolata támadt, hogy a Mozart halála című festményt harmóniumkísérettel mutatta be vendégeinek egy kortörténelmi estélyén a palotában. Általában Munkácsyné túl sűrűn adta az estélyeket. A művész műtermét kitárta, a művész munkahelyét, meglehetős hívságos mondén ünnepségek számára. Egy ilyen estélyről írja Justh a következőket, a maga úri modorában: »Főleg a monde litteraire hivatalos: Leconte de Lisle és felesége, Robert de Bonniéres és neje, ms. mad. és mis. Chaplin, Brozik, madame Beule, a Dumas-leányok etb. stb. Vagy 150-en. A soirée kezdetén a Chaplin-családdal az entré-néd állunk. MII. Chaplin-nek bő alkalma nyílik rossz nyelvét ragyogtatni. Később koncert, két olasz leány énekel igen hamisan szólókat és duetteket. Une musique chaotique. Munkácsy bemutat Leconte de Lisle-nek, kit pedig annyira szeretek, mint költőt, hogy nem akartam megismerni mint embert Leconte de Lisle azonban maga akarta, hogy megismerkedjek vele. Hallotta, hogy én lefordítottam néhány versét az O. V.-ben és Bud. Szemlében. Nos tehát sajnálom, hogy megismertem. Ezentúl már nem fognak olyan tiszta élvezetet okozni nagyszerű filozofikus versei, ott fogom érezni mindig költőjük kicsinyes lelkét. Egész idő alatt Sully Prudhomme és Coppée ellen beszélt kiket oly semmis talentumoknak mond, hogy ha valóban ilyenek lennének, akkor csak a legnagyobb pitié és commiserationnal kellene róluk beszélni.« Sajnos, manapsság, már a franciák nagy többsége beszél azzal a ■»pitié és commiserationnal Sully-Prudhomme-ról és Coppée-ról, amelylyel Leconte de Lisle szólt róluk, amit egyébként nagyon csodálok, mert jómagam is ismertem ezt a nagy költőt s egészen más hangját hallottam s egészen más lelket éreztem benne, mint Justh. Nem is kívánom bírálni párizsi jegyzeteinek sok helyütt angyali naivitását, egy egész kor, egy egész világ múlott el fölöttük. De eszembe jutnak ezen a napfényes padon a Margitszigeten, azok a távoli esték boldog hajdanában, mikor Justh színe előtt megjelentem párizsi szállásán a Hotel Duphot-ban, még mindig elbűvölve, koldusszegényen és fiatalon, még mindig Jászai emlékével a szívemben. Az inas ép hozta a frakköltönyt, gondosan kikefélve, a fehér mellényt, a lakkcipőt, kikészítette az inget, az ékköves inggombokat, a fehér nyakkendőt, a fekete selyemharisnyát s várt alázattal, készséggel és szakértelemmel, hogy felöltöztesse az írót, mint egy hódítót, mint egy herceget, a párizsi est ragyogásának. Az író leült egy székre s nyújtotta a lábát az inasnak, magyar inas volt Tornyáról, ahonnan Justh magával hozta. S ez így volt minden este. S minden este égtem a kíváncsiságtól, ahogy néztem ezt az ünnepi kiöltözködést, vájjon hova megy azzal a kis finom szakállával szőkén s egészen kéken a szemében a fehér plasztronja s drágakövei fölött, hova mehet, hova van meghíva, micsoda konetálilok és márkinők társaságába, micsoda Montespan és Maintenon asszonyokhoz, micsoda mennyekbe!? — nem is mertem kérdeni. Csak úgy képzeletben követtem valami tündén útját a legmondénebb sztratoszférába annak a túlsó partnak a mélyéről, ahonnan elfúlva a magam nyomorában, a mások fénylő csillagát csodáltam. Ó istenem, hogy hova ment ezeken a távoli estéken, mint egy királyfi? hogy hova volt meghíva? — most végre megismerem e titkokat e naplójegyzetekből s marcangoló képzeletem kioltja lángjait. Madame Readhoz ment! Sarah Bernhardthoz! Pongrác Ninához! Munkácsyékhoz! Huysmanshoz! Cazalishez! to grande affaire! ahogy ő maga mondta volna. Szegény fejem! hát miért búsultam e miért ámultam? Ezekhez a magas uraságokhoz én is bátran elmehettem volna! minden héten 20 pengő költségmegtérítés és külön jutalék a legminimálisabb teljesít-40 pengő heti kereset Jelenleg rendkívül megkönnyített propagandával. Jó megjelenésü urak és hölgyek üzletek látogatására vagonokra felvétetnek. VII., Erzsébet körút 21. I. 8. d. e. 9— 1-ig, d. u. 4—7-ig 1 rv»-jhT»T.__________________________PESTI NAPLÓ »5* jSnhts 18 13 Törhetetlen akarattal és ■ lelkesedéssel indultak el: Heten a Himalája ellen! ... Hetekkel később holt- s testük mellett csodálatos ; képekkel filmtekercs ! ; fekszik a havon: I Heten a Himalája ellen! Premier hétfőnt Tobis-füm CORSO ; Balatonbogláron a legszebb és legértékesebb helyen, a Gaal Gaszton üdülőtelepen, az újságkiadó tisztviselők üdülőjének tőszomszédságában 500 □-öles közműves és fürdőjogos telek akár egyben, akár 300, vagy 200 □-öles részekre osztva jutányos áron eladó. Érdeklődés a balatonboglári fürdőigazgatónál