Pesti Napló, 1939. június (90. évfolyam, 123-146. szám)

1939-06-04 / 126. szám

Vasvnnji pesti napló 1939 június 4 29 Jókai a forradalomban Írta: MÓRICZ ZSIGMOND »'Ággyal uramisten könnyű betegséget« «— mondja a székely népballada. Ebben a bal­ladás könnyű betegségben töltöm én a máso­dik hetet. Míg az egész ország talpon volt és izgult a nehéz magyar betegségben, a képvi­selőválasztás címűben, én könnyű olvasmányt kértem a gyerekeimtől. — Hát, apuka, van Jókainak egy könyve, a címe: »Az én életem regénye«. Akarod! Nagyon megijedtem. Sose hallottam, hogy Jókai­­ éppen ezen a címen megírta az életét. Ha ezt tudom, sose választom címül ugyan­azt ... Ki győzi számontartani annak minden címét, aki száztíz kötetet adott s magam is, ha a még meg nem jelent műveimet is — leg­alább huszonötöt — számba szedem, szintén akörül járok ... Valósággal pasziánsz volna ezt a két címtárat összeegyeztetni. De a Jókai könyve nem életrajz. Nagyon valószínű, hogy a címet még ő adta, de csak halála után jelent meg a »Hátrahagyott mű­vek« között. Azok a rajzok, novellácskák van­nak benne összegyűjtve, amelyek a személyes élményekkel bíbelődnek. Egy tucat Petőfi élettörmelék, féltucat a Deák Ferenc arckép, így a kor nevezetes vitézeihez fűződő emléke­zések. Azonban nagyon kedvesek és még sokkal inkább érdekesek. Már nagyon régen, körül­belül negyven éve nem tudom Jókait olvasni. Minden könyvével úgy vagyok, hogy az első három oldal, akárhol is kezdek belé, megbű­­völően elragadó... akkor elkezd imbolyogni a csónak a háborgó vizen s az ember, mint mes­terember, elkezd valami enyhe tengeri beteg­séget érezni s leteszi a könyvet: a regényíró okos, de oly naív közönségnek mesél, hogy fájdalom fogja el az embert, minden tisztelete mellett is. Ezek az írások azonban egyrészt oly rövidek, másrészt mégis annyira kötve vannak az élet és a valósá­g parti cölöpjeihez, hogy nyugodtan lehet bennük ringatózni s gyönyörködni a kor és táj hangulatában. összeszedtem sorba a forradalommal fog­lalkozó könyveit. »Emlékeimből.« »A forrada­lom alatt írott művek.« S végül a »Börtönvi­rág« című utolsó regényét, amit 78 éves korá­ban írt. Ebben Jókai élete főélményét, amely soha egy percre békén nem hagyta, amely számtalan művét inspirálta s az életfelfogá­sát, sőt a világszemléletét örökre befolyásolta, — a negyvennyolcas forradalomnak — való­sággal sematikus vázát adta. El is gondolkoztam rajta, mi az oka an­nak, hogy az öreg író egyszer csak elveszíti közönségét. Jókai ebben a regényében, a »Bör­tönvilág«-ban nem jobb, de nem is rosszabb, mint bármelyik régi könyvében. Sőt tárgyila­­gosabb. Ha eltekintünk a szokott jókaizmus­­tól, a mesemondás szertelen hangsúlyától, a gondolati anyag pontos és megtámadhatatlan. Csak az a kis stílusnaívság az, ami pl. ezt a könyvet a legteljesebb ismeretlenségbe taszí­totta! Már írása idején! Vagy inkább az a tény, hogy ez a könyv, mely a kortársakban sorról sorra magas, magasztos vagy vidám s humoros emlékeket kelthetett: már csak két­­három kortársat talált életben! S a fiatalok­nak, az élőknek, a munka dandárát viselőknek már csak kilőtt patron! Törmelék, amit el kell takarítani az útból! Ezek közt a könyvek közt mégis legna­gyobb Jókai a forradalom alatt írott művé­ben. Itt valóban azokat az írásokat kapjuk, amelyeket akkor írt. A forradalomban. Mint forradalmár. Az eredeti újságokból kiszedve, korrektúra és változtatás nélkül. Azt a fiatal­embert kapjuk, aki huszonhároméves volt,­­ nem lehetett képviselő, mert még nem volt vá­lasztható a tejfelesarcú, vékony, magas fiú, akiről csak azt tudjuk, hogy nádszál volt em­berek és események kezében, akit Petőfi kité­pett barátságából s szélnek bocsátott s aki ez­zel egész életére azt a politikai bélyeget kapta, hogy a mindenkori kormány csatlósa, a min­dent tréfába hempergető kirendelt Tisza­­huszár, J­ókusz-Mókusz az ellenzéki viccla­pokban... Az én diákkoromban Jókai az ifjú­ság lelkén egy nagy, seb volt. Mindenki ette, falta, imádta a »költőt« és mindenki fájva, kietlenül és rossz szájízzel vette tudomásul, hogy ketté kell hasítani ezt a drága szent ala­kot, ahogy Jankó János rajzolta, s az egyik fele pörgekalapot, csipkés gatyát és pitykés mandlit visel, a másik fele cilindert, frakkot és lakk cipőt... Mindig megpróbáltam elolvasni parla­menti beszédét s mindig az volt az érzésem, mint fejlődő diáknak, hogy gyönyörűen be­szél, a legjobban, legélvezetesebben: akkor mért hagy oly üresen! Ez a kötet most mintha megoldaná a titkot. Jókai nagyon gyorsan lett elsőrangú sti­lisztává. Még 1848-ban csak a humora érik meg: legelőször az a képessége, amely mások­nál a legkésőbben csillog ki. De 1849 február­ban megjelent cikkeiben egész váratlanul a politikai hang oly magas fokára ér, hogy ezt soha többet nem érte utól. Az a tizenkilenc cikke a Hivatalos Közlönyben oly erőteljes, harsonás és mégis oly meggondolt, államfér­fiúhoz méltó komolysággal van írva, hogy rajta kívül csak Kossuth Lajos tudott ebben a korban így politikát kiáltani. Kossuth azonban már ekkor egyéni és cselekvő politikus volt. Az ideálokért való harcot, az eszmei célkitűzéseket a maga szá­mára elvégezte s mint államfő, aki az alkot­mányos államfői dicsőséget már kitűzte ma­gában célul,­­ éppen olyan kormányelnök volt, mint minden kormányelnök, aki az el­lenzékről beérkezett az »alkotó» pozícióba. Mulatságos, hogy a 23 éves Jókai kijelenti, hogy »mi nem akarjuk a királyt trónjától megfosztani, hanem azt akarjuk, hogy telje­sítse kötelességét, ami egy király köteles­sége«. Mulatságos ma, hogy akkor Jókai — a detronizáció előtt két hónappal — nem érti, mi kifogása van ez ellen az országgyűlés jobb­szélső szárnyának; mit vitatkoznak ezen egy teljes hétig s végül is megmondják neki, hogy ez a kijelentés éppen magának Kossuthnak nem tetszik, Jókai, mint forradalmár nem jakobinus. Soha nem az, egy percig sem. Még akkor sem, mikor még Petőfi diktál neki. Legfeljebb a Gironde-on van. De még ott is csak éppen ka­­cérságból. Jókai, aki ezekben az első cikkei­ben acélkemény és gyémánttiszta szavakban vési a kor ideális gondolatait: már akkor meg­találja az egyenes utat a bölcsekhez. Jókai forradalmár, a gondolatok, a koreszmék őszinte hívője. De feleségül veszi az »őran­gyalát«, aki minden bátor fellépéstől vissza­tartja. Jókai forradalmár, de amint visszaszo­rul a vezércikkből, éppen olyan jó neki a Charivari-viccek melegágya is, ahol borzalma­sakat sóz oda a világnak, a magyar világnak, tekintet nélkül arra, ki milyen párton van. Most kell olvasni ezeket a cikkeket. Már akkor, 1849 februárjában veszélyes volt, hogy valaki olyan gondolatokat le mer írni. Mennyi adomát kellett Jókainak röppentyűzni, meny­nyi ragyogó gyönyörűséget szűrni, hogy elfe­ledtesse ezt az oroszláni indulást. A forradalom utáni korszaknak az volt a tragédiája, hogy a teljes nemzeti lélek emi­grált. Mindazok, akik azt a szebb és jobb ge­nerációt jelentették, mely a jobbágyfelszaba­dítást keresztülvitte, mely a független ma­gyar életet törvénybe iktatta, mely a »libera­lizmus« eszméit életté váltotta. Forradalom után pedig húsz éven át nemcsak az abszolu­tizmus gátolta ugyanezeknek az eszméknek továbbfejlődését, hanem annál sokkal jobban a magyar birtokos középosztály, mely csaló­dott a forradalomban. Dehogy is kellett neki mégegyszer forradalmi eszme. Hiszen az el­vette tőle a jobbágyot, a dézsmát, a robotot s magát a földet és a nyakukra hozta az egész inváziót, Bach­óstul. Hiszen ezt Jókai már 1848-ban meg is írta: »Már hiszen a lassan járást illeti, nem hi­szem, hogy akadjon nemzet a hold alatt, mely a konkurrenciát velünk kiállhassa. S ha a példabeszéd igaz volna, akkor ezóta Magyar­országnak meg kellett volna kerülnie a földet. Száz esztendő kellett neki, hogy a misébe beletanuljon. Ezer esztendő, hogy észrevegye, hogy a világon van. Háromszáz esztendeig tudta tűrni s várni, hogy a német megjavítsa magát. S mikor egy rántással ledobta a nya­káról, négy hónapig egyebet sem tett, mint magamagát bámulta... Nem félek, hogy valaha elveszünk. Mert ha az egész világ elpusztul és elvész, nekünk még akkor is hátra kell maradnunk egypár századdal s hiszem, hogy aki a feltámadás trombitájára utoljára ébred fel, az a magyar táblabíró lesz.« Persze ebben is a kozfelfogást közli: csak a forma az övé. Petőfi már megírta ekkor a »Magyar Nemest«: Őseimnek véres kardja... De ez a gondolat Jókaiban vérré és életté vált. Mag lett benne, mely önálló s új növé­nyekben hajtott ki. Most tessék ezt a költőt még itt, a forra­dalom viharai közt beleképzelni a következő húsz évbe és a húsz év után következő negy­ven évbe ... Minél tovább él egy forradal­már, annál tovább kell neki vezekelnie. Annál édesebb sorokat alig lehet találni, mint mikor Jókai humorizál azon, hogy »gyávák voltunk bizony«. »S az az igazi bátorság, ha az ember gyáva test és mégis kénytelen kimondani s leírni az igazságot, amelyről tudja, hogy ez az a golyó, ami őt meglőtte a vesztőhelyen«. Jókai forradalmár volt s a maga módján, a regényíró eljárása szerint ezt a forradal­mat, a forradalmi gondolatokat és eszméket soha meg nem tagadta, az emberi fejlődés út­jának vonalát mindig csak a legtisztább idea­lizmus szerint képzelte el. De Arany János is mély és arany bölcsességbe takarta el a vé­szes gondolatokat s a kor valamennyi írója, politikusa és cselekvő alakja, akik idehaza maradtak, születtek és nőttek a politika hori­zontjáig: valamennyien s kivétel nélkül lefoj­tották a forradalmi ideológiát s a forradalmi szesz csak tüzes borrá változtatta a vinkót. De vitriollá soha. A magyar nemzeti lélek nagy tékozlással skartba teszi az adut. És nem bánja, ha csak nemzedékek múlva kerül sor arra, hogy üssön vele. Minden megváltozik Irta: FODOR JÓZSEF I. Elbukott itt minden, minden elbukott. Sirathatod lelked, hogy ha akarod, S biztathatod gőggel s reménytelenül, Köd ül rá, agyadra éjszaka terül. S ringathatod magad, hogy fáj a szíved, Nagy az éjszaka és gyűl a rettenet. Látó, bus szemeddel nézel s nem beszélsz. Mint kietlen sarkon, kérded, minek élsz? Eltévedvén, bukván, róva utakat, Rázva szókat, kardod, nem lelve magad. Rajongva, utálva, gyulva s keserűn, Félve, mint kit terhel átok, régi bűn. Oh élet, nagy éjbe verten nyargaló, Oh, te, elrontott harc, hiábavaló, Szép hősi áldozás hite, álmai, Csak egy, mi rezget még: csöndben hullani, Olt vad idők dobja, eltörött cserép. Van még, illeszteni, benned szó, dal ép S volt-e valami, mit lelked megkötött. Átélni utánad méltó az időt? Volt-e, nem volt, mindegy, s mi van és mi lesz, Játék voltál, törtél, elég legyen ez, S mi még, elborítni végkép, rádinál, Neked bölcs gúny, s neki könnyű diadal. II. Madárzengések a levegőben, Nemsokára eljön a tavasz, A földnek holt szive éledőben, A nap besugároz. A nap rásüt vígakra, sirókra, Könnyű lesz, reményteli a világ És fehér virágban elfakadva Nevetnek rád a fák. Elfut a téli rémség, az élet Felenged, s a gonosz, zárt szivek; Tört, sebhedt szárnyad majd újra éled, Most beteg vagy, beteg. Isten törvénye leng a nagy világon, Egyensúlyt űz nagytól kis magig, S változik, mi rossz most, csúnya álom, Minden megváltozik.

Next