Petőfi-Muzeum, 1890 (3. évfolyam, 1-6. szám)

1890-07-01 / 4. szám

237 A kortársak­ bírálatai Petőfi maréiról. kor, a szívmagány­ óráinak néma csen­dében, ha szívpanasznak kesergése lopódzik be kebléig, mint viszhangra váró zene ön méla ábrándjainak édes­­bús ködfátyolképeihez! Nádaskay Lajos: XI. Petőfi Sándor költeményes munkái. 1 a) Versek. Irta Petőfi Sándor. 1842 —1844. Budán a’ magyar kir. egyetem betűivel, 1844. b) A’ Helység kalapácsa Hő­sköltemény négy énekben. Irta Petőfi Sándor. Budán a’ m. kir. egyetem betűivel, 1844. c) János Vitéz. Irta Petőfi Sándor. Kiadta Vahot Imre. 1845 Budán a’ m. kir. egyetem betűivel u. a. évben. d) Czipruslombok Etelke sírjáról. Irta Petőfi Sándor. Pest. Beimel Jó­zsef betűivel, 1845. Petőfi Sándor nevét és költe­ményeit sokan ismerik e’ hazában. Ő kiválólag egyike azon fiatal íróinknak, kiknek kifogyhatatlan költői tüze lehetlen, hogy el ne áradjon mindenfelé, a' hol és merre magyar lakik. Munkái gyorsabban követték egymást, mint hogy ne­vének ismétlés általi terj­edése álta­lános és sükeres nem lett volna; ő maga, szapora művei miatt, inkább magasztaltaték bizonyos oldalról, semhogy a’ közönségben kíván­csiság nem köttetett volna iránta és művei iránt. Ő szorgalmasan és sokat írt, de szorgalmasan és sokszor dicsértetett is. Mindebből tehát természetes a következés, hogy Petőfi sokfelé és sokaktól dicséretesen ismertetik. Ezt figyelembe véve, ’s költe­ményes munkáit, kivált pedig újabb költeményeit, gondosan ’s műszemmel átolvasva, önkényt támad a’ gondolat, hogy Petőfi műveinek bírálása nem könnyű ’s nem is kellemes feladat. Itt nem­­csupán a’ „genus irritabile vatum“ lebeghet bíráló szeme előtt; itt maga a’ specialitas aggályteljes lehet; mert Petőfi versei, mint mellyek, legalább korábbi idők­ben, általános tetszésben része­sültek; s ő maga, mint ekkorig folytonos magasztalás tárgya, a’ tömjéntől elmámoritva, a’ dicsé­­rések által elkényeztetve ’s még a’ csak nem­ helyeslő ítélet iránt is (mint már volt példa rá) elbi­­zottan lenézővé tétetve, bírálója állását egyképen nehezítik. De mindez ne rettentsen engem visz­­sza szándékomtól ,s ne szándékom kivitelében az igaz ösvénytől. P­e­­tőfi, valamint kritikán alul, úgy azon fölül sem áll. Bíráló hite szerint, épen ő egyik legszomo­rúbb tanúsága annak, hova visz­nek a’ műérdektől vezérlett kri­tika hiányában mindinkább láb­­rakapó pajtások túlzott magasz­tal­ásai ? P­e t e f­iből, ha nálunk kellő tudományos czélú kritika lé­tezik, legjelesb költőink egyike leendett; mig most, elkapatva az első sükertől, a’ helyett, hogy emelkednék, naponta alábbszáll a szép pályán, mellyre kétségte­len hivatással lépvén, legszebb jövővel kecsegteté a költészet ba­rátit ! A’ tér tehát, mellyre ön engem fölhíni szíveskedett, miként azt az előrebocsájtottakból láthatja, nem tartozik a’ kellemes­ művelé­­süek közé,­ de minthogy elválla­­lom, már csak megbirkózom rajta; ’s ezt annál bátrabban teszem, minthogy ítéletemben ön őr­hir­­detési szabályait szentül szem előtt tartván, remélenem tán szabad­­ Frankenburg Adolfhoz.­ ­ Császár Ferencz bírálata, Irodalmi Őr. 4. sz. 1845. aug. 16. 238

Next