Politika, 1948 (2. évfolyam, 1-51. szám)

1948-10-09 / 41. szám

Az I. G. Farbenindustrie vezetőségének nürnbergi tárgyalásán a nemzetközi trösz­tök életéből sok olyan kulisszatitok került napfényre, amelyeket a nyugati laptudó­sítók lázasan jegyeztek ugyan,­­ de lap­jaik soha nem közölték. Nem közölték, mert természetesen nem tartották szük­ségesnek nyilvánosságra hozni, hogy az amerikai és német trösztök, amíg lehe­tett, a háború tartama alatt sem szűntek meg együtt dolgozni. így például a Sche­ring Kahlbaum A. G. álcázott svájci leányvállalatán, a Gewatter & Co. vegyi gyáron keresztül vásárolta az amerikai Standard Oil-tól a szintetikus benzin elő­állításához nélkülözhetetlen tetraetilt, ame­lyet Németországban 1940-ig nem gyár­tottak. A németek minden szállítmányt dollárban vagy aranyban fizettek svájci közvetítőjükön keresztül Newyorkban s az első nagy német légitámadásoknál a ho­rogkeresztes légihaderő gépeinek motor­­jait amerikai nyersanyagból készült ben­zin hajtotta. Sofina, a titokzatos nemzetközi tröszt Hitler hadai még elkeseredett harcban állottak a szövetségesekkel, mikor 1944 májusában Lisszabonban német, angol, amerikai, francia, olasz és spanyol pénz­emberek titkos konferenciát tartottak a „Sofina“, teljes névvel „Société Finan­­­ciére des Transports et d’Entreprises In­dustrielles“ pazar berendezésű székházá­ban. A Sofina a világ egyik leghatalmasabb pénzügyi és ipari vállalkozása, főleg vil­lamosítási üzemei vannak Nyugat-Euró­­pában és a latin-amerikai államokban. A vállalat túlnyomórészben német érde­keltség s a német mammut-kapitalisták külföldön elhelyezett tőkéjével, a német nagyipar nyugatra és Dél-Amerikába ki­tolt álcázott gazdasági hídfőjét jelentette. Éppen ezért a lisszaboni konferencia programjának egyik legfontosabb pontja az volt, miként lehet háborúvesztés után — mert az urak akkor már tisztában vol­tak azzal, hogy Németország elvesztette a háborút —, a német érdekeket és álcá­zott német vállalatokat a semleges álla­mokban megvédeni. Ezen a konferencián résztvettek a leg­nagyobb német trösztök vezetői: az I. G. Farben, a Rheinmetall Röchling, Krupp, stb.... Az összejövetel megszervezője Daniel Heinemann amerikai állampolgár, a Sofina lisszaboni vezetője és a vállalat­nál az amerikai tőkések megbízottja volt. A nem tiszta árja származású Heinemann, aki anyagilag érdekelve volt az I. G. Far­benindustrie és a Duetsche Bank vállala­taiban is, Brü­sszelben tartózkodott, mikor a német csapatok elfoglalták a belga fő­várost, ámde Heinemannt nem küldték koncentrációs táborba, hanem akadály nélkül kiengedték Portugáliába és magá­val vihette a brüsszeli bankokban lévő értékpapírjait és valutáit. Nehogy útköz­ben valami baja történjék, egy SS-csoport kísérte végig a háborús Belgiumon. A lisszaboni konferencia résztvevői kö­zött volt még a Sofina madridi képvise­lője, Jean March, az ismert spanyol nagy­kapitalista és nagyiparos, Franco bankárja és az I. G. Farbennel kooperáló legna­gyobb spanyol vegyitröszt elnöke. Voorhis amerikai képviselő egyik legutóbb tartott beszédében megemlékezik erről a titok­zatos vállalatról és megemlíti, hogy a Sofina, amelyet 1928-ban alapítottak Brüsszelben, mint vállalat, jelenleg Pana­mában van regisztrálva, üzleti könyveit és okmányait kubai irodájában őrzik, gazdasági vezérkara Newyorkban székel és technikai központja Lisszabonban van. Mindez nyilván azért, hogy a vállalat machinációit nehezebben lehessen ellen­őrizni. A Sofina ugyanis — minden jel arra mutat — nemcsak külföldön elhelyezett álcázott német tőkeérdekeltségeket képvi­sel, hanem politikával is foglalkozik. Juan March útján támogatja Francót és a latin­­amerikai államokban szétszórt vállalatain keresztül az ott működő külföldi Falange­­szervezeteket, összeköttetésben áll a fa­siszta emigránsokkal, pénzsegélyben ré­szesíti s így a nemzetközi fasizmus ban­kárjának tekinthető. Nemzetközi siker-centrum Ebben a minőségében a Sofina többek között azon is fáradozik, hogy elősegítse a tőkések vagyonának kicsempészését az új népi demokratikus vagy a népi demo­kráciáktól „fenyegetett“ államokból. Két svá­jci vállalat intézi ezt, amelyek a Sofina érdekköréhez tartoznak és pedig: a Genf­ben székelő „Gesellschaft für Internatio­nale Transport und Versicherungen“ és a „Gesellschaft für ökonomische Auswer­tung Industrieller Erlungenschaften A. G.“ Mindkét vállalatot a fegyvercsempészek királya, Basil Zaharoff alapította annak­idején s ma az agg fegyvercsempész egy­kori helyettese, társa és jobbkeze J. La­­zarew úr vezeti, a részvénytöbbség azon­ban a Sofina kezén van. Lazarewről meg­említendő, hogy az első világháború utáni budapesti sikervilágban Lázár Jenő néven ismerték s Budapestről vándorolt külföldre, ahol Zaharoffal hozta össze sorsa. Érdekes az is, hogy Lazaren test­­véröccse, a híres nemzetközi sajtókalan­dor, Lazar effendi,­­ aki a mai háború idején Franco mindenható külügy sajtó­főnöke volt s akiről Sir Samuel Hoare, Anglia volt madridi nagykövete „Ambasa­­dor on special Mission“ című könyvében bosszúsan megemlíti, hogy rengeteg kel­lemetlenséget okozott neki — s bár meg­állapította róla, hogy hamis papírokkal A­­dombtetőről, ahová felérünk, messze ellátni. Délen a Mecsek vész el a vibráló, remegő távolban. Idább szelídhullámú dombok lánca fűződik össze. A mélyzöld völgyek ölén — ötöt, hatot is megszámo­­lunk — kis falvak píroslanak, zsindelyes, palatetős házakkal, karcsú templomtor­nyokkal. Gazdag, dúszelevényű föld bar­­nulik az út két oldalán. — Ez volt itt a magyarországi svábok igazi birodalma, — mondja kísérőm­, a lengyeli gazdasági iskola egyik haladó­­szellemű, agilis, lelkes tanára, — itt él­tek évszázadokon át, olyan kivételes hely­zetben, amilyet a magyarság sohasem él­vezett — még a saját hazájában sem. Újra megindulnak a lovak, zörög a szekér a köves úton, most már könnyeb­ben haladunk, kissé lejtősödik az út s a fordulóban látszik is útunk célja, a falu, Lengyel. Száznyolcvan évi vándorlás után közben beszélgetünk. A tudós tanár és egy kerekarcú, tisztatekintetű székely gazda,­­ a vasútállomásról igyekezett ő is hazafelé, amikor a szekerünkre fellé­pett, f­elmondják az itteni székely tele­pesek hosszú, küzdelmes, nehéz életét, vándorlását. Szinte sajnálom, hogy nem tudom pontosan lejegyezni s valami fo­nográf segítségével fonetikai szépségében visszaadni a székely gazda, név szerint Dá­vid Pál, ízes, pompás magyar beszédét. . .­ Hanem amit elmondanak, az egyenesen megrázós Mária Terézia uralkodása idején, 1764 januárius 7-én kezdődött e székelység kálváriája. Annak idején, királynői rende­letre, hatalmas tömegben akarták a szé­kely­­ férfiakat besorolni a császári sere­gekbe. Bukov generális tört rá katonáival Mádéfalvára, — e község lakói bátor el­lenzéki magatartást tanúsítottak a csá­szárnői rendelkezés ellen — és valóságos öldöklés kezdődött. Ezt a napot jegyzi a történelem a „mádéfalvai veszedelem“ napjának! A székelyek jól tudták, hogy ősi föld­jükön nem lesz tovább maradásuk, fel­kerekedtek hát s Moldvába menekültek, a Szucsava folyó mellékére és ott alapítot­tak új hazát maguknak. Először három községük keletkezett: Hadikfalva, József­­falva és Andrásfalva s aztán a többi moldvai székely telep. Persze, az itthoni magyarság később megkísérelte hazatele­píteni ezeket a székelyeket, így László Mihály 1875-ben, amikor egy csoport haza is jött, Déva, Gvorok, Vajdahunyad vidékére,­­de éppen akkor kezdődött meg itthon a „liberalizmus“ kora, ami az igazi magyarságnak csak vándorbotot adott a kezébe­­ Amerika felé. A székelyek is lépett fel Madridban, nem török, hanem magyar szélhámos, még­sem tudta le­­fürészelni, mert a német követség és Franco kegyence volt Lazar Effendi azóta régen elhagyta Spanyolországot s most fivére, Lazarew úr oldalán műkö­dik. A Lázár-fivérek irányítják a fekete exportot A Lázár-fivérek által vezetett két svájci vállalat egészen eredeti trü­kökkel dolgo­zik, hogy a megszorult tőkések segítsé­gére siető Sofina megbízásából „legális“ úton elősegítse pénzük veszélytelen kisi­­kolását külföldre. Egyik trükkjü­ket — ami oly egyszerű, mint Columbus tojása, — nemrég leplezték le Bécsben. Itt arról volt szó, hogy az osztrák exportőr, aki a két svájci cég közvetítésével adott el árut külföldre, a megállapodott eladási árnál jóval kisebb összeget számlázott és jelentett be a Nemzeti Banknak, ennyi folyt be az országba, a kü­lönbözetet pedig a Lázár-fivérek vállalatai, az illető kíván­hamar rádöbbentek, mire is jöttek haza s tovább is vándoroltak, ki az Újvilágba, Kanadába, ahol ma is őrzi egy települé­sük a Székelyföld nevet. A későbbi román elnyomás idején, Braziliába vetődött el egy székely csoport, ahol Boldogasszony­falva néven alapítottak magyar falut. — Mink megismertük, micsoda a német! Újabb hazatelepítési akciót indított meg 1941-ben Teleki Pál és a székelyek lelkes pap-vezető­je, Németh Kálmán plébános. Akkor felkerekedtek a székelyek, hogy hazajönnek. Igen, csakhogy az akkori kormányzat nem a székelyek igazi vágyát valósította meg, hanem politikumból és természetesen a feudalista önzés miatt­­ Bácskába telepítették le őket. Úgy gondolták, inkább a jugoszláv katona­veteránok földjét adják a székelyeknek, semmint a „magukéból“ osszanak nekik csak párholdas parcellát is! Persze ez a politikum magában hordta a székelység további vándorlását is, hi­szen a háború közeledtére, 1944-ben, a székelyeknek el kellett menekülniök Bács­kából. Gyötrelmes kálvária kezdődött most számukra. A visszavonuló németek minden átkelési lehetőséget elsősorban maguknak foglaltak le a Dunán és a szé­kelyek szekereikkel, ingó holmijukkal, marháikkal a Duna partján menekültek északra, onnét vissza délre, majd megint északra. A minden átkelésnél, kompnál, hídnál elzavarták őket! — Münk akkor is megismertíik, mi­csoda a német, — mondja Dávid Pál és az emlékezéstől elkomorul az arca. Ha­nem azért mégis csak átkerültek a másik oldatra s vették az irányt Dunántúl felé. A nyilasok persze tovább akarták őket vinni. Nyugatra, Németországba, hanem a székelyek nem mentek. Zaláig csak el­mentek, de onnét tovább egy tapodtat sem! Ott is érte őket a felszabadulás, Zala megyében. Ott fogadták be őket igaz magyar érzéssel a zalai gazdák. A széke­lyek legszívesebben ott is telepedtek volna le, de ott nem jutott nekik elég föld, hi­szen a földosztáskor a zalaiaknak éppen, hogy futotta a mérés. Magyaroknak terem a volksbun­disták földje A felszabadulás után a magyar kor­mány, egészen természetesen, a sváb kér­dést fel akarta számolni. Megindult a svá­bok összeköltöztetése, a földjeik magya­rok között történő szétosztása és végül a svábok kitelepítése. Ez lett a sorsa a Bonyhád és környékének gazdag földjén élő sváboknak is. Ezt a hatalmas terület sagára valamelyik külföldi bankban de­ponálták. Számtalan bécsi és osztrák nagy­iparosról derült ki hogy hosszú idő óta űzi ezt a „fekete exportot“. A sikolásnak vannak persze más mód­jai is, mert a Lázár-fivérek kifogyhatat­lanok az ötletekben. A sok közül meg­említjük egyik svindli­jüket, amit import­üzleteknél alkalmaznak. Ebben az eset­ben az importőr a külföldön vásárolt áruért jóval magasabb számlát kap a két svájci vállalattól, mint amennyi a tény­leges vételár volt, ezenkívül rengeteg különböző apró költségeket, túl drága rak­tározási díjakat, fekbéreket, szállítási költségeket számít, amit az importőr szó nélkül elfogad s országa nemzeti bankja útján az ellenértékét átutaltatja. A külön­­bözetet itt is az importőr külföldi bank­számláján helyezik el, így dolgoznak a Sofina megbízásából a szorongatott tőké­sek érdekében. A Sofina mentette ki Aschner Lipótot Auschwitziról A Sofina kezei messze nyúltak a há­ború idején is és így például a tröszt urai szabadították ki Aschner Lipótot, az Egyesült Izzó elnökét, az auschwitzi koncentrációs táborból. Aschner körül­belül egy fél esztendeig volt deportálva, mikor néhány SS-tiszt kíséretében autón a svájci határra vitték, ahonnan egyene­sen Genfbe utazott. A Hotel Richmond­­ban már várták a Sofina svájci megbí­zottai, akik kiszabadítását megrendezték. A nemzetközi nagytőke a nácizmus alatt érvényesíteni tudta szolidaritását. Andor León­ ­ét évszázadokon át németek lakták, akik a török háborúk után telepedtek ide. Sőt, magát az egész tartományt is, a „Sváb Törökországnak“, „Schwäbische Türkei­­nek“ nevezték el. Mercy tábornok, Dőry báró, az Amadék hozták ide őket Hessen, Darmstadt környékéről, a Mosel vidéké­ről és a Saar-vidékről. Persze, nagysze­rűen érezték itt magukat évszázadokon keresztül s elsőnek álltak be Hitler „hű katonái“ közé s lettek a nagyném­et gon­dolat volksbundista őrültjei. Míg idáig jutunk a székelyek és a svá­bok történetébe, be is érünk a faluba. Mindenütt kőházak, vasoszlopos tornác­cal, kovácsoltvas kerítésekkel, szénával, szalmával megrakott csűrökkel, pajták­kal. Igen, hajdan itt a jólétben a svábok éltek, a magyarság ádáz ellenségei, de most már a gazdag földek valóban azoké, akik megérdemlik, a magyaroké, a szé­kelyeké. Néhány düledező házat is látunk. Ezekbe nem jutott már telepes és sor­sukra hagyták őket. Majd talán a telke­ket hozzácsatolják a szomszéd házakhoz, vagy majd ha szaporodik a székelység, a fiatalok építenek maguknak új házakat a régiek helyére. Megszerettünk itt mindent Több házba bekopogunk. Mindenütt szíves a fogadtatás. És mindenütt barátsá­gosan indul meg a beszéd. Persze a jelen helyzetre terelődik hamar a beszéd. A ter­mésre, amely szerencsére igen jól ütött be. Az életmódjukra, amelynél nem kel­lett hosszas átalakulás, egyszeriben al­kalmazkodtak az itteni viszonyokhoz. — Itt jobban érezzük magunkat, — mondja Kelemen Lajosné, aki Andrásfal­­váról került ide, — mint ahogy lent vol­tunk Bácskában. Ottan csak olyan sík volt a vidék, itt meg olyan, mint Mold­vában volt s nagyon megszerettünk itt mindent s úgy vagyunk, mint aki hazaért. Igen, most már hazaért a székelység­­nek ez az oly sok vándorlást megszen­vedett csoportja. S már ki is rajzo­lódik előttük a jövő fejlődés útja. Van minden faluban földműves szövetkezet, amelyet maguk kezdeményeztek, maguk hoztak létre. Szinte magától kívánkozik, hogy az egymáson segítés gondolata így fejlődjék közöttük, hiszen közmondásos a székelyek közösségi érzése. Kalákában se­gítettek egymásnak a földművelésnél, erdőirtásnál, házépítésnél, most pedig szövetkezeti alapon fognak hozzá az ér­tékesítés problémájához, a föld racionáli­sabb műveléséhez, a mezőgazdasági gé­pek beszerzéséhez. És az eddig elért ered­mények azt bizonyítják, hogy jó úton járnak. Dévai Pál A béke tacaiból Sofina, a nemzetközi fasizmus bankárja Két svájci vállalat vezeti a népi demokráciák országaiból menekülő nagytőkések vagyonmentő akcióit ígyl itt a magyar ... Székely telepesek között a Dunántúlon POLITIKA * 1­3­1­1 OKTÓBER 1

Next