Politika, 1948 (2. évfolyam, 1-51. szám)
1948-10-09 / 41. szám
POLITIKA * 198 OKTÓBER 9 J EZT MÁR Bernard Shaw is régen megállapította, hogy a múlt század utolsó éveiben és a mostani elején valami „törés“ keletkezett az európai irodalomban. Valami történt az irodalommal, amit egykönnyen nem is lehet megmagyarázni, de amit éppen Shaw azzal jellemzett talán találóan, hogy a zsurnalisztika „betört“ az irodalom szféráiba. Hermen Hesse pedig, aki a szókimondó írókhoz tartozott, századunkat ezzel kapcsolatban, a tárca, a „feuilleton századának“ nevezte el. Emil Ludwig is, aki a svájci Asconából figyelte vagy tizenöt éven át a dolgok fejlődését egy megveszekedett Közép- Európában és már nem is igen mondott véleményt róluk,talán mert érezte, hogy az ő ideje egyelőre elmúlt és rengeteg írásával, könyvével, ő is „kiment a divatból s nem él már Berlinben vagy másutt Ernst Rowohlt, aki nagy üzleteket tudna csinálni velük), azokhoz a nagyszerű írókhoz tartozott, akiket sohasem fogadtak be egészen az „igazi“ irodalmárok, a fejedelmi költők. Annak ellenére, hogy könyvei, a harmincas években például sohasem hallott példányszámban fogytak él s nem volt Európában valamire való olvasó, aki ne tudott volna Ludwig Napóleonjáról vagy Bismarckjáról. Érdekes és egyszeri jelenség volt Ludwig. Olyan író, akit már Hitler ideje előtt falkákban támadtak és végeztek ki a fasiszta és félnáci kritikusok. Akit „ponyvatenyésztőnek“ „történelem svindlernek“ és tehetségtelen „szépriporternek“ neveztek. Ludwig maga már feltörése első éveiben sem tudott védekezni támadói és kegyetlen bírálói ellen főleg azért, mert azoknak, hiába, részben mégis csak igazuk is volt. Akkoriban széles nagy Európában olyan könyvéhes olvasóréteg keletkezett, amely egyszeri olvasással akarta elsajátítani a műveltséget vagy azt amit annak gondolt. Nem azt kereste a könyvekben és a felkapott életrajzművekben, amelyek gombamód árasztották el a könyvpiacokat, ami igaz. Hanem azt ami eredeti. Ami érdekes, szenzációs, amit olvasás közben mozzanatok szerint könyelyen meg lehet jegyezni és társaságban előnyösen „felhasználni“. Ennek az új, rá nem érő, mohó, de felületes közönségnek, amelynek volt pénze könyvekre, de nem volt türelme a témák megismeréséhez Emil Ludwig lett kedvelt kegyence. Eiég kell adni, hogy igen értett mesterségéhez. Hatalmas munkákat, amelyekhez hosszú, előzetes tanulmányok szükségesek gyorsvonati tempóval, hónapok alatt vetett papírra. A biográfusok, a történelmi arcképírók és életrajzfestők királyává írta fel magát s ha igaz is, hogy csak egyetlen nagy konkurrense volt, — akinek írásaiban azonban sokkal több atmoszférikus finomságot és lelkiismertességet fedezett fel a gyakorlottabb olvasó —, Stefan Zweig, ez a konkurrencia nem ártott neki. Ludwig volt a gyorsabb, a termékenyebb, és merészebb. Nem akadt téma a történetemben, de magában a korban sem, amelyben élt, amelyet nem tudott volna megírni. S egy időben Berlinben, az irodalom berkeiben azt mondták a szakmabeli hozzáértők, hogy nem is mernek írni semmit, mert félnek attól, hogy Ludwig úgy is megírta témájukat ... IT ' Valljuk be most utólag, azzal a tisztelettel, amely a halott írónak mindennek dacára kijár, hogy Emil Ludwig többet írt, mint amennyit kellett volna. Mint amennyit tehetsége és vad szorgalma lényegében elbírt. Napóleontól Wagnerig alig akadt történelmi arckép, amelyet nem ő festett volna meg. S azt is hozzá kell fűzni, hogy lebilincselő, elegáns modorban. Olyan epikus készséggel, amely teljesen az övé volt, annyira, hogy sikeres utánzója nem is igen akadt. Csakhogy ennek az egyéni írásművészetnek volt egy állandó, kellemetlen kísérője, amely nem tűnt fel azoknak, akik a témát nem ismerték, hanem csak olyanoknak, akik esetleg többet tudtak a korzikairól, mint azt, hogy Ladnuil csillát nyert vagy Drezdában mit csinált Metternich kalapjával. Ezek aztán csakhamar rábizonyították Ludwigra, hogy hamisítja, ékesíti, korrigálja és „felpircolja a történelmet, magyarán mondva, hogy lódít. így keletkezett a nácik hathatós hozzájárulásával, akik sohasem tudták neki megbocsájtani nem árja származását a „Ludwig-affért”, amely nem ért volna el akkora dimenziót, ha Ludwig származása ellenére beállt volna közéjük, mint például egyik, szinte már teljesen elfeledt kortársa, Hans Heinz Ewers. Az irigyek, a támadók és a hajházó rosszakarat azonban mégsem ért célt Ludwiggal szemben. Az igaz, hogy könyveit sohasem lehetett forrásmunkáknak tekinteni és megbízhatóságuk kétséges volta nem elégítheti ki az igényes olvasót, de igaz az is, hogy Ludwig tolla nélkül, merészsége és eredetisége nélkül — amely epizódokat talált ki ott, ahol nem voltak és epizódokat hagyott ki ott, ahol nem tudta őket beilleszteni képeibe —, száz Crek sohasem tudták volna meg nagyjában, hogy ki volt Goethe, Napoleon, vagy il. Vilmos. Amit kitalált minden esetben olyan kitűnő volt, hogy így is lehetett volna. Mindenképpen ráillik tehát az az annekdóta, amely attól eltekintve, hogy igaz, filozófiailag is helytálló s amelyet Liebermamiról, a híres festőről terjesztettek. A nagy festő egy berlini Vilmos korabeli diplomatát festett meg, aki amikor először látta meg arcképét csodálkozva jegyezte meg Liebermann előtt. „De mester, hiszen én nem is így nézek ki‘, mire a mester, aki igen drága arcképfestő volt, fölényesen és gúnyosan azt felelte a megrendelőnek: „Igaza lehet, de önnek így kellene kinéznie!“ ... Igen kevesen emlékeznek már azokra a színpadi botrányokra, amelyeknek központja szintén Ludwig volt annnak idején, főleg akkor, amikor biografikus drámáinak egyikét a „Bismarck“-ot adták elő. Kétségtelen érdeme ennek a magányos, kesernyés és magánéletében ritkán rokonszenves írónak, hogy kíméletlenül tépte szét azokat a szinte imádatba szédítő legendákat, amelyek Richard Wagner és II. Vilmos alakjai körül keletkeztek. Ezek a legendák mindenképpen heroikus figurává nevelték a német spiesszert, azt az emberfajtát, amely gyönyörrel hallgatta tizenhárom évig a Führer rádió-szózatait. Valóban felderítő munkát végzett e két munkájával s a német monarchisták II. Vilmosról szóló könyvével kapcsolatban nem győzték lepocskondiázni az írót. Azzal az eredménnyel, hogy Vilmosról szóló könyve egyedül Németországban 200.000 példányszámot ért el. Goethét sem olyannak ismerte a német olvasó átlaga, mint amilyen valóban volt , mint amilyennek Ludwig meg merte rajzolni. SIKEREK UTÁN Ludwig azonban valóságos irodalmi gyárat létesített. Szériaszámra jelentek meg történelmi életrajzai, írt Schliemannról a híres kutatóról, aztán átmenet nélkül Rembrandt került tollára, majd Carl Marie Weber, Balzac, Lincoln, Beethoven s végül Mussolini után — az utóbbi erős kisiklásnak nevezhető — Krisztus fenséges története is. Ludwig, ha nem is volt költő és küzködő, az anyag ezernyi fonákságaival keservesen birkózó író, ha inkább a zsurnalisztika nagymesterének volna nevezhető, mégis sajátos módszert teremtett az alakok és események megrajzolásánál. Mindig eredeti, új, a sablont messzi elkerülő „tálalással“ mutatta be hőseit. Beszélő, ténykedő, cselekvő író vagy filozofáló, valódi húsvér lényekké teremtette őket s lefaragta róluk azt a csillogó mázt, •amelyet a századok, vagy Vilmos esetében a környezet nyálas lakájmodora rájuk kent. Nem is igaz, hogy szerette írásaiban a mesét. Inkább mesével irtotta a ködöt, amely hőseit addig is felheroizálta. Délimésről, a nagy német költőről is írt. De legszebb írását már alig ismerik. Afrikai utazásáról szóló könyve valóban páratlanul érdekfeszítő és a „Nílus“ című munkájában tökéletes művészettel, mély megértéssel elevenné varázsolta a tájék szellemi arculatát, egy idegen világnak a civilizáció lármája elől menekülő titkait... Végül még egyet: Könyvei, sokrétű arcképcsarnoka, történelmi zsurnalisztikája, ahogy még objektív ellenesei is jellemzik munkáit, mindig is olvasmányos, frappáns fordulatokban gazdag „felderítő járőrök“ maradnak a könnyű történelmi irodalomban. A Parnasszust nem érte el velük, de útjában jóval magasabbra hágott, mint azok a „vegytiszta irodalmárok“ akik százával tépdessék fejéről az általa nem is igen megbecsült, csak egy néhány leveleiben időtálló babért. Holly Jenő Emil Ludwig halálára „ANDERSEN GYÖRGY helyszíni jelentése a Chaillot palotából Paris, október. A franciák már-már kezdtek féltékenyek lenni Berlinre. Hogyisne, hiszen mindenki arról beszélt, az újságok azt hozták első helyen, ami a német fővárosban történt. Most aztán Paris ismét revánsot vett. Ugyanabban a pillanatban, amikor Cerdan elnyerte hazája számára az ökölvívás világbajnokságát, az egész földkerekség figyelme, jobban, mint valaha, Páris felé fordul. Az Eiffel-torony büszkébben kukorékol az égre: az ő árnyékában folynak ma az emberiség sorsát legdöntőbben befolyásoló diplomáciai és nemzetközi tárgyalások. A tehetségesnél tehetségesebb francia szakmunkások hónapok óta önfeláldozón, éjt-nappalá téve megfeszített erővel dolgoztak, hogy a „díszletek“, amelyek keretében a várva-várt végzet-játék lezajlik, a lehető legtökéletesebbek legyenek. Kétszázharminc tonna iratot és felszerelési anyagot szállítottak át Lake Succesből hajón, vonaton és repülőn, többek közt hétszáz írógépet, valóságos páncélos hadicsomagolásban és egy óriási papírvágómasinát, amely egymaga 1650 kilót nyom... Naponta ezer és ezer ív fehér, téglaszínű és ■ világoskék nyomásra szánt ívet szeletel fel ez a készülék. A különleges telefonközpont, amelyet a Chaillot-palotában felhasználtak, akkora, amilyen egy hetvenezer lakosú város forgalmát is játszva bonyolítaná le. Cséplőgépet ugyan nem hoztak magukkal a szemfüles organizátorok. Ennek ellenére, mingjárt az első naptól fogva, meglehetősen sok szalmát és szót csépeltek. Mindenekelőtt Bramuglia, Argentina külügyminisztere, aki élt a pompás alkalommal, hogy Paron tábornok és uralma dicséretét zengje ... Kik a sötétenlátók és kik azok, akik mosolyognak Ezerkétszáz hírlapírót, különtudósítót vártak. És noha csak feleannyi érkezett, ezek meg a sáskahadhoz hasonló fotóriporter- és filmforgató-osztagok természetesen mindenhová elküldték a felavató-ülés jeleneteit s históriáját. Jómagam tehát csak arra szorítkozhatom, hogy olyan apró részleteket mutassak be, amelyekre rátapintottam s amelyeket mások tán nem vettek észre. Vagyis, hogy mentül több mazsolát szedjek ki a chaillou gyönyörű, nagy, fehér rizsfelfújtból. Három óra tizenöt perc volt, amikor a második emeleti erkélyről, megfelelőbb hely után nézve, lefutottam az első emeletre. Ott rendőrfelügyelő ismerősömbe ütköztem, akinek specialitása a külföldi előkelőségek testi épségére való őrködés. Persze, a nemzetközi feszültségre tereltem a szót. — Igen, felelte szemöldökét ráncolva, az angolok különösen pesszimisták. Beszéltem kollégáimmal, akik Bevint kísérik. A legrosszabbra el vannak készülve. Éppen abban a másodpercben, amikor elbúcsúztam tőle, a zengő, öblös márványfolyosón felhangzott egy vezényszó: — pressater armes... A térdcsizmás, mellvértes, ragyogó bronzsisakokon lószőrforgót lengető, nagydiszbe pucolt köztársasági gárdisták, akik kétoldalt sorfalat képeztek, vigyázz-állásba feszültek és kivont kardjukat tisztelgésre emelték. Ugyanekkor feltűnt a kanyarodónál Vincent Auriol tömzsi, mokány alakja. Megálltam, hogy annyi idő után ismét közelebbről szemügyre vegyem. Meglepett, hogy az arca mennyire megszikkadt. Az utóbbi hónapok sorozatos miniszterválságai álmatlan éjféleikkel, minden fogyókúránál energikusabban lesoványították. Viszont, mégis derűsnek, sőt jókedvűnek látszott. Itt, a jólörzött márványlabirintusban, ahol védve volt indiszkrét tekintetek elől (már az enyémet leszámítva), nem kellett színészkednie. Sietett az ülésre a maga délvidéki élénk mozdulataival és közben a két vállát megrándította, megemelte, pontosan úgy, ahogy a boxmérkőző csinálja, mielőtt felveszi püfölőkesztyűjét. „Allons-gl..mondta és nevetett, ahogy a zsúfolt színházi aréna kapujához ért. Kísérete alig tudta követni, de a miniszterek legnagyobb része, ugyancsak széles mosolyt sugárzó arccal érte utól. Mintha nem is volna nemzetközi válság, avagy mintha az utolsó órák egyhülést hoztak volna ... Összeütközés az elnöki protokollal A tenger-zúgó nagyterembe érve, a köztársaság elnöke valósággal elkáprázott. Többször is hunyorgatott érzékeny szemével. A gyönyörű cirádás óriásdoboz, amely eredeti állapotában is óceánjáróluxusgőzös báltermére emlékeztetett, valósággal izzik, lángol a reflektorok és sunlightek sugárzása alatt, amelyet vakítóra fokoz a krétafehérbe mártott háttér. Ezt a mesterséges nappali ragyogást nem annyira a delegátusok, mint a filmoperatőrök és főként a televíziós leadások tiszteletére fokozták fel a túlzás határáig. És míg a gyűlés folyik, a néhány lépéssel arrébb lévő büffé-hallban azzal mulattatják a gazdag vendégeket, hogy, akárcsak a legújabb tengerjárók szalonjában, bemutatták nekik a távolbalátógép vetítőernyőjén az avatóülés képeit, a rádión közvetített eredeti szöveggel. Beszéde után Vincent Auriol, a maga polgári kis barna zakóöltönyébe gombolkozva, letelepedett az orgonaszín selyemmel bélelt támlás karszékbe, amelyet részére kijelöltek. Kissé zavartan illesztette fejére a fekete elemdobozhoz kapcsolt fejhallgatót, amelyet a terem valamennyi ülőhelyén megtalált a néző és amely egyszerre négy nyelven közvetítette a szónoklatokat, illetve azok fordítását. Alig, hogy megbarátkozott a hallgatószerkezet rejtelmeivel és ráillesztette a kis keresőt a hármas számra, odalépett hozzá Sir Cadogan, hogy kezet szorítson vele és néhány udvarias szóval gratuláljon szép avató-speechéhez. Ebben a pillanatban, szegény államfőnk a szó szoros értelmében nem tudta hol áll a feje. Mulatságos és kedves jelenet volt, ahogy habozott, melyiket szeresse, a fejhallgatót-e vagy Anglia kiküldöttét s ahogy végül is nagy sietve elfogadta Sir Cadogan jobbját, nehogy túl soká várassa és ezzel netán árnyékot vessen a francia-angol jóviszonyra. És temperamentumosan megrázta e kezet, anélkül azonban, hogy hallotta volna, mit mond a kézzel kapcsolatos száj, hiszen a fejhallgató még mindig a fülén kerepelt... Végül is megszabadult a fránya szerkezettől és a taps a szokottnál is dörgőbben jelezte a tömegek tetszését és rokonszenvét, mert az elnök a hajdani etikettel szakítva, felemelkedett helyéről a delegátusok, többek közt a szovjet kiküldétt üdvözlésére noha, mint államfőnek, joga tett volna arra, hogy ne mozduljon foteljéből ... Sokezer szív és húszmillió frank szerepe Ezután, nekem személy szerint, az egész ülésszak során, az egy percnyi tisztelgő csend tetszett, az hatott meg leginkább. Nemcsak azért, mert e hosszú és bőven mért hatvan másodperc alatt dobhártyánk magához térhetett annyi fellengős, vagy üres szó után. De jó és szép volt ez a hallgatás azért is, mert a mozifelvevőgépek halk gépfegyverkattogásán túl is érzékelni lehetett ezer és ezer szív dobbanását. Azokét is, akik a palota előtt álltak, nézelődtek, várván a híreket, hírességeket. És e szívhangok, minden szóbeszédnél igazabban, a békét hívták, a világbékéért könyörögtek. örültem annak is, hogy itt az ülések kezdetét nem jelzi csengetyüberregés. Általában a francia könnyedség és szellem megtermékenyítette s átformálta az egész nehézkes apparátust, letompította komor éleit s emberibbé avatta. így esik, hogy ebben a gyönyörű épületben, amely azelőtt márvány-kentaurhoz hasonlított, hiszen felerészben színház volt, felerészben múzeum s amely most, kivált a Szajnára nyíló óriás üvegablakok felől nézve, szédítő méretű melegházhoz hasonlít, mint hibrid palánták, úgy ágaskodnak a különböző hivatalok. Láthatólag jót tett nekik a párisi vidámabb légkör mesterkéletlen bája. A sajtóosztály vezetői már párisi parfömfelhőben, párisi mosollyal fogadják türelmetlen látogatóikat. És kedvében járnak mindenkinek. (Tán azért, mert egyikük, a fekete, magyar eredetű, Mary Ronagnak hívják, másikuk, a szőke, pedig Mine. Malensky, orosz származású.) Bezzeg másként bánnak a lapok képviselőivel, mint hajdan Miss Vera Ward, a megboldogult Népszövetség sajtócerberusa, aki határozottan pikkelt reám. Alighanem azért, mert megírtam róla, hogy rút, vén és száraz, amit a kollégák persze sietve hírül vittek neki. Csak az igazsághoz ragaszkodom most is, amikor megállapítom, hogy az UNO hölgyei, így a fent említettek is, egytől-egyig fiatalok és csinosak. Nem is rajtuk múlik, ha minden szelídségük és bájuk ellenére sem száll le színes körük közepébe a béke halovány galambja.»«