Politika, 1948 (2. évfolyam, 1-51. szám)

1948-10-09 / 41. szám

POLITIKA * 1­9­­­8 OKTÓBER 9 J EZT MÁR Bernard Shaw is régen meg­állapította, hogy a múlt század utolsó éveiben és a mostani elején valami „törés“ keletkezett az európai irodalomban. Va­­lami történt az irodalommal, amit egy­könnyen nem is lehet megmagyarázni, de amit éppen Shaw azzal jellemzett talán találóan, hogy a zsurnalisztika „betört“ az irodalom szféráiba. Hermen Hesse pe­dig, aki a szókimondó írókhoz tar­tozott, századunkat ezzel kapcsolatban, a tárca, a „feuilleton századának“ nevezte el. Emil Ludwig is, aki a svájci Asconá­­ból figyelte vagy tizenöt éven át a dol­gok fejlődését egy megveszekedett Közép- Európában és már nem is igen mondott véleményt róluk,­­talán mert érezte, hogy az ő ideje egyelőre elmúlt és rengeteg írásával, könyvével, ő is „kiment a divat­ból s nem él már Berlinben vagy másutt Ernst Rowohlt, aki nagy üzleteket tudna csinálni velük), azokhoz a nagyszerű írók­hoz tartozott, akiket sohasem fogadtak be egészen az „igazi“ irodalmárok, a feje­delmi költők. Annak ellenére, hogy köny­vei, a harmincas években például sohasem hallott példányszámban fogytak él s nem volt Európában valamire való olvasó, aki ne tudott volna Ludwig Napóleonjáról vagy Bismarckjáról. Érdekes és egyszeri jelenség volt Lud­­wig. Olyan író, akit már Hitler ideje előtt falkákban támadtak és végeztek ki a fasiszta és félnáci kritikusok. Akit „ponyvatenyésztőnek“ „történelem svind­lernek“ és tehetségtelen „szépriporternek“ neveztek. Ludwig maga már feltörése első éveiben sem tudott védekezni támadói és kegyetlen bírálói ellen főleg azért, mert azoknak, hiába, részben mégis csak iga­zuk is volt. Akkoriban széles nagy Euró­pában olyan könyvéh­es olvasóréteg ke­letkezett, amely egyszeri olvasással akarta elsajátítani a műveltséget vagy azt amit annak gondolt. Nem azt kereste a köny­vekben és a felkapott életrajzművekben, amelyek gombamód árasztották el a könyvpiacokat, ami igaz. Hanem azt ami eredeti. Ami érdekes, szenzációs, amit ol­vasás közben mozzanatok szerint köny­­elyen meg lehet jegyezni és társaságban előnyösen „felhasználni“. Ennek az új, rá nem érő, mohó, de felületes közönségnek, amelynek volt pénze könyvekre, de nem volt türelme a témák megismeréséhez Emil Ludwig lett kedvelt kegyence. Eiég kell adni, hogy igen értett mesterségéhez. Hatalmas munkákat, amelyekhez hosszú, előzetes tanulmányok szükségesek gyors­­vonati tempóval, hónapok alatt vetett papírra. A biográfusok, a történelmi arc­képírók és életrajzfestők királyává írta fel magát s ha igaz is, hogy csak egyetlen nagy konkurrense volt, — akinek írásaiban azonban sokkal több atmoszférikus finomságot és lelki­­ismer­tességet fedezett fel a gyakorlot­tabb olvasó —, Stefan Zweig, ez a kon­­kurrencia nem ártott neki. Ludwig volt a gyorsabb, a termékenyebb, és merészebb. Nem akadt téma a történetemben, de ma­gában a korban sem, amelyben élt, ame­lyet nem tudott volna megírni. S egy idő­ben Berlinben, az irodalom berkeiben azt mondták a szakmabeli hozzáértők, hogy nem is mernek írni semmit, mert félnek attól, hogy Ludwig úgy is megírta té­májukat ... IT ' V­alljuk be most utólag, azzal a tisztelettel, amely a halott írónak mindennek dacára kijár, hogy Emil Lud­wig többet írt, mint amennyit kellett volna. Mint amennyit tehetsége és vad szorgalma lényegében elbírt. Napó­leontól Wagner­ig alig akadt történelmi arckép, amelyet ne­m ő festett volna meg. S azt is hozzá kell fűzni, hogy lebilincselő, elegáns modorban. Olyan epikus készséggel, amely teljesen az övé volt, annyira, hogy sikeres utánzója nem is igen akadt. Csakhogy ennek az egyéni írásművészetnek volt egy állandó, kellemetlen kísérője, amely nem tűnt fel azoknak, akik a témát nem ismerték, ha­nem csak olyanoknak, akik esetleg többet tudtak a korzikairól, mint azt, hogy Ladn­uil csillát nyert vagy Drezdában mit csinált Metternich kalapjával. Ezek aztán csakhamar rábizonyították Ludwigra, hogy hamisítja, ékesíti, korrigálja és „fel­­pircolja a történelmet, magyarán mond­va, hogy lódít. így keletkezett a nácik hathatós hozzájárulásával, akik sohasem tudták neki megbocsájtani nem árja szár­mazását a „Ludwig-affért”, amely nem ért volna el akkora dimenziót, ha Ludwig származása ellenére be­állt volna közé­jük, mint például egyik, szinte már telje­sen elfeledt kortársa, Hans Heinz Ewers. Az irigyek, a támadók és a hajházó rosszakarat azonban még­sem ért célt Ludwiggal szemben. Az igaz, hogy köny­veit sohasem lehetett forrásmunkáknak tekinteni és megbízhatóságuk kétséges volta nem elégítheti ki az igényes olvasót, de igaz az is, hogy Ludwig tolla nélkül, merészsége és eredetisége nélkül — amely epizódokat talált ki ott, ahol nem voltak és epizódokat hagyott ki ott, ahol nem tudta őket beilleszteni képeibe —, száz C­rek sohasem tudták volna meg nagyjá­ban, hogy ki volt Goethe, Napoleon, vagy il. Vilmos. Amit kitalált minden esetben olyan kitűnő volt, hogy így is lehetett volna. Mindenképpen ráillik tehát az az annekdóta, amely attól eltekintve, hogy igaz, filozófiailag is helytálló s amelyet Liebe­rmamiról, a híres festőről terjesz­tettek. A nagy festő egy berlini Vilmos korabeli diplomatát festett meg, aki ami­kor először látta meg arcképét csodál­kozva jegyezte meg Liebermann előtt. „De mester, hiszen én nem is így nézek ki­‘, mire a mester, aki igen drága arc­képfestő volt, fölényesen és gúnyosan azt felelte a megrendelőnek: „Igaza lehet, de önnek így kellene kinéznie!“ ... Igen kevesen emlékeznek már azokra a színpadi botrányokra, amelyeknek köz­pontja szintén Ludwig volt annnak ide­jén, főleg akkor, amikor biografikus drá­máinak egyikét a „Bismarck“-ot adták elő. Kétségtelen érdeme ennek a magányos, kesernyés és magánéletében ritkán rokon­szen­ves írónak, hogy kíméletlenül tépte szét azokat a szinte imádatba szédítő le­gendákat, amelyek Richard Wagner és II. Vilmos alak­jai körül keletkeztek. Ezek a legendák mindenképpen heroikus figu­rává nevelték a német spiesszert, azt az emberfajtát, amely gyönyörrel hallgatta tizenhárom évig a Führer rádió-szózatait. Valóban felderítő munkát végzett e két munkájával s a német monarchisták II. Vil­mosról szóló könyvével kapcsolatban nem győzték lepocskondiázni az írót. Azzal az eredménnyel, hogy Vilmosról s­zóló könyve egyedül Németországban 200.000 példányszámot ért el. Goethét sem olyan­nak ismerte a német olvasó átlaga, mint amilyen valóban volt , mint amilyennek Ludwig meg merte rajzolni. SIKEREK UTÁN Ludwig azonban valóságos irodalmi gyárat létesített. Szériaszámra jelentek meg történelmi élet­rajzai, írt Schliemannról a híres kutató­ról, aztán átmenet nélkül Rembrandt ke­rült tollára, majd Carl Marie Weber, Balzac, Lincoln, Beethoven s végül Mussolini után — az utóbbi erős kisiklásnak nevezhető — Krisztus fenséges története is. Ludwig, ha nem is volt költő és küz­ködő, az anyag ezernyi fonákságaival ke­servesen birkózó író, ha inkább a zsurna­lisztika nagymesterének volna nevezhető, mégis sajátos módszert teremtett az ala­kok és események megrajzolásánál. Min­dig eredeti, új, a sablont messzi elkerülő „tálalással“ mutatta be hőseit. Beszélő, ténykedő, cselekvő író vagy filozofáló, valódi húsvér lényekké teremtette őket s lefaragta róluk azt a csillogó mázt, •a­me­lyet a századok, vagy Vilmos esetében a környezet nyálas lakájmodora rájuk kent. Nem is igaz, hogy szerette írásaiban a me­sét. Inkább mesével irtotta a ködöt, amely hőseit addig is felheroizálta. Délimésről, a nagy német költőről is írt. De legszebb írását már alig ismerik. Afrikai utazásá­ról szóló könyve valóban páratlanul ér­­dekfeszítő és a „Nílus“ című munkájában tökéletes művészettel, mély megértéssel elevenné varázsolta a tájék szellemi arcu­latát, egy idegen világnak a civilizáció lármája elől menekülő titkait... Végül még egyet: Könyvei, sokrétű arc­­képcsarnoka, történelmi zsurnalisztikája, ahogy még objektív ellenesei is jellemzik munkáit, mindig is olvasmányos, frappáns fordulatokban gazdag „felderítő járőrök“ maradnak a könnyű történelmi irodalom­ban. A Parnasszust nem érte el velük, de útjában jóval magasabbra hágott, mint azok a „vegytiszta irodalmárok“ akik százával tépdessék fejéről az általa nem is igen megbecsült, csak egy néhány levelei­ben időtálló babért. Holly Jenő Emil Ludwig halálára „ANDERSEN GYÖRGY helyszíni jelentése a Chaillot palotából Paris, október. A franciák már-már kezdtek féltékenyek lenni Berlinre. Hogyisne, hiszen mindenki arról beszélt, az újságok azt hozták első helyen, ami a német fővárosban történt. Most aztán Paris ismét revánsot vett. Ugyanabban a pillanatban, amikor Cerdan elnyerte hazája számára az ökölvívás vi­lágbajnokságát, az egész földkerekség fi­gyelme, jobban, mint valaha, Páris felé fordul. Az Eiffel-torony büszkébben ku­korékol az égre: az ő árnyékában folynak ma az emberiség sorsát legdöntőbben be­folyásoló diplomáciai és nemzetközi tár­gyalások. A tehetségesnél tehetségesebb francia szakmunkások hónapok óta önfeláldozón, éjt-nappalá téve megfeszített erővel dol­goztak, hogy a „díszletek“, amelyek kere­tében a várva-várt végzet-játék lezajlik, a lehető legtökéletesebbek legyenek. Két­­százharminc tonna iratot és felszerelési anyagot szállítottak át Lake­ Succesből ha­jón, vonaton és repülőn, többek közt hét­­száz írógépet, valóságos páncélos hadicso­magolásban és egy óriási papírvágómasi­­nát, amely egymaga 1650 kilót nyom... Naponta ezer és ezer ív fehér, téglaszínű és ■ világoskék nyomásra szánt ívet szeletel fel ez a készülék. A különleges telefonköz­pont, amelyet a Chaillot-palotában fel­használtak, akkora, amilyen egy hetven­ezer lakosú város forgalmát is játszva bo­nyolítaná le. Cséplőgépet ugyan nem hoz­tak magukkal a szemfüles organizátorok. Ennek ellenére, mingjárt az első naptól fogva, meglehetősen sok szalmát és szót csépeltek. Mindenekelőtt Bramuglia, Ar­gentina külügyminisztere, aki élt a pom­pás alkalommal, hogy Paron tábornok és uralma dicséretét zengje ... Kik a sötétenlátók és kik azok, akik mosolyognak Ezerkétszáz hírlapírót, különtudósítót vártak. És noha csak feleannyi érkezett, ezek meg a sáskahadhoz hasonló fotóripor­ter- és filmforgató-osztagok természetesen mindenhová elküldték a felavató-ülés je­leneteit s históriáját. Jómagam tehát csak arra szorítkozhatom, hogy olyan apró rész­leteket mutassak be, amelyekre rátapin­tottam s amelyeket mások tán nem vettek észre. Vagyis, hogy mentül több mazsolát szedjek ki a chaillou­ gyönyörű, nagy, fe­hér rizsfelfújtból. Három óra tizenöt perc volt, amikor a második emeleti erkélyről, megfelelőbb hely után nézve, lefutottam az első eme­letre. Ott rendőrfelügyelő ismerősömbe ütköztem, akinek specialitása a külföldi előkelőségek testi épségére való őrködés. Persze, a nemzetközi feszültségre tereltem a szót. — Igen, felelte szemöldökét ráncolva, az angolok különösen pesszimisták. Be­széltem kollégáimmal, akik Bevint kísé­rik. A legrosszabbra el vannak készülve. Éppen abban a másodpercben, amikor elbúcsúztam tőle, a zengő, öblös márvány­folyosón felhangzott egy vezényszó: — pressater armes... A térdcsizmás, mellvértes, ragyogó bronzsisakokon lószőrforgót lengető, nagy­­diszbe pucolt köztársasági gárdisták, akik kétoldalt sorfalat képeztek, vigyázz-állásba feszültek és kivont kardjukat tisztelgésre emelték. Ugyanekkor feltűnt a kanyarodó­nál Vincent Auriol tömzsi, mokány alakja. Megálltam, hogy annyi idő után ismét közelebbről szemügyre vegyem. Meglepett, hogy az arca mennyire megszikkadt. Az utóbbi hónapok sorozatos miniszterválsá­gai álmatlan éjféleikkel, minden fogyókú­ránál energikusabban lesoványították. Vi­szont, mégis derűsnek, sőt jókedvűnek látszott. Itt, a jólörzött márványlabirintus­ban, ahol védve volt indiszkrét tekintetek elől (már az enyémet leszámítva), nem kellett színészkednie. Sietett az ülésre a maga délvidéki élénk mozdulataival és közben a két vállát megrándította, meg­emelte, pontosan­ úgy, ahogy a boxmér­­kőző csinálja, mielőtt felveszi püfölőkesz­­tyűjét. „Allons-gl..mondta és nevetett, ahogy a zsúfolt színházi aréna kapujához ért. Kísérete alig tudta követni, de a minisz­terek legnagyobb része, ugyancsak széles mosolyt sugárzó arccal érte utól. Mintha nem is volna nemzetközi válság, avagy mintha az utolsó órák egyhülést hoztak volna ... Összeütközés az elnöki protokollal A tenger-zúgó nagyterembe érve, a köz­társaság elnöke valósággal elkáprázott. Többször is hunyorgatott érzékeny sze­mével. A gyönyörű cirádás óriásdoboz, amely eredeti állapotában is óceánjáró­­luxusgőzös báltermére emlékeztetett, való­sággal izzik, lángol a reflektorok és sun­­lightek sugárzása alatt, amelyet vakítóra fokoz a krétafehérbe mártott háttér. Ezt a mesterséges nappali ragyogást nem annyira a delegátusok, mint a filmopera­­tőrök és főként a televíziós­ leadások tisz­teletére fokozták fel a túlzás határáig. És míg a gyűlés folyik, a néhány lépéssel arrébb lévő büffé-hallban azzal mulattat­ják a gazdag vendégeket, hogy, akárcsak a legújabb tengerjárók szalonjában, be­mutatták nekik a távolbalátógép vetítő­ernyőjén az avatóülés képeit, a rádión közvetített eredeti szöveggel. Beszéde után Vincent Auriol, a maga polgári kis barna zakóöltönyébe gombol­­kozva, letelepedett az orgonaszín selyem­mel bélelt támlás karszékbe, amelyet ré­szére kijelöltek. Kissé zavartan illesztette fejére a fekete elemdobozhoz kapcsolt fej­hallgatót, amelyet a terem valamennyi ülőhelyén megtalált a néző és amely egy­szerre négy nyelven közvetítette a szónok­latokat, illetve azok fordítását. Alig, hogy megbarátkozott a hallgatószerkezet rej­telmeivel és ráillesztette a kis keresőt a hármas számra, odalépett hozzá Sir Ca­­dogan, hogy kezet szorítson vele és né­hány udvarias szóval gratuláljon szép avató-speechéhez. Ebben a pillanatban, szegény államfőnk a szó szoros értelmében nem tudta hol áll a feje. Mulatságos és kedves jelenet volt, ahogy habozott, melyiket szeresse, a fej­hallgatót-e vagy Anglia kiküldöttét s ahogy végül is nagy sietve elfogadta Sir Cadogan jobbját, nehogy túl soká várassa és ezzel netán árnyékot vessen a francia-angol jó­­viszonyra. És temperamentumosan meg­rázta e kezet, anélkül azonban, hogy hal­lotta volna, mit mond a kézzel kapcsola­tos száj, hiszen a fejhallgató még mindig a fülén kerepelt... Végül is megszabadult a fránya szerkezettől és a taps a szokottnál is dörgőbben jelezte a tömegek tetszését és rokonszenvét, mert az elnök a hajdani etikettel szakítva, felemelkedett helyéről a delegátusok, többek közt a szovjet kikül­­détt üdvözlésére noha, mint államfőnek, joga tett volna arra, hogy ne mozduljon foteljéből ... Sokezer szív és húszmillió frank szerepe Ezután, nekem személy szerint, az egész ülésszak során, az egy percnyi tisztelgő csend tetszett, az hatott meg leginkább. Nemcsak azért, mert e hosszú és bőven mért hatvan másodperc alatt dobhártyánk magához térhetett annyi fellengős, vagy üres szó után. De jó és szép volt ez a hallgatás azért is, mert a mozifelvevőgépek halk gépfegyverkattogásán túl is érzékelni lehetett ezer és ezer szív dobbanását. Azo­­két is, akik a palota előtt álltak, nézelőd­tek, várván a híreket, hírességeket. És e szívhangok, minden szóbeszédnél igazab­ban, a békét hívták, a világbékéért kö­nyörögtek. örültem annak is, hogy itt az ülések kezdetét nem jelzi csengetyüberregés. Álta­lában a francia könnyedség és szellem megtermékenyítette s átformálta az egész nehézkes apparátust, letompította komor éleit s emberibbé avatta. így esik, hogy ebben a gyönyörű épületben, amely az­előtt márvány-kentaurhoz hasonlított, hi­szen felerészben színház volt, felerészben múzeum s amely most, kivált a Szajnára nyíló óriás üvegablakok felől nézve, szé­dítő méretű melegházhoz hasonlít, mint hibrid palánták, úgy ágaskodnak a kü­lönböző hivatalok. Láthatólag jót tett ne­kik a párisi vidámabb légkör mesterkélet­len bája. A sajtóosztály vezetői már párisi par­­fömfelhőben, párisi mosollyal fogadják türelmetlen látogatóikat. És kedvében jár­nak mindenkinek. (Tán azért, mert egyi­kük, a fekete, magyar eredetű, Mary Ro­­nagnak hívják, másikuk, a szőke, pedig Mine. Malensky, orosz származású.) Bezzeg másként bánnak a lapok képviselőivel, mint hajdan Miss Vera Ward, a megbol­dogult Népszövetség sajtócerberusa, aki határozottan pikkelt reám. Alighanem azért, mert megírtam róla, hogy rút, vén és száraz, amit a kollégák persze sietve hírül vittek neki. Csak az igazsághoz ra­gaszkodom most is, amikor megállapítom, hogy az UNO hölgyei, így a fent említet­tek is, egytől-egyig fiatalok és csinosak. Nem is rajtuk múlik, ha minden szelídsé­gük és bájuk ellenére sem száll le színes körük közepébe a béke halo­vány ga­lambja.»«

Next