Politika, 1948 (2. évfolyam, 1-51. szám)

1948-10-09 / 41. szám

993 II. évf. 41. szám, 1948 október 9. Áras 2 forint Szerkesztőbizottság: BOGNÁR JÓZSEF, KATONA JENŐ, OLTVÁNYI IMRE, ORTUTAY GYULA Amerika haladó pártja Ahogy közeledik a választás időpontja, az Egyesült Államok két „hagyományos“ pártjának körében egyre növekvő nyugtalanság és aggodalom támad. Ennek a nyugtalanságnak igen komoly okai vannak. Az Egyesült Államokban új, önálló és tö­megeket képviselő politikai párt lépett a porondra. Ez már magában véve is súlyos csapást jelentett a kétpártos rendszerre, amely a monopoltőke kezé­ben, az Egyesült Államok munkásosztálya politikai tevékenységének elfojtása mellett, a korlátlan ura­lom eszköze volt. Az amerikai kommunista párt nemrég befeje­ződött kongresszusán Forster, az amerikai kommu­nisták vezetője, kijelentette, hogy „a Haladó-párt létrejötte annak az évszázados harcnak az eredmé­nye, amelyet az Egyesült Államok haladó erői egy nagy néppárt létrehozásáért folytattak“. A nagytőke két „hagyományos“ pártja, a de­mokrata és a republikánus párt, okosan megjátszva a másodrendű politikai kérdésekben az egymás elleni harcot, az ország politikai életének széles­körű ellenőrzésével és a haladó elemek között elő­adódó nézeteltéréseknek a voksekig való kihasználá­sával igyekeztek fenntartani uralmukat és megbéní­tani a demokratikus ellenzék tevékenységét. Amikor az egyik párt a hatalmon volt, a másik az „ellenzéki párt“ helyzetében igyekezett befolyása alá vonni az összes elégedetlenkedő elemeket, ily módon megbéní­totta azt a törekvésüket, hogy független, haladó tö­megpártot alakítsanak. Hosszú évtizedeken keresztül majdnem meg­szakítás nélkül a republikánus párt állt az Egyesült Államok kormányrúdjánál. Kétségtelen, hogy ez bizonyos neheztelést váltott ki az ország haladó ele­mei (a politikai munkásszervezetek, a baloldali szakszervezetek) és a demokrata párt soraiban. A baloldali elemek befolyása volt a demokrata párt liberalizációjának elsőrendű oka, különösen Frank­lin Roosevelt elnöksége alatt. Roosevelt halála után azonban a demokrata párt liberalizmusának minden ismertetőjelét elvesz­tette. A republikánus párttal együtt belépett abba a reakciós tömbbe, amely az Egyesült Államok mun­kásságának jogai elleni együttes támadásokat és az amerikai monopóliumok érdekeit szolgáló együttes kalandokat propagálta. Ez a körülmény reakciós és népellenes irányzatot adott a kormányzatnak, ame­lyet közismert nevén „kétpártos politikának“ nevez­tek. E politika a­ demokrata Truman kormánya és a republikánus kongresszus cselekvési egységét je­lentette, amelyben az alaphangot az Egyesült Álla­mok államapparátusában mindenütt megerősödött militarista szellem adta. „E kétpártos politika — amint Wallace mon­dotta — óriási árulás volt a demokrata párt részéről azokkal a kötelezettségekkel szemben, amelyeket a párt az elmúlt elnökválasztásokon vállalt magára a nép előtt.“ A demokrata párt közvetlen Roosevelt halála után elárulta a roosevelti program elveit s ez a kö­rülmény komoly válságba zúdította a pártot, amely­ből végülis kiszakadt a haladó demokraták egy cso­portja Wallace vezetésével. E csoport vetette meg az új párt létrehozásáért indított népi mozgalom alapját. Az alakítandó párt kezdeti szervezeti magjának létrehozásában különösen fontos szerepet­ játszott az „Amerika haladó polgárai“ nevű politikai tömeg­szervezet, amelyet Wallace szervezett 1946 decem­berében, s amely az amerikai társadalom legkü­lön­bözőbb rétegeiből a demokratikusan gondolkodó elemek százezreinek rokonszenvét nyerte meg. Az új mozgalom sikerét igen nagy mértékben elősegítette kezdeményezőjének, Henry Wallace-nak a népszerűsége, akiben az amerikai nép reménye öltött testet, hogy visszatér a belpolitika irányvonala a roosevelti elvekhez és hogy megszűnik a „kétpár­tos“ külpolitika, amely a nemzetközi együttműkö­dés megb­ontására irányul s amely az új háború ve­szélyét rejti magában. Az ország választások előtti belpolitikai helyze­tének sajátosságai folytán az új pártért vívott harc, Henry Wallacenak az új párt elnökjelöltjeként való indításáért vívott harc alakját öltötte. A Wallace jelöltségét támogató mozgalom a reakció minden erőfeszítése ellenére is mind gyorsabban foglalta el az újabb pozíciókat. Wallacenak az ország legkü­lönbözőbb részein tartott számos beszéde hatalmas néptömegeket mozgatott meg. Az „Amerika haladó polgárai“ szervezet röviddel megalakulása után már az ország mind a 48 államában rendelkezett fiók­­szervezetekkel. Mindenütt „Harci bizottságok“ ala­kultak Wallacenak az Egyesült Államok elnökévé való választásáért. Wallace jelölése mellett foglalt állást az Egyesül Államok egész sor nagyobb szak­­szervezete, így a villamosipari munkások, a tenge­részek, a mezőgazdasági gépgyárak munkásainak szakszervezete és több más szervezet. Egész sor ál­lamban (Newyork, Illinois stb.) a m­ozgalomhoz csatlakoztak a helyi politikai szervezetek, így a munkásszervezetek és haladó pártok, a különböző nemzeti szervezetek, stb. Wallace mellé állnak az amerikai értelmiség legkiválóbb képviselői. A sajtó­ban és a hatalmas arányú népgyűléseken szolidari­tást vállalnak Wallaceval a farmerek, a szabadfog­lalkozásúak és az üzletemberek képviselői. Az új pártért indított mozgalom igen nagy népszerűségre tett szert az Egyesült Államok néger lakossága kö­zött. Az új párt jelszava, amelyet az első kongresz­­szuson kiáltott ki s amely igen népszerűvé vált a nép előtt, így hangzott: „Wallace, vagy a háború“. Az új mozgalommal szemben foglal állást a két „hagyományos“ párt, amelyek korlátlan pénz­forrásokkal rendelkeznek s amelyek ellenőrzésük alatt tartják valamennyi állam politikai gépezetét. Hadjáratot indítottak az új párt ellen az újsághírei­­lyok, a legfelsőbb szakszervezeti bürokrácia, amely elsősorban érdekelt Truman-Vandenberg-Dullen reakciós és terjeszkedő politikájának sikerében. Az egységes reakciós front nem kímélve erőit, arra tö­rekszik, hogy tönkretegye, vagy legalábbis, ameny­­nyire csak lehet, meggyengítse az új párt egyre nö­vekvő népszerűségét. A haladó párt ellen a rágalmazó vádak egész özönét zúdítják, Wallacet és a mozga­lom többi vezetőjét minden lehetséges módon sérte­getik a monopolizált sajtó hasábjain. E párt tagjai­nak állandó üldöztetésben, erőszakoskodásban, testi bántalmazásban van részük. Működésbe léptek az összes „alkotmányos módszerek“ annak meg­akadályozására, hogy az új párt választási listát állíthasson ki az egyes államokban. A kommunista párt tizenkét vezetőjének „kémkedés“ címén való letartóztatása és a bíróságnak való átadása kétség­telenül nemcsak azt a célt szolgálja, hogy előké­szítse a talajt a kommunista párt betiltására az Egyesült Államokban, hanem, hogy népszerűtlenné tegye a kommunisták támogatását élvező új haladó­­szellemű pártot. A július végén Philadelphiában tartott alakuló kongresszusra az új párt már kialakult politikai tö­­megszervezetként jött fel. A kongresszuson az Egye­sült Államok valamennyi államából és kerületéből mintegy 3240 kiküldött és helyettes kiküldött vett részt. A kongresszus elfogadta a hivatalos Haladó­­párt elnevezést és kihirdette politikai programját. A párt programja éles bírálatnak veti alá a két régi párt népellenes „kétpártos“ irányvonalát. A pro­gramnyilatkozat megállapítja, hogy míg az amerikai nép a békére törekszik, addig a régi pártok a Szov­jetunióval való együttműködés aláásásával, az Egyesült Nemzetek Szervezetének semmibevevésével, a Marsh­all-tervnek a náci­ Németország visszaállítá­sára és az európai népek leigázására való felhaszná­lásával a háborút készítik elő. A program azzal vá­dolja Trumant és kormányát, hogy támogaja Kína, Görögország, Törökország fasiszta kormányát, vé­delmébe veszi a háborús uszítókat és a háborús bű­nösöket a náci­ Németországból és az imperialista Japánból. A Haladó-párt programja leleplezi a Tru­man-korm­ány és a republikánus Kongresszus közötti összeesküvést, amely az Egyesült Államok népe ellen irányul s egyedül a Wallstreet privilegizált mágná­s­­zsúcsát kívánja szolgálni. A Haladó-párt e népellenes összeesküvést abban látja, hogy az Egyesült Államok kormánya a nagy­iparosok, bankárok és militaristák tömbjévé vált, továbbá a fegyverkezés hajszolásában, békeidőben katonakötelezettségről szóló törvény bevezetésében, abban, hogy nem akarják megszüntetni a faji meg­különböztetést, hogy olyan törvényeket hoznak, amelyek a gyakorlatban megfosztják az Egyesült Államok népét polgári jogaitól, hogy a kormány és a Kongresszus nem képesek és nem hajlandók meg­könnyíteni az amerikai nép széles tömegeinek élet­­feltételeit. A Haladó-párt programja ígéretet tesz arra nézve, hogy megváltoztatja a kormány politikai irányvonalát, még­pedig a nép érdekeinek megfele­lően.­­A Haladó-pár­t saját konstruktív cselekvési programot tűz ki, amely előírja a megalázó Mar­­shall-terv helyett az Egyesült Nemzetek Szervezeté­ben egy segélyalap létrehozását az európai országok számára, az atomfegyver törvényen kívül helyezését, az Egyesült Államok nemzetközi kapcsolatainak helyreállítását, még­pedig elsősorban a Szovjetúnió­­val, főként a Németországgal és Japánnal kötendő békeszerződéseket, valamint a szilárd és tartós béke biztosítását illetően. A Haladó-párt feladatul tűzi maga elé az amerikai nép széles tömeges jogainak érvényesítését, a négerek faji megkülönböztetésének megszüntetését, a nemzetgazdaság legfőbb ágainak (a bankoknak, a vasutaknak, a kereskedelmi hajó­rajnak, a vitlangiparnak) az állam vezetése alá való rendelését, a szakszervezetellenes Taft—Hartley-tör­­vény felszámolását, a farmerek helyzetének megja­vítására, a közoktatásügy és az egészségvédelem rendszerének tökéletesítésére szolgáló széleskörű pro­gramok végrehajtását, valamint sok más intézkedést. Az új párt reakciós ellenségeinek, így Truman kormányklikkjének is be kell látnia, hogy a Haladó, párt programja a választók hatalmas tömegeinek várakozását kielégíti. Ez azt jelenti, hogy a válasz­tási harc a két vezető párt közötti demagógikus „párharc“ jellegét teljesen elveszti. A demokrata párt sok választás előtti manővere világosan kifeje­zésre juttatja a párt azon szándékát, hogy eltérítse a választókat a Haladó-párttól és annak programjá­tól, amely konstruktív döntést biztosítana a béke és a demokrácia valamennyi kérdése számára. Ezt a célt volt hivatva szolgálni az Egyesült Államok Kongresszusának Truman által összehívott rendkí­vüli ülésszaka. Az ülésen egyetlen fontosabb döntést sem hoztak, sőt az üléstől egyáltalán nem is vártak döntéseket. Egyedül Truman-nek volt szüksége erre, aki az ülést néhány elkésett és hazug nyilatkozatra használta fel, amelyekben kijelentette, hogy végül (másfél hónappal a választások előtt!) ha­jlandó hoz­záfogni az amerikai dolgozók helyzetének megjaví­tásához, hajlandó visszaállítani az amerikai nép négy éve állandóan sárba tiport jogait. Ugyanilyen értékesnek tulajdonítható az a sietős és képmutató „visszaszívás“, amellyel Truman a R­unc­i-bizottság kihívó tevékenységét beszüntette. Az Egyesült Államok Haladó-pártja, a demo­krácia ellenségeinek minden próbálkozása ellenére is bizton folytatja a sikeresen megkezdett ügyet. Az új párt híveinek száma jelentős és egyre nő. A Ha­ladó-párt az amerikai liberális sajtóban is kiharcolt már magának néhány pozíciót. Wallace az Egyesült Államokban igen népszerű liberális folyóiratban, a „New­ Republic“-ben ír cikkeket. A „Star“ című nagy newyorki újság szintén támogatja Wallace ál­láspontját. York városában nemrég indult meg a „Nation Gasette“ című hetilap, amely teljesen Wal­lace mellett áll. Ugyanilyen álláspontra helyezkedik az Egyesült Államok egész haladószellemű sajtója. Az új párt mindazon szükséges előfeltételeknek birtokában van, amelyek lehetővé teszik, hogy az or­szág haladó erői tömörülésének középpontjává vál­jék abban a küzdelemben, amelyet az utóbbiak az országot a háború és a fasizmus útjára sodró mono­póliumok­­,kétpártos politikája“ ellen folytatnak. Az első sikerek azt mutatták, hogy az új párton ke­resztül végre a haladó Amerika is hangot adhat az amerikai nép akaratának.

Next