Politikai Ujdonságok, 1860 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1860-11-08 / 45. szám
A Politikai Újdonságok hetenkint egyszer két nagy tömött ivén jelennek meg. — Előfizetési dij julius—deczember, azaz 6 hónapra Buda-Pesten házhoz küldve vagy postai úton elküldve a Vasárnapi Újsággal együtt 5 ft., külön a Politikai Újdonságokra félévre 2 ft. 50 kr. új pénzben. — A Politikai Újdonságok kiadó hivatala, Pest, egyetem-utcza 4-dik szám alatt. A főispán kinevezések. Az okt. 20-ról kelt legfelsőbb kéziratok közzététele után Magyarország el nem évülhető alkotmányos jogainak egy része, a gyakorlatban is hatályba tétetvén, egyszersmind az első lépés is, melyre az ige testté válhatnék, megtörtént. Értjük a főispáni kinevezéseket. A névsor olvasóink előtt fekszik s mindenki meggyőződhetik, hogy a kinevezettek csaknem kivétel nélkül, az egész országban ismert hazafiak. Természetes, hogy a jelen bonyolódott viszonyok között minden magyar előtt nagy fontossággal bír azon kérdés, hogy elfogadják-e a kinevezettek ezen megtiszteltetést, vagy nem? Olvasóink alább már találandnak egy pár nyilatkozatot, melyből kitűnik, miszerint néhányan az új főispánok közöl ezen rájuk nézve meglepetést okozott megtiszteltetéssel élni nem kívánnak. A hit eddigelé 16 főispánt említ, akik az ajánlott méltóságot elfogadni vonakodnának. Úgy látszik azonban, hogy az utóbbi napokban a nézetek némi változáson mentek át, s ma már átalában beszélik, hogy azokon kívül, akik elhatározásaikat a hírlapok útján közzé tevék, a legnagyobb rész akkorára halasztó végleges megállapodása kijelentését, a midőn azon utasítás, melyre ő Felségének Vay Miklós báróhoz intézett legfelsőbb kéziratában hivatkozás történik, ki fog adatni. Ugyanis e 1. f. kéziratban olvassuk e szavakat : „A vármegyék végleges szervezése és rendezése a legközelebbi országgyűlés tárgyalására hagyatik. Addig a főispánok a közigazgatási tárgyak intézésére, a megye lakosaiból bizottmányt, és megyei tisztikart alakitandanak. Ezen megyei bizottmány összeállításának módja, a tagok száma, a megyei lakosság különféle osztályának és elemeinek tekintetbe vételével, nem különben a közigazgatási tárgyak kezelésének, és a tisztikar alakításának módja iránt, ön, egy utasítási javaslatot fog előterjeszteni, mely a végleges törvény alkotásáig az eljárás zsinórmértékéül fog szolgálni.“ E pillanatig nem hallottuk, hogy Vay Miklós báró, udvari kanczellár, ezen utasítási javaslatot elkészítette volna, annál kevésbbé lehet arról tudomásunk, hogy e munkálat már felsőbb helyre is terjesztetett és elfogadtatott volna. Míg tehát ezen utasítás a főispánok kezében nem lesz, addig a kinevezettek a legjobb akarat mellett sem határozhatják el magukat véglegesen arra, hogy az elfogadás, vagy el nem fogadás felett nyilatkozhassanak, kivévén azokat, akik a kinevezéseket már elvileg is visszautasítandóknak vélték. Ha tehát az elfogadás kérdésének eldőlése, a kiadandó utasítás minőségétől függesztetik fel, önként következik, hogy e pillanatban még legalább is korán volna azon okokat keresgetni, melyek az elfogadás vagy el nem fogadás mellett harczolnak. De anynyit már is hallunk, hogy ha ezen többször említett utasítások oly szellemben lesznek kiadva, hogy azok foganatba vétele által a főispánok a megyét úgy szervezhetik, hogy az eredménynyel a megyei lakosság megelégedve lehet, akkor biztosan lehet arra számítani, hogy a kinevezettek nehézség nélkül elfoglalandják állomásaikat. Ellenben, ha ezen utasítások a főispánok kezét annyira megkötnék, hogy azok következtében a hatalmas megyei municipiumok helyébe, csak azok árnyékait lehetne visszaállítani, akkor kétséget sem szenved, hogy a kinevezettek inkább leteendik meghatalmazásaikat, mintsem oly háládatlan munkába kezdjenek, amiben sem felülről, sem alulról nem volna köszönet. Különben pedig hasztalan volna tagadni, hogy a kinevezések épen a legközelebbről érintett körökben a lelkesedésnek nagyon is középszerű mértékét idézék elő. Az okokat nem kell messze keresni, ha már azon szokatlan körülmény is, hogy a kinevezések a 800 év óta fennálló főispáni székekbe, ezúttal legelőször is a „Wiener Ztg.“ hivatalos részében jelentek meg, sokaknak előre is elvéve kedvét. A kinevezettek közöl igen sokan e modorban inkább a 11 év óta divatozó rendszernek valami módosított folytatását, mint egy újabb korszak megkezdésének jelét vélték észrevenni. Ami a lelkesedés hiányának belsőbb okait illeti, erre nézve egy bécsi lap pesti levelezésében a többi közt ily sorokra akadtunk: „A főispán, mint az ősi alkotmány egyik támasza, nem nagy megelégedéssel ülhet, például az aradi, bársonyszékben, ha tudja, hogy a Maroson túl a torontáli főispán helyett a „Grosz-Becskereker Kreiszpresident“ osztja parancsait a hivatalszobából. Egy másik főispán igy szól újonan kinevezett kollegájához : „Odaadjuk-e múló dicsőségért fényes históriai nevünket, hogy aztán unokáink mondják rólunk : íme ezek voltak főispánok akkor, a midőn a magyaroktól azt kívánták, hogy alkotmányos garantiáik két legjelesbjét: az adó megajánlási, s a katonaadási jogot önkényt megsemmisítsék.“ — Mások igy okoskodnak : „Nehéz lesz hazánkfiai előtt megállnunk, ha védelmeznünk kellene azon rendszert, melynek következtében a magyar kincstári javak az osztrák nemzeti banknak úgy zálogosittattak el, hogy ezen intézet e jószágokat még el is adhatja! — Mint védelmezhetjük mi a kormányt a főrendek tábláján, ha a kövesek az alsóházban nagy igazságtalanságnak fogják mondani azt, hogy az ausztriai püspökök, káptalanok és tudományos intézetek költségeit, a közadó útján mindnyájan egyformán fizetjük, holott a magyar kath. egyház saját alapítványaiból él, a protestáns egyházak és iskolák pedig az államnak egy fillérébe sem kerülnek. — Magától értetik, hogy az ausztriai státusadósságok ügye is szóba kerül, de a levelező e miatt elegendő ok nélkül nem akart a bécsi börze üzéreinek ijedséget okozni.“ Körülbelül ily formán írták meg egy bécsi lapnak azon okokat, melyek a főispáni kinevezettek közöl némelyeket az el nem fogadás kijelentésére bírták. Azonban az illetők nyilatkozatai egészen másként szólnak. A mi minket illet, miután az ily tárgyakról forgó viták mindezideig jobbára csak a magán társalmi körökre vannak szorítva, a nézetek fokonkénti fejlődéséről csak annyit írhatunk, hogy a vélemények ugyan kétfelé vannak oszolva, de mindenki akár az egyik, akár másik után mégis csak tényleges eredményeket óhajt elérni. Egy részről mondják : „A kinevezetteknek mindenesetre el kell fogadni a megtiszteltetést, mert ezáltal az ország rögtön visz.