Politikai Ujdonságok, 1864 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1864-10-19 / 42. szám
noknak hiszszük. Majd azt hallani, hogy mennyire elégedetlen Ausztria , majd meg arról beszélnek, hogy milyen aggodalomban van Ausztria! De hát mi okon lehet Ausztria a szept. 15-ei egyezmény miatt elégedetlen, avagy nyugtalan? Francziaország, midőn visszavonja csapatait Rómából, csak egy Európaszerte jelentőségre emelkedett elvnek, a be nem avatkozás elvének hódol, egyszersmind egy elvitázhatlan jogot gyakorolván, s a szent atyát nem hagyja el; mert hiszen minden ahhoz megkivántató segédeszközzel szolgálatára áll, hogy maga magának elégséges lehessen s kormányát függetlenné tegye. A megszállásról kezdettől fogva ki volt mondva, hogy az csak ideiglenes és azonnal meg fog szűnni, mihelyt kedvező viszonyok mutatkoznak annak eszközlésére. Ezen viszonyok bekövetkeztek. Olaszország elvállalta a tőle már régóta kivánt kötelezettségeket s ezentúl semmi sem igazolhatta volna csapatainknak még tovább is bizonytalan időre bennmaradását Rómában. Egyébiránt lesz is elég érkezése a római kormánynak, az egyezményben kiszabott két év alatt arra, hogy belzavargások ellen kellőleg gondoskodjék czélszerű intézkedésekről. A császári kormány kötelességének teljesítése által jogot gyakorlott. És ha ezen jog mindenki előtt ismeretes, akkor kiváltképen Ausztriának kell azt különös oknál fogva természetesnek és jogszerűleg érvényesnek elismernie. Mert arról nem szabad megfeledkezni, miszerint Ausztria maga is, 1859-ben saját érdekei és belátása után indulva, kiüzite az egyházi állam azon részét, melyet megszállva tartott, nem is érkezvén rá, — mint mi mostanság a szept. 15-diki egyezményben cselekeszszük — elővigyázati intézkedésekről gondoskodni, azon veszélyek elhárítása végett, melyek az ő elvonulása következtében hárulhattak az odahagyott tartományokra. Nincs tehát oka a bécsi kabinetnek, a Franczia- és Olaszország közt szept. 15-én létrejött egyezmény miatt elégedetlenkedni. De hát arra van-e alaposabb oka, hogy aggódjék ugyanezen egyezmény felett? Arra sincs. Vájjon micsoda szempontból aggódhatnék? Talán a pápai szék érdekeinek szempontjából? — Hisz a mi áldozatkész hűségünk a szent szék irányában eléggé ismeretes; mi vittük vissza Rómába a pápát, mi oltalmaztuk Rómában 15 évig a nélkül, hogy eszünk ágában is megfordult volna ez után valami terület-nagyobbitást eszközölni s egyedül viselvén az egész idő alatt a foglalással járó költségeket. Végre pedig nem vonulunk ki Rómából a nélkül, hogy a szent széket el ne lássuk azon eszközökkel, melyek a bölcsend fenntartásához szükségesek, és ne gondoskodtunk volna oly biztosítékokról, melyek minden kültámadás ellen megvédik. Avagy talán a maga saját szempontjából ébreszthetne aggodalmat a bécsi kabinetben a szept. 15-ei egyezmény? Erre azt feleljük, hogy a szept. 15-ei egyezmény csupán Rómával foglalkozik és semmi tekintetben nem változtatja a helyzetet Olaszország egyéb részeiben. Nem Francziaország sugallotta azon gondolatot Olaszországnak, hogy más fővárost válaszszon magának, egészen szabad akaratából s már többször elősorolt indokoknál fogva választá Florenczet. Francziaországnak csupán figyelembe kelle vennie egy oly elhatározást, a mely oka s kiindulási pontja lett azon alkudozásoknak, melyekből az egyezmény támadt. — Ezen egyezménynek pedig nem volt egyéb czélja, mint az, hogy e két nagyobb érdek , összebékítését kieszközölje, ami folytonos tárgya volt mindenkor törekvéseinknek Olaszországban. Tagadhatlan, hogy a hangulat Velenczében izgatott lehet; kiáltványokat is bocsáthatnak ki az ottani bizottmányok, beszélhetnek támadó- és védszövetségről, s a jövő tavaszszal kitörendő háborúról. De ezek a dolgok ott nem mondhatók újaknak; ezen állapot már nagyon sokszor előfordult ott s a szeptemberi egyezményt semmi tekintetben sem lehet érte felelőssé tenni. Minden okos embernek át kell látnia, hogy Francziaországnak nincsen kedve a római kérdést a velenczeivel összebonyolitani s a félsziget északi részét lángba borítani és akkor, midőn déli részén a tűz elfojtásában fáradozik.“ — Egy félhivatalos bécsi lap ezen czikkben azon eléggé világos czélzást találja kiváltképen kellemetlennek, hogy Ausztriának nincs joga az egyezmény által szőnyegre hozott kérdésekbe avatkozni. A „Morn. Post.“ írja : ha igazak a Rómából érkező hírek, úgy a pápa nem sokat okult a saját viszontagságos élete felett tartott elmélkedésekből. A magentai ütközet után az osztrák hadsereg azonnal oda hagyta a Romagnában elfoglalva tartott állását, és pedig anélkül, hogy csak egy órával is előbb értesítette volna ezen szándékáról a pápa kormányát; és ha Ausztria akkor egyetlen ezredének visszavonulását nem akará a pápa kedvéért elhalasztani , bizonyára még kevésbbé fog most miatta valóságos felelősséget venni a nyakába. A bécsi kabinetnek úgy is elég sok a baja, s érdekei egészen más felé vezetik. — Ha a pápa kormánya imák és proczessiók által fönn tudja magát tartani, az nehéz követ fog Merode szívéről lehengeríteni; de ha a könyörgésekkel Bécs felé fordulnak, ott csak egy válasz lehetséges. Jó volna a pápának emlékezetébe vennie, hogy Sz. Péter öröksége épen csak egy jó alkalom elszalasztása miatt osztatott fel — vagy amint ő szokta mondani — raboltatott meg. Mert az csakugyan tagadhatatlan, hogy amidőn a császár személyesen volt Olaszországban jelen, nagy hadsereggel, akkor csekély engedményekkel el lehetett volna hárítani a most bekövetkezett válságot. Jó volna ha megmondanák IX. Piusnak, hogy II. Orbán pápának Európa uralkodóihoz és népeihez intézett beszéde holt beszéd volt. Voltak idők, mint Gibbon mondja — a midőn rablók, s gyujtogatók, emberölő gyilkosok ezerenkint keltek fel egyházfőjük felhívására, hogy lelköket megmentsék, a katholika anyaszentegyház bűnbocsánatát elfogadván teendő szolgálataik jutalmazásául. Hanem a mi napjainkban sokkal több vonzerővel bir a kézzel fogható foglaló és rendesen kijáró zsold, mint a bűnbocsánatok, s a katholikus hatalmaknak folyó pénzükkel, nem szuronyaikkal kellene megkisérleniök a pápa világi hatalmát fönntartani, ha hogy katonai hatalom lesz hozzá szükséges. Hogy valamely kormány, főkép olyan, mely azt tartja maga felől, hogy nem csak az isteni jognál fogva, hanem vallásosan és igazságosan is kormányoz, bérbefogadott zsoldos katonai erő által képes lehetne magát fentartani, az már magában véve oly esztelen gondolat, melyet több ízben meghazudtolnak az események. A „Saturday Review“ nagyon valószínűnek tartja, hogy a pápa be fogja várni, vájjon csakugyan védtelen fogja-e hagyni Francziaország. A pápai kormánytól el lehet várni, hogy Ausztriát segítségül fogja hini, s tagadó választ kapván összefont karokkal, 502 semmittevésnek adja magát, mert hihetőleg azt tartja, hogy ilyen eljárással a francziák császárát felelőssé teszi a pápaság sorsáért, s azon kényszerűségbe hozza, hogy a franczia foglaló csapatokat hagyja ott a hol vannak. Az „Advertiser“ a következő jövendőmondással lepi meg olvasóit : „Nevezetes tény, hogy az 1866 ik év azon esztendő, melyet az új testamentom leghíresebb magyarázói, Newton püspök korától egész a mi napjainkig, a vélemények csodálatra méltó találkozásánál fogva, azon évként jelöltek ki, melyben a pápaság halálos döfést fog kapni. Ezen esztendőben telik le az olasz-franczia egyezmény által a franczia foglalóseregnek Rómából kivonulására megszabott határidő. — A „Herald“ úgy okoskodik, hogy az egyezmény csak akkor lesz kivihető, ha két év alatt az egyezkedésre hajlandóbb pápa foglalandja el Sz.Péter székét. Megint új szövetkezési hír. A párisi „Presse“ írja : „A szent szövetség megújulásáról elterjesztett hírek bizonyára alaptalanok valának. De az is tagadhatlan, hogy ahol füst van, ott valaminek égni kell. A szent szövetség nem létezik, ha nem létezik a három keleti hatalom : Ausztria, Oroszország és Poroszország között megállapított egyezmény, mely abban különbözik a szent szövetségtől, hogy nem akar idegen ügyekbe avatkozni, hanem tisztán védelmi természetű az Olaszország felöli fenyegető állapotok ellenében. Az ezen egyezségre vonatkozó alkudozások 1. évi áprilisban kezdődtek. Akkor tájban attól tartottak, hogy a pápa meg fog halni, s el valának rá határozva, hogy a pápa halála esetére meg fogják a legallókat szállani,az 1849-ki Gakétában kötött szerződés értelméhez képest. Azonban a pápa jobban lett, s a terv elhalasztatott. Májusban a schleswig-holsteini dolgok felett súrlódás támadt a bécsi és berlini kabinetek között. A porosz katonai párt ekkor, attól tartván (de alaptalanul), hogy Ausztria vissza fog vonulni, az osztrák katonai pártnak azt az ajánlatot tette, miszerint segédkezet fog Ausztriának nyújtani Lombardia visszafoglalásához, ha kölcsön fejében Ausztria szabad kezet enged a porosz politikának az Elbe-herczegségekben. A bécsi minisztérium elvetette ezen tervet, s a császár helyestette minisztériumának eljárását. Azonban, úgy látszik, hogy a bécsi kabinet júniusban újabb nyugtalanító tudósításokat kapott Turinban forralt tervekről s ennek következtében július elején újabb alkudozások indíttattak meg Ausztria és Poroszország között, Ausztria területi épségének, Németország biztosságának és a béke megőrzésének érdekében. Ezen alkudozások folytán Poroszország magára vállalta nemcsak azt, hogy Ausztriának megtámadtatása esetére biztosítja Velencze birtokát, hanem azt is, hogy a német szövetség, sőt még Oroszország közreműködését is iparkodni fog kieszközölni. Erre következett a kissingeni találkozás. Hanem Oroszország hallani sem akart az Olaszország elleni ellenségeskedésekről, mivel Olaszország semmi komoly jelét nem árulá el annak, hogy Európa békéjét megzavarni szándékoznék. Majd újabb erőfeszítéssel fogtak a munkához. Júl. 15-én és 16-án nyugtalanító tudósítások érkezvén, végre sikerült a berlini kabinetnek, hosszas vonakodás után (mely által Rechberg nagyon sértve érezte magát) kinyerni Oroszország-