Politikai Ujdonságok, 1864 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1864-10-19 / 42. szám

noknak hiszszük. Majd azt hallani, hogy mennyire elégedetlen Ausztria , majd meg arról beszélnek, hogy milyen aggodalomban van Ausztria! De hát mi okon lehet Auszt­ria a szept. 15-ei egyezmény miatt elégedet­len, avagy nyugtalan? Francziaország, midőn visszavonja csa­patait Rómából, csak egy Európaszerte jelentőségre emelkedett elvnek, a be nem avatkozás elvének hódol, egyszersmind egy elvitázhatlan jogot gyakorolván, s a szent atyát nem hagyja el; mert hiszen minden ahhoz megkivántató segédeszközzel szolgá­latára áll, hogy maga magának elégséges lehessen s kormányát függetlenné tegye. A megszállásról kezdettől fogva ki volt mondva, hogy az csak ideiglenes és azonnal meg fog szűnni, mihelyt kedvező viszonyok mutatkoznak annak eszközlésére. Ezen vi­szonyok bekövetkeztek. Olaszország elvál­lalta a tőle már régóta kivánt kötelezettsé­geket s ezentúl semmi sem igazolhatta volna csapatainknak még tovább is bizonytalan időre bennmaradását Rómában. Egyébiránt lesz is elég érkezése a római kormánynak, az egyezményben kiszabott két év alatt arra, hogy belzavargások ellen kellőleg gondos­kodjék czélszerű intézkedésekről. A császári kormány kötelességének tel­jesítése által jogot gyakorlott. És ha ezen jog mindenki előtt ismeretes, akkor kivált­képen Ausztriának kell azt különös oknál fogva természetesnek és jogszerűleg érvé­nyesnek elismernie. Mert arról nem szabad megfeledkezni, miszerint Ausztria maga is, 1859-ben saját érdekei és belátása után in­dulva, kiüzite az egyházi állam azon részét, melyet megszállva tartott, nem is érkezvén rá, — mint mi mostanság a szept. 15-diki egyezményben cselekeszszük — elővigyázati intézkedésekről gondoskodni, azon veszélyek elhárítása végett, melyek az ő elvonulása következtében hárulhattak az odahagyott tartományokra. Nincs tehát oka a bécsi kabinetnek, a Franczia- és Olaszország közt szept. 15-én létrejött egyezmény miatt elégedetlenkedni. De hát arra van-e alaposabb oka, hogy ag­gódjék ugyanezen egyezmény felett? Arra sincs. Vájjon micsoda szempontból aggód­hatnék? Talán a pápai szék érdekeinek szempontjából? — Hisz a mi áldozatkész hűségünk a szent szék irányában eléggé is­meretes; mi vittük vissza Rómába a pápát, mi oltalmaztuk Rómában 15 évig a nélkül, hogy eszünk ágában is megfordult volna ez után valami terület-nagyobbitást eszközölni s egyedül viselvén az egész idő alatt a fog­lalással járó költségeket. Végre pedig nem vonulunk ki Rómából a nélkül, hogy a szent széket el ne lássuk azon eszközökkel, melyek a bölcsend fenntartásához szüksége­sek, és ne gondoskodtunk volna oly biztosí­­tékokról, melyek minden kültámadás ellen megvédik. Avagy talán a maga saját szempontjából ébreszthetne aggodalmat a bécsi kabinetben a szept. 15-ei egyezmény? Erre azt feleljük, hogy a szept. 15-ei egyezmény csupán Ró­mával foglalkozik és semmi tekintetben nem változtatja a helyzetet Olaszország egyéb részeiben. Nem Francziaország sugal­­lotta azon gondolatot Olaszországnak, hogy más fővárost válaszszon magának, egészen szabad akaratából s már többször előso­rolt indokoknál fogva választá Floren­­czet. Francziaországnak csupán figyelembe kelle vennie egy oly elhatározást, a mely oka s kiindulási pontja lett azon alkudozá­soknak, melyekből az egyezmény támadt. — Ezen egyezménynek pedig nem volt egyéb czélja, mint az, hogy e két nagyobb érdek , összebékítését kieszközölje, a­mi folytonos tárgya volt mindenkor törekvéseinknek Olaszországban. Tagadhatlan, hogy a hangulat Velenczé­­ben izgatott lehet; kiáltványokat is bocsát­hatnak ki az ottani bizottmányok, beszél­hetnek támadó- és védszövetségről, s a jövő tavaszszal kitörendő háborúról. De ezek a dolgok ott nem mondhatók újaknak; ezen állapot már nagyon sokszor előfordult ott s a szeptemberi egyezményt semmi tekintet­ben sem lehet érte felelőssé tenni. Minden okos embernek át kell látnia, hogy Franczia­országnak nincsen kedve a római kérdést a velenczeivel összebonyolitani s a félsziget északi részét lángba borítani és akkor, mi­dőn déli részén a tűz elfojtásában fára­dozik.“ — Egy félhivatalos bécsi lap ezen czikkben azon eléggé világos czélzást találja kivált­képen kellemetlennek, hogy Ausztriának nincs joga az egyezmény által szőnyegre hozott kérdésekbe avatkozni. A „Morn. Post.“ írja : ha igazak a Ró­mából érkező hírek, úgy a pápa nem­ sokat okult a saját viszontagságos élete felett tar­tott elmélkedésekből. A magentai ütközet után az osztrák hadsereg azonnal oda hagyta a Romagnában elfoglalva tartott állását, és pedig a­nélkül, hogy csak egy órával is előbb értesítette volna ezen szándékáról a pápa kormányát; és ha Ausztria akkor egyetlen ezredének visszavonulását nem akará a pápa kedvéért elhalasztani , bizo­nyára még kevésbbé fog most miatta való­ságos felelősséget venni a nyakába. A bécsi kabinetnek úgy is elég sok a baja, s érdekei egészen más felé vezetik. — Ha a pápa kor­mánya imák és proczessiók által fönn tudja magát tartani, az nehéz követ fog Merode szívéről lehengeríteni; de ha a könyörgé­sekkel Bécs felé fordulnak, ott csak egy vá­lasz lehetséges. Jó volna a pápának emléke­zetébe vennie, hogy Sz. Péter öröksége épen csak egy jó alkalom elszalasztása miatt osz­tatott fel — vagy amint ő szokta mondani — raboltatott meg. Mert az csakugyan ta­gadhatatlan, hogy a­midőn a császár sze­mélyesen volt Olaszországban jelen, nagy hadsereggel, akkor csekély engedményekkel el lehetett volna hárítani a most bekövetke­zett válságot. Jó volna ha megmondanák IX. Piusnak, hogy II. Orbán pápának Eu­rópa uralkodóihoz és népeihez intézett be­széde holt beszéd volt. Voltak idők, mint Gibbon mondja — a midőn rablók, s gyuj­­togatók, emberölő gyilkosok ezerenkint kel­tek fel egyházfőjük felhívására, hogy lelköket megmentsék, a katholika anyaszentegyház bűnbocsánatát elfogadván teendő szolgála­taik jutalmazásául. Hanem a mi napjainkban sokkal több vonzerővel bir a kézzel fogható foglaló és rendesen kijáró zsold, mint a bűn­­bocsánatok, s a katholikus hatalmaknak folyó pénzükkel, nem szuronyaikkal kellene megkisérleniök a pápa világi hatalmát fönn­tartani, ha hogy katonai hatalom lesz hozzá szükséges. Hogy valamely kormány, főkép olyan, mely azt tartja maga felől, hogy nem csak az isteni jognál fogva, hanem valláso­san és igazságosan is kormányoz, bérbefo­gadott zsoldos katonai erő által képes lehetne magát fentartani, az már magában véve oly esztelen gondolat, melyet több ízben meg­­hazudtol­nak az események. A „Saturday Review“ nagyon valószínű­nek tartja, hogy a pápa be fogja várni, váj­jon csakugyan védtelen fogja-e hagyni Fran­cziaország. A pápai kormánytól el lehet várni, hogy Ausztriát segítségül fogja hini, s tagadó választ kapván összefont karokkal, 502­ ­ semmit­tevésnek adja magát, mert hihető­leg azt tartja, hogy ilyen eljárással a fran­­cziák császárát felelőssé teszi a pápaság sorsáért, s azon kényszerűségbe hozza, hogy a franczia foglaló­ csapatokat­ hagyja ott a hol vannak. Az „Advertiser“ a következő jövendő­mondással lepi meg olvasóit : „Nevezetes tény, hogy az 1866 ik év azon esztendő, melyet az új testamentom leghíresebb ma­gyarázói, Newton püspök korától egész a mi napjainkig, a vélemények csodálatra méltó találkozásánál fogva, azon évként je­löltek ki, melyben a pápaság halálos döfést fog kapni. Ezen esztendőben telik le az olasz-franczia egyezmény által a franczia foglaló­seregnek Rómából kivonulására meg­szabott határidő. — A „Herald“ úgy okos­kodik, hogy az egyezmény csak akkor lesz kivihető, ha két év alatt az egyezkedésre hajlandóbb pápa foglalandja el Sz.­Péter székét. Megint új szövetkezési h­ír. A párisi „Presse“ írja : „A szent szövetség megújulásáról el­terjesztett hírek bizonyára alaptalanok va­­lának. De az is tagadhatlan, hogy a­hol füst van, ott valaminek égni kell. A szent szövet­ség nem létezik, ha nem létezik a három keleti hatalom : Ausztria, Oroszország és Poroszország között megállapított egyez­mény, mely abban különbözik a szent szö­vetségtől, hogy nem akar idegen ügyekbe avatkozni, hanem tisztán védelmi természetű az Olaszország felöli fenyegető állapotok ellenében. Az ezen egyezségre vonatkozó alkudozások 1. évi ápril­isban kezdődtek. Akkor tájban attól tartottak, hogy a pápa meg fog halni, s el valának rá határozva, hogy a pápa halála esetére meg fogják a le­­gallókat szállani,az 1849-ki Gakétában kötött szerződés értelméhez képest. Azonban a pápa jobban lett, s a terv elhalasztatott.­­ Májusban a schleswig-holsteini dolgok felett súrlódás támadt a bécsi és berlini kabinetek között. A porosz katonai párt ekkor, attól tartván (de alaptalanul), hogy Ausztria vissza fog vonulni, az osztrák katonai párt­nak azt az ajánlatot tette, miszerint segéd­kezet fog Ausztriának nyújtani Lombardia visszafoglalásához, ha kölcsön fejében Ausz­tria szabad kezet enged a porosz politikának az Elbe-herczegségekben. A bécsi miniszté­rium elvetette ezen tervet, s a császár he­ly­estette minisztériumának eljárását. Azon­ban, úgy látszik, hogy a bécsi kabinet júniusban újabb nyugtalanító tudósításokat kapott Turinban forralt tervekről s ennek következtében július elején újabb alkudozá­sok indíttattak meg Ausztria és Poroszor­szág között, Ausztria területi épségének, Németország biztosságának és a béke meg­őrzésének érdekében.­­ Ezen alkudozások folytán Poroszország magára vállalta nem­csak azt, hogy Ausztriának megtámadtatása esetére biztosítja Velencze birtokát, hanem azt is, hogy a német szövetség, sőt még Oroszország közreműködését is iparkodni fog kieszközölni. Erre következett a kissingeni találkozás. Hanem Oroszország hallani sem akart az Olaszország elleni ellenségeskedésekről, mi­vel Olaszország semmi komoly jelét nem árulá el annak, hogy Európa békéjét meg­zavarni szándékoznék. Majd újabb erőfeszí­téssel fogtak a munkához. Júl. 15-én és 16-án nyugtalanító tudósítások érkezvén, végre sikerült a berlini kabinetnek, hosszas vona­­kodás után (mely által Rechberg nagyon sértve érezte magát) kinyerni Oroszország-

Next