Politikai Ujdonságok, 1869 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1869-08-04 / 31. szám
Előfizetési töltetelek: a Vasárnapi Újság és Politikai Újdonságok egyött: Egész évre 10 ft. — Fél évre 5 ft. IPJP" Csupán Vasárnapi Újság: Egész évre 6 ft. Fél évre 3 ft. — Csupán Politikai Újdonságok: Egész évre 5 ft. Fél évre 2 ft. 50 kr. m ! Hirdetési dijak: a Vasárnapi Újság és Politikai Újdonságokat illetőleg: Egy négyszer halálozott petit sor, vagy annak helye, egyszeri igtatásnál 10 krba; háromszor vagy többszöri iktatásnál csak 7 krba számittatik. — Kiadó hivatalunk számára hirdetményeket elfogad Bécsben: Oppelik Alajos, Wollzeile Nro. 22. és Hausenstein és Vogler, Wollzeile Nro. — Bélyeg-dij, külön minden igtatás után 30 ujkrajczár. A határőrség, mint sérthetlen magyar terület. A midőn 1867-ben a kiegyezkedést megkötöttük, mentül kevesebbet beszéltünk a határőrség vidékének kérdéséről, mert jelek mutatkoztak arra, hogy azon egy nehézség, némely urak szemében felér a többivel mind. Megelégedtünk azon biztosítékkal, hogy a király az ország területének épségben való megtartására felesküdött, s ami tehát e tekintetben még világosan el nem intéztetett, ily értelemben bátran maradhatott fenn a jövő idők teendőinek számára. Azóta két és fél év mult el, s a Bécsben időző magyar delegátusok elérkezettnek vélék azon időt, melyben fölszólaljanak , hogy nehány száz négyszög mérföldnyi terület, szt. István koronája birtokából, még mindig osztrák járom alatt nyög. — Nem puszta szójárásból választottuk e kifejezést,járom,“ mert Ausztriában is szabadság uralkodik, s a határőrség mint osztrák tartomány is élvezhetné az alkotmányos élet jótéteményeit, de, mint tudva van, azon vidékekben a polgárok örökös katonaságra kényszerittetnek, másodszor pedig elvonulnak törvényes kormányuk, a magyar minisztérium illetékessége alól. Sértve vannak, mint polgárok egyéni szabadságukban; sértve vannak, mint hazafiak azzal, hogy idegen hatalom, korlátlanul uralkodik fölöttük. A magyar delegáczió tehát még a múlt évben követelé, hogy mielőtt a határőrségi lakosok örökös fegyveres szolgálati kötelezettségük kérdése eldöntetnék, az azon vidékekről befolyó jövedelmek Magyarország állampénztárába folyjanak és szűnjék meg azon sérelem, mely szerint a jövedelmek közösnek tekintetvén, mint ilyenek vétetnek fel a hadi költségvetés rovataiba. A hadügyminiszter ezen követelésre a múlt héten kiadta válaszát, melyben mint Bodóné mindenről beszélt, csak a bor áráról nem s a sok czifra szónak az volt végső értelme, maradjon minden tovább is úgy, mint eddig volt. Ennyiből állott a magyar delegáczió első kísérlete, azon reményben, hát ha ezen rövid uton is sikerülhetne az elévülhetlen jognak érvényt szerezni , de meghiúsulván a próba, tovább ezen pályán haladni most már nem lehet. Mert ha országgyűlésünk küldöttei ez után sürgetnék a kérdés megoldását, maguk ejtenék nyílt veszedelembe az ország területének épségét. Ugyanis a törvények értelmében csak oly határozat tekintetik érvényesnek, melybe mind a két delegáczió beleegyezett, ha tehát a magyar delegáczió a határőrségi jövedelmek hovatartozása ügyében dekrétumot hozna, s ezt hozzájárulás végett az osztrák delegáczióval is közölné, semmi kétség benne, hogy a német urak kapva kapnának ezen alkalmon, s elvetvén a magyarok követelésének jogosultságát, előidéznék a közös ülésben tartandó szavazás szükségét. Ezzel pedig egyenesen oda jutunk, hogy Magyarország egyik kiegészítő részének sorsáról, nem külön és függetlenül a magyar országgyűlés, hanem csak ennek küldöttei a német küldöttekkel együttesen határozhatnának. Olvasóink szeme előtt áll most a roppant veszély, mely azonnal ránk következnék, ha úgy elhamarkodva, idegeneket vennénk fel bírótársul oly területi kérdés elintézésére, mely egyedül és kizárólag csak a magyar országgyűlés illetékessége alá esik. Szokásunk szerint őszintén akarván olvasóinkkal beszélni, egy pillanatra sem biztathatjuk a magyar embert azon jó reménynyel, hogy a határőrség területe amúgy könnyűszerűleg visszakerülhetne az anyaország hatósága alá. Századok óta tartja körme között e tartományt az osztrák hadügyi igazgatás, s nagyon megszokta már a gondolatot, magát ott urnák és kétségtelen tulajdonosnak tekinteni. Őseink megengedték az osztrákok gazdálkodását, hogy ezáltal a török berohanásokat akadályozhassák. Most azonban, a midőn a félhold hatalma elhomályosodott, a midőn déli határainkon túl nem a töröktől, hanem inkább csak oly elemektől kell tartanunk, melyek régóta megnyerték a határőrség lakóinak rokonszenvét, akkor ezen határőrségi intézmény, ezen fegyverben gyakorlott népség katonai szervezete nem hogy erőt adna, de inkább még a folytonos veszély magvát képezi ellenünkben. Bécsben még ezt nem hiszik, vagy ha hiszik is egy kicsit, jobban félnek a magyaroktól, mint a délszlávoktól, kiket a katonai szigorú fegyelem által vak eszközül mindig felhasználhatni vélnek. Hiábavaló reménykedés, ez ügyben az osztrák generálisoktól igazságos felfogást várni. A legmérsékeltebbek s legméltányosabbak azt mondják: Kell nekünk a határőrség, mert szükség esetében sok, igen sok katonát kapunk onnan. A ravaszabbak igy gondolkodnak : Nem kell hinni a magyarnak, mert ha mai szabadsága által megerősödik, valami jó alkalommal megint kedve kerekedhetik elszakadni, s akkor igen jó lesz, ha a határőrség fegyveres lakóit ellenük indíthatjuk. íme ily nehéz és ily bonyodalmas kérdések és tekintetek lappangnak a határőrségi kérdés háta mögött. Ez okból nagyon csalódnék némely hazánkfia, aki azt hinné: miután a határőrség területe kétségkívül a magyar korona alá tartozik, azt egyszerűen visszaadják, mint sajátunkat. — Igen, mi valósággal követeljük az átadást, de ezalatt nem szabad elfeledkeznünk arról sem, kiktől követelünk ilyesmit. Persze, mi erre azt is felelhetnénk: nem a német generális, hanem a koronázott magyar király előtt keresünk jogot és igazságszolgáltatást. Ha őfelsége szól, ha parancsát kiadja, az összes osztrák tábornokságnak nem lehet kifogása ellene. Ámde gondoljuk meg, hogy alkotmányos országban, régi szokásnál fogva, ki kell hagynak politikai vitáinkból a felség személyét, s mindig csak azon pártok ellen küzdenünk , melyek érdekeinknek ellenállanak. Ezen magyarellenes párt pedig még mindig létezik Bécsben, s nem azért nevelték , erősítették háromszáz évig, hogy egy pár esztendő alatt végkép kihalljon és elenyészhessék. Tehát végre is ezen itt érintett pártok befolyását kell mindenekelőtt legyőznünk. E párt tűrt és hallgatott, a midőn a politikai újraszervezés kérdései forogtak szőnyegen. Hanem nyúlj a katona fegyveréhez, vagy csak a kabátja végéhez is, s meglátod, minő positurába teszi magát előtted az egész reactionarius tábor! — Azért ereszkedtünk ily mélyen a kérdések gyökeréhez, hogy megóvhassuk értelmes olvasóinkat azon hazánkfiainak tanácsától, kik eme legkényesebb természetű ügyekben is hübele Balázs módjára szándékoznának rohamra készülni. Olyan dolog ez, mely ellen a szavak és szónoklatok vajmi keveset használnak. Ezen sebünkre csak az idő és bölcs eljárás hozhat gyógyító balzsamot, míg más elhamarkodva használt eszközök a bajt még jobban elmérgesítenék A delegátusok kötelességük érzetében