Politikai Ujdonságok, 1871 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1871-11-08 / 45. szám
Előfizetési feltételek: a Vasárnapi Újság és Politikai Újdonságok együtt: Egész évre 10 ft. — Fél évre 5 ft. Csupán Vasárnapi Újság : Egész évre 6 ft. Fél évre 3 ft. — Csupán Politikai Újdonságok: Egész évre 5 ft — Fél évre 2 ft. 60 kr. ”98® Hirdetési dijak: a VasárnapiÚjság és Politikai Újdonságokat illetőleg : Egy négyszer halálozott petit sor, vagy annak helye, egyszeri igtatásnál 10 krajczárba, háromszori vagy többszöri igtatásnál csak 7 krajczárba számittatik. — Kiadó hivatalunk számára hirdetményeket elfogad Bécsben: Oppelik Alajos, Wollzeile Nr. 22. és Hausenstein és Vogler, Wollzeile Nr. 9. — Bélyeg-dij, külön minden igtatás után 30 krajczár. Heti szemle. A feudal-ultramontánok s cseh-szlávok kiegyezési, illetőleg összeháboritási programmja elejtezvén, Kellersperg gróf bízatott meg a császár által uj kormány alakításával. Az összes szláv közlönyök buzgón versenyeznek az ellenünk, magyarok elleni átkozódások és szidalmak fokozásában. Másrészt Oroszország szakadatlan szorgalommal építteti vasutait Erdély felé, míg fekete- és balti-tengeri haderejének erösbítésérel is gyakran hoz épületes híreket a táviratok s eredeti levelezések rovata. Azonban Miletics testvérünk sem nyugszik, s meglehetős élőhaladásokat tesz osztrák-magyarellenes izgatásai terén. Az épen összeült magyar képviselőházban pedig az ellenzék némely vezérférfiai nem találnak sürgősebb föladatot, mint interpellálni a miniszterelnököt, miként merészelt, pláne — mint hírlik — döntőleg közbeszólni a korona fölhívása folytán az osztrák alkotmányviszály kérdésében, vagyis annak legutóbbi stádiuma ügyében, mely a csehek tervezetével magyar nemzeti létünk alapjainak sarkköveit volt helyükből kimozdítandó. A kísérletre, melynek czélja a csehek kielégítése lett volna, már múlt alkalmakkal megjegyzik, hogy azt azon esetben üdvösnek tartanák, ha az olyképen történhetnék, hogy a birodalom egyéb pontjain még nagyobb izgalmat és bajt nm idézne elő, mint amekkorát az edik ponton lecsillapított. A nyugalmat egy kis kényelmünk vagy nélkülözésünk árán szívesen megveszszük, de békét vásárolni még nagyobb háborúság árán — valóban hibás eljárás volna. Csöbörből a vödörbe hágni csak fölösleges, haszontalan kísérlet, mert semmit sem nyerünk vele. De csöbörből a kútba ugrani m ms már a kétségbeesés eszeveszettsége volna. Az osztrák-németek bizonyos érdekek körül lehetnek elleneseink, de a legfőbb esetekben biztos szövetségeseink. A legfőbb veszély, mely a mi nemzeti létünket fenye- lgeti, végre is a szláv eszme, vagyis az öszszes szlávság egységének és uralmának eszméje. Azon törekvés ellenében, hogy Ausztria-Magyarország se német, se magyar, hanem szláv birodalom legyen, az osztrák németséget mindig, sőt talán még a nagy Németországot is, részünkön találjuk. A kérdés egyszerűen úgy áll, hogy amint a létrejött 67 diki kiegyezés négy évi fönnállása és gyakorlata mutatja, az osztrák németség őszintén belenyugszik abba, hogy Magyarország külön államot képezzen, s nemzetiségünk terjesztésének, megszilárdításának törekvése ellenében hatalmi gátakat nem emel, sőt mondhatni, hogy az ellenében még egyéb egyleti vagy társadalmi uton sem működik valami föltűnő módon vagy eszközökkel. A bevándorló németség ide hozza s átülteti anyaországa kultúráját s szorgalmát; békében él, s ha megtőkésült, fiaiban, unokáiban teljesen elmagyarosodik. Amellett szabadelvű — olykor még szabadelvűbb nálunknál is, és rokonszenvének a magyar nemzet iránt meg-megújuló jeleit adja. Korszakonként a magyar nemzet Bécsben valóságos ovácziók tárgya. Valahányszor nemzetünk a szabadelvű haladás útján, szellemi vagy erkölcsi harczban, kitüntette magát: a jó osztrák németség valóságos magyar omániába esett, s mindent, ami magyar, igazán lázas lelkesedéssel fogadott. De mindez oly ismeretes, az élő 48-as ivadék is oly élénken emlékszik az osztrák németség rokonszenvének tettleges tanúságaira, hogy ezt bővebben mutogatni fölösleges. Tehát egyszerűen csak annyit, hogy tény az, miszerint — legkevesebbet mondva — az osztrák német elemmel meg lehet férnünk, míg a pánszláv eszme híveivel nem. A legnémetebb lapok most is valódi dicséreteket zengedeznek elénk a fölötti örömükben, hogy a magyar kormány támogatása elhárította róluk a veszélyt, melylyel a cseh „kiegyezés* fenyegette őket. A Hohenwarth-féle félhivatalos közlönyök azonban nem is tarták titkolózásra érdemesnek, sőt fenyegetőleg kimondák, miszerint tervük végcélja volt, megsemmisíteni a befolyást, melyet a magyar nemzetnek a 67-diki kiegyezés adott! Tehát a befolyás azon mértékét, melyet a magyar ellenzék oly csekélynek tart, hogy e miatt az egész kiegyezési alapot szeretné földönteni. Az észszerű következtetés ebből az lenne, hogy ez ellenzék még határozottabban ellenezze a szláv tervek valósítását, mint a deákpárt, már csak elvi következetességből is, mert ha nem akar egy népfajjal szövetkezni, akkor kettővel még kevésbbé kell akarnia az egyezséget. Mindamellett megfordítva van a dolog. Ellenzéki vezérférfiak, amint az interpellácziók mutatják, kárhoztatja a magyar miniszterelnök beavatkozását, s úgy látszik, nem bánták volna, ha a kiegyezés a szlávokkal a legutóbbi tervezet szerint megtörténik, noha az a németséget végkép elkeserítette volna, és alapját vetette volna meg a szláv elem izgatási rendszerének,melynek nyíltan kifejezett czélja a német és magyar elem paritáson alapuló jelen befolyásának elnyomása és a kis magyar szigetnek a szláv óczeán általi időnap előtti elözönlése. E czél oly világos és kétségtelen, hogy egész Európa látja. Valóban, lehetlen azt nem látni, ha akarja az ember. A világ minden nemzetének politikusai rendesen takarni igyekeznek gyilkos szándékaikat, s akivel legközelebb háborút akarnak viselni, annak szorongatják legmelegebben kezét. A szláv politikus urak nem így tesznek. Ők félszázad óta ordítják teli torokkal a szélrózsa minden iránya felé, hogy a magyar nekik ugyan reggelire is kevés, de azért mégis meg fogják enni, mert hát e kis torpedót a szláv tenger közepén nem akarják tovább tűrni. És noha mindeddig e szándékukat nem valósíthaták, mindazáltal most már ez astarobi kívánságukat az osztrák németeknek is megüzenték. Elbizakodva a cseh kiegyezés reményében, elhatározák és kimondák Prágában, hogy a cseh ezredek földig fogják rombolni Bécset, míg Zágráb felől meg az a jelszó hangzott, hogy a magyart és osztrák németet ki fogják irtani. Valószínűleg meggondolák, hogy a hússal, borral élő magyar kissé igen kövér falat lenne, tehát jó lesz hozzá egy kis bécsi „harptl-szálat.“ Nem csoda tehát, ha az európai sajtó, mely nem szokott jól értesülve lenni kilábolhatlan bonyodalmas keleti viszonyainkról, mindamellett jól ismeri a pánszláv törekvéseket. — angol, belga, német, franczia lapok csaknem egyértelműleg kinyilatkoztatják, hogy a magyar miniszterelnök magyar szempontból helyesen cselekedett, midőn szavával a Hohenwarth-féle programmot fölbillentette az udvari tanácskozások mérlegén? A szláv elemet nem hiába nevezik óriásnak. Valóban, szája oly nagy, hogy magyarellenes fogcsikorgatása Londonig elhullik. Egyébiránt csalódhatnak azok, kik a nagy száj mögött mindig oroszlánt képzelnek. A cseh programm visszalökése távolról