Politikai Ujdonságok, 1877 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1877-02-14 / 7. szám

74 _____________________ megijedhet egy kissé és számot vethet, ha ugyan az alku legutóbbi módosulását komolyan ellenezné — számot vethet, vájjon mi lesz jobb: kilencz osztrák tag öt (osztrák érzelmű) magyar ellenében a bank főtanácsában, vagy pedig: Hohenwarth-féle reakczió a bel-, és Andrássy habozó politikája helyett határozott orosz szövetségi politika a külügyek terén ? Aztán pedig a belsejében földúlt török birodalom ellen az orosz dicsőséges fegyvertársaságban kivívandó diadalok után az alkotmányosdinak teljes, rövid katonás útón való mellőzése, és a karduralom újólagos fölavattatása ? Lehet-e kétkedni az osztrák parlament megpuhulásán ? Ez iránt alig maradhat fönn kétség. Sőt még talán a magyarén sem, ha utóvégre a lelépett kormányelnököt, az új kormányalakítási kísérletek meghiúsulta után, az általa már elfogadott kiegyezési alkuval megkínálják, hogy mentse meg a birodalmat. De a kérdés boga most már alighanem másutt van. Lehet, hogy illető helyen a játékot nem veszik játéknak, hanem szaván fogják a magyar kormányválságot, és a játékból komoly csapda lesz — az alkotmányosság számára Lajtán innen és túl. Az a hir, mely egyszerre a külügyér gróf Andrássy állását is kérdésesnek, fenyegetettnek jelenti, aggasztólag gyanús. Az a kérdés, elérkezettnek hiszi-e az időt, és elég erős-e a bécsi katonai reakczió arra, hogy a konstantinápolyi és budapesti válságos fordulatot fölhasználva, most azonnal megkezdje absolutisztikus terveinek valósítását? Ha igen, akkor aztán nem kell még a paritás árnyékával álcráskodó kiegyezési alku sem, illetőleg ez sem lesz elég, akkor majd találnak a leleményes bécsi körök egy olyan átmeneti módozatot, mely alatt megindulhat az orosz-osztrák osztozkodó hadjárat, s annak konczán aztán ki lehet majd elégíteni a netalán elégületlenkedő elemek „csúcsait“. S egyszersmind véget lehet vetni a már úgy is ad absurdum vitt s halálba megunt alkotmányosdi herczehurczának .... Ha pedig erre még most nem érzi magát elég erősnek a kamarilla, akkor meglesz a kiegyezés áldása a magyar-német föliratos bankjegyekkel, a paritás azon legújabb számtani csodájával, mely a kör négyszögítésének lehetlenségében hivőket megszégyenítőleg bebizonyítja, hogy kilenc, annyi mint négy — nulla. És a legeslegújabb hírek szerint ez az ,,áldás“ már szinte meg is van .... A kormányválság. Még eperczben folyton megvan, ha csak a közelebbi 24 óra meg nem hozza a végeldöntés hírét. Ezúttal a válság súlyosabb, nehezebb természetű, mint a kettes alkotmányosság óta bármikor, mert most valósággal a válság maga is kettős — dualisztikus — és páros — paritásos is, noha épen a párosság elve miatt tört ki, melyet az egyik fél most akarna a pénzügyek terén is féligmeddig, vagyis csak rá-rá fogd rá módon, plafonire valósítani, olyan formán, mint ahogy a mézet üvegen át nyalni szokták, — a másik fél pedig még ezt sem akarja engedni. Ilyen természetű kormányválságnak példáját hasztalan keresnék az ó- és újvilág bármely más államának történetében, ez csak minálunk, a mi siámi ikerszerű — vemhes nem vemhesféle — kissé csodálatos közjogi alapunk földjében fogamzhatik meg. Az osztrákoknak fáj, hogy nem egészen föltélenül rendelkezhetnek vérünk és vagyonúnkkal, s ezt az állapotot nevezik el „magyar szupremacziának“ s ezt akarja megdönteni most — Herbst úr, aki Deák halála után úgy látszik föltette magában, hogy mármost majd csak ő veszi át Deák szerepét. És az osztrákok, úgy látszik, azt hiszik, hogy most a sor csakugyan ő rajtuk van, s az ilyen Deákféle hivatal is sorba megy, mint a falusi bíróság. Mert minden oda mutat, hogy végre is aligha meg nem lesz Herbst úrnak az a dicsősége, hogy a dolog látszólag ő rajta fordul meg. Ugyanis a magyar államférfiak közül eddigelő nem találkozott olyan bátor ember, aki azzal akarná magát nevetségesen halhatatlanná tenni, hogy vállalkoznék arra, miszerint parlamentáris utón — ostromállapot nélkül — keresztül vigyen oly egyességet, mely még a jelen kormánynál— Tiszánál — is többet engedjen az alkuból. Minden jel oda mutat tehát, hogy a nagyszerű hadargás vége is az lesz, miszerint: a túlsó félnek kell majd végre elengedni azt a csekélységet, — már tudniillik rájuk nézve csekélységet, melyről igen alaposan azt hitték itt is ott is, hogy azt a magyar parlament nem fogadhatja el, legfölebb talán ilyen hosszas és egy kis ijesztgetéssel járó herczehurcza után. Attól tartunk, hogy a mi jelen kormányunk , melyet az unalomig vádolnak vagy dicsérnek taktikai tehetségének nagy mérvben való kifejlettségéről, még csak most adja majd e szerencsés képességének bámulatos bizonyságát. Attól tartunk, ismételjük, mert bármivel ijesztgetnek is bennünket, azt az alkut, mely most kérdésben forog, melyben a paritás elve valósággal ad absurdum van vive, roszabbnak tartjuk mindennél, a mi ez alku el nem fogadásából következhetnék. Mert az ország tekintélye, becsülete már ezen módozattal csorbát szenved. Jól mondja a franczia, hogy a mi nevetséges, az öldököl, ez az alku pedig, melyben a gyakorlat mintegy fügét mutat a látszatnak, roszabb, mint a paritás egyenes, őszinte megtagadása. Olyanformán veszi ki magát, mint midőn a férj tudja, látja ugyan, hogy meg van csalva, hogy az epret más szedi, de neki mutatni kell, mintha nem tudná; el kell hinnie, hogy az orvos úr gyógyítja, de nem csókolja a feleségét. Azért történjék bármi, örvendenénk, ha Herbst úrnak nem sikerülne a Deák szerep, vagyis, ha az osztrák fél beleegyezne is végre a perkorreskált különbözetbe, a magyar parlamentben lenne annyi önérzet, hogy azt visszautasítaná. Az alkudozás, mely a monarchia két állama között közel két év óta foly, a lefolyt héten rögtönösen megszakíttatott, a magyar kormány beadta lemondását, s azt ő Felsége elfogadván, most új kormány alakítása iránt történnek kísérletek. A dolgok ezen fordulatának történetét a következő rövid előadásba vonjuk össze : E hó 5-én utaztak fel Bécsbe Tisza, Széll, Wenckheim és Trefort miniszterek, kik Felsége egyenes kivonatára megkezdték az értekezést az osztrák kormány fejével, Auersperg herczeggel, mely azonban eredményre nem vezetett. A magyar miniszterek a bankkérdésben is legalább elvileg meg akarták óvni Magyarországnak az 1867. XII. törvényczikkben biztosított állami paritását, s a bank igazgatótanácsának összeállításában azt a javaslatot tették, hogy a 12 igazgatótanácsosi állomás közül magyar állampolgárok számára tartassék fenn négy, ugyanannyi az osztrákok számára, míg a fennmaradó négyet a bank részvényesei szabadon választhassák. A magyar miniszterek egyszersmind kijelentették, hogy ez engedménynél tovább nem mehetnek semmi szín alatt. Az osztrák fél azt követelte, hogy ha a 12 tanácsosi állomásból négyet a magyarok kikötnek a maguk számára, a többi megmaradó nemcz állomás mind osztrákokkal töltessék be. A magyar kormány erre azzal felelt, hogy ez a magyar államnak örökös kisebbségre kárhoztatása volna,é s abban a paritás elvének feladása nélkül bele nem egyezhetik, annál is kevésbbé, mert ezt az osztrákok előzetes esetül használhatnák fel arra nézve, hogy más államjogi kérdésekben is túl igyekezzenek szárnyalni a magyar felet. E pontot is a magyar kormány csak az esetben állította fel követelései határpontjául, ha a többi kérdésekben megegyezés jönne létre; de miután a nemzeti bank e közvetítő javaslatot is határozottan elvetette, a magyar miniszterek minden további alkudozást czél nélkülinek nyilatkoztattak s szóbelileg bejelentvén lemondásukat ő felségénél, febr. 6-án visszautaztak Budapestre, egyedül az ő felsége személye körüli miniszter, K. Wenckheim Béla maradván Bécsben. Tisza és társai 7-én megjelentek a képviselőházban, de nyilatkozatot az ülésen nem tettek. de a képviselőház miniszteri szobájában aláírták a lemondási okmányt, melyet Tisza és Szél a másnapi reggeli vonattal Bécsbe vittek, hogy átnyújtsák a királynak. A képviselői körökben, hol eleinte csak tartózkodva fogadták a válsági híreket, mind komolyabb alakban tűntek fel azok, s már találgatták, kit fog Tisza Felségének javaslatba hozni utódjaként. Az emlegetett nevek között volt a Szlávyé és Sennyeyé, Ghyczyé, Bittóé és Szapáry Gyuláé. Másnap a jól értesült „Ellenőr“ azt a hírt hozta, hogy a kormány leköszönése nem az egyezkedés meghiúsultában találja alkotmányos indokát, hanem abban, hogy a kormánynak a magyar önálló nemzeti bank felállítása iránt kifejezett szándéka a szükséges fejedelmi jóváhagyásra nem talált. A magyar miniszterek 8-án d. u. két órakor érkeztek Bécsbe, s azonnal értekezvén Wenckheimmal és Andrássyval, három órakor már a király színe előtt állottak, és Tisza átnyújtotta Ő felségének a magyar minisztérium lemondási okmányát, melyet az megjegyzés nélkül átvett. A miniszterelnök egyúttal ajánlá utódának Majláth György országbírót és a főrendiház elnökét, s b. Sennyeyt, kik táviratilag azonnal Bécsbe hivattak, kik oda érkezvén, az ott levő magyar miniszterekkel rövid értekezletet tartottak. Még aznap megérkezett gr. Széchen Antal is. Az uralkodó másnap ismét fogadta Tisza és Széli minisztereket, s utánuk Sennyeyt és Majláthot. Ez nap már Budapesten tudtuk, hogy a Tiszakabinet lemondását ő Felsége elfogadta. A képviselőház febr. 10-ei ülése e tárgyban minden kétséget kizárt. A kormány elnöke hivatalos átiratban tudatta a ház elnökével, hogy a kormány hivatali lemondását ő Felsége elfogadta, de az új kabinet megalakulásáig az ügyek további vezetésével megbízta. Ugyanekkor Tisza rövid beszédben adta elő a lemondás indokait, mint azt lapunk más helyen találja az olvasó. A hivatalos lap vasárnapi száma hivatalos alakban is tudatja a már országszerte ismert tényt, hogy ő Felsége a kormány lemondását elfogadta ; az illető közlés igy hangzik: ,,A császári és apostoli királyi felsége folyó évi febr. hó 8-án kelt legfelsőbb elhatározásával a magyar összes minisztérium hivatali lemondását. POLITIKAI ÚJDONSÁGOK. 7. SZÁM, 1877. XXIII. ÉVFOLYAM.