Politikai Ujdonságok, 1877 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1877-02-14 / 7. szám

7-dik szám. ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK: a Vasárnapi Újság és Politikai Újdonságok együtt: Egész évre 12 ft., félévre 6 ft. Csupán a Vasárnapi Újság: Egész évre 8 ft., félévre 4 ft. Csupán a Politikai Újdonságok: Egész évre 6 ft., félévre 3 ft. XXIII. évfolyam. HIRDETÉSEK DÍJA: Egy hatszor halahozott petit sor, vagy annak helye egyszeri igtatásnál 15 krajczár, többszöri igtatásnál 10 krajczár. Bélyegdij külön minden igtatás Kiadó­hivatalunk számára hirdetményeket elfogad Bécsben : Hausenstein és Vogler,Wallfischgasse Nr 10, Moose R., Seilerstätte Nr. 2 és Oppelik A. Wollzeile után 30 arajczár. Nr. 22. Heti szemle. Közvetlen legutóbbi számunk befejezte előtt a végzet az események gombolyagján — mintegy türelmét veszítve annak lrizáltsága miatt, — szokatlanul nagyot talált rántani és jókora szálat húzott föl forgó motollájára, és pedig egyszerre mind a két — kül- és bel­ügyi — párhuzamosan rejlő bonyodalmak csomójából. Már egy régebbi számunkban utaltunk arra a kölcsönösségre, mely a nagy keleti és a mi kisebb, de ránk nézve szintoly fontos belügyi viszályunk egymásra való hatásában nyilvánulni látszik. Említek, hogy a mi közgazdasági viszá­lyunk mintegy sakálmódra ólálkodva kullog a keleti bonyodalom fölingerelt oroszlána nyomában. Ha az előre indul, ez is tesz egy­két lépést, ha az megáll, ez is megállapodik és várja, hogy amaz tegye meg már azt a nagy ugrást, melyből aztán ez utóbbi is remél a maga számára egy kis, ott feledett konczot megkaparithatni. S e föltevést a legutóbbi események való­ban még szembetűnőbben igazolták. A sürgöny, mely Midhát pasa bukásának hírét hozta, semmivel sem okozott kisebb meglepetést, mint a szultán-változások és keleti minisztergyilkolások hívei. Körülbelül vetekedhetnek is egymással h­orderőre nézve, mert ha a személyek közti fontosságban volna is tán különbség, de viszont az ese­mények érlelődése a pillanatot tette jóval fontosabbá, mely most már kétségkívül még közelebb jutott a végeldöntéshez. Nem szükséges a fölött tépelődni, vájjon mi része lehet az orosz diplomácziának és a vele titkon egy követ fújó osztrák reakc­iónak a Konstantinápolyban végbement esemény előidézésében; bizonyos az, hogy aki össze­függés van a kettő között, s nevezetesen hogy a legutóbbi fordulat igen kapóra jött a bécsi reakc­iónak is, a­minthogy egyszerre vége lett a habozásnak a mi bankügyi viszályunk eldöntésében, s azt kell hinnünk, hogy ha Midház száműzetése pár héttel előbb történik, akkor már a mi kormányválságunk is aligha pár héttel előbb ki nem fejlődik. S e körülmény adja bekövetkezett bel­­válságunknak is a megdöbbentőbb színezetet. Midhát pasa sikeres működése kettős — kifelé és befelé ható — irányban volt akadálya, vagy legalább egy ideig föltartóz­­tatója a török állam szétrombolására czélzó orosz —és mondjuk most már osztrák reak­­czionárius — hadi műveletek megindításá­nak , ugyanis egyrészt az európai törökbarát hatalmak bizalmát keltvén föl az iránt, hogy a török állam netalán ön­maga erejéből lesz képes orvosolni a bajokat, melyeket az érte­kezlet akart az általa javaslott reformkövete­lésekkel behegeszteni, szóval képes lesz belsőleg megszilárdulni, korszerűsödni, e ha­talmak hajlandók voltak oda hatni, hogy az orosz halaszsza el hadi cselekvését és egy­­átalán az a nézet látszék érvényre vetődni, hogy Európa adjon időt a töröknek, mely ilyen jól indul meg az európaisodás ver­senyterén, szóval: várjunk egy kissé, mire megy a török az alkotmányosság útján. Másrészt pedig Midhát pasa belkom­ány­­zata is oly szerencsésnek mutatkozott, a muzulmán és keresztény lakosság lelkesedni kezdett, a török haderő meglepőleg gyara­podott, növekedett, hogy az orosz egy kissé meg is hökkenhetett, és a 70-i német hadjárat példájára az orosz kormány is tanácsosnak tartotta nem hirtelenkedni és nem csupán genialitásra és vitézségre bízni a koczka el­döntését,­­ mert hátha e két tulajdonság­ból a török találna nagyobb adagot a mérlegre vetni — és jónak látta egyelőre hadi szem­pontokból is várni és ezalatt seregét biztos diadalt igen túlnyomó számra emelni. És meglehet, hogy Ignatieff, ha nem is maga készítette, hanem tán legfölebb csak elősegítette a legutóbbi csíny sikerült csel­­szövényét, megsúghatta a Bécsig és Szent­pétervárig nyúló füleknek, hogy csak legye­nek egy kis türelemmel, mert nemsokára tör­ténni fog valami kis­­­akna-föllobbanás, mely aztán alkalmasabbá teszi a pillanatot arra, hogy a törökellenes hadi művelet orosz részről megindíttassék és azt az emlegetett osztrák „barát“ is jóakaró semlegességgel vagy tettleges, egyenes segítséggel is támo­gathassa. És alig húzta ki a lábát az orosz farkas a török fővárosból, az akna, valóságos dyna­­mitszerű villámlással és erővel, föl is robbant. Midhát száműzetett, a török nemzet önbi­zalma, Európa hite a török állam önkénytes belső újjászületése iránt egyszerre megcsap­pant, oly hatalmasan, hogy még jó barátai is kételkedni kezdenek újra a muzulmánság életképességében, s az orosz hivatalos sajtó örömujjongva hirdeti, hogy a török biroda­lom vége közelit . . . Nagy az öröm Pétervár nemzeti és Bécs reakczionárius köreiben. Az alkalom, a ked­vező pillanat itt van. Most vagy soha. Épen jókor érkezik föl a magyar kor­mányelnök a bankügyben végleges döntésre. A különbözet ugyan oly csekély, hogy itthon Magyarországban már senki sem hitt a kiegyezés meghiúsulásában. Ézannyira cse­kély, hogy még ma sem hiszi azt senki, és csak azon esetben tartja a gondolkozóbb és mélyebbre látó közvélemény a szakadást vég­legesnek, ha a bécsi döntő körök a fordulat mérvét egyenesen az alkotmány, a fönálló rendszer fölforgatásáig akarnak kiterjeszteni. Mert hát mi az a parányi kő, illetőleg kis kavics, melyben az engedés lejtőjén lavina­szerűig alácsuszamló magyar kormányelnök lábát megvetette? A paritás elvének látszata, árnyéka ! Körülbelül ahhoz hasonló, mikor a szalonban két dandy összevesz, s tettleges­­séget nem tartván magukhoz illőnek, az egyik azt mondja a másiknak, hogy vegye olybá, mintha jobbról-balról arczonü­tötte volna! A bank főtanácsába ugyanis öt ma­gyar, öt osztrák tagot kellene választani, négyet azonban tetszés szerint — vagyis e négy okvetlen osztrák nemzetiségű lesz. Tehát kilencz osztrák, négy magyar, és e négy magyar is csak nemzetiségre lenne magyar ; mert hát talán kihalt már az osztráknál osztrá­­kabb érzelmű magyar születésű emberek min­denre kész faja, hogy ne lehetne négy oly ma­gyart választani, a­kiben még maga Kukám úr is megtetszhetik önmagának ? Az alku ilyetén módosulását hallva, a ma­gyar közvélemény elszomorodva mondta ma­gában, a rosz kiegyezés „perfekt“ — kész, hiszen most már szó sem lehet arról, hogy az osztrák alkotmányosok parlamenti pártja és főnökük Lukam­ér ezt el ne fogadja. Hja, de a magyar parlament! Itt a bökkenő. En­nek szavazata több mint kétes. Ide kell tehát most már átvinni a hadargás súlyát. Rájuk kell ijeszteni. Tisza lemond, és utána jön­­ az özönvíz. Parlamentáris kormány lehetlen­­ség. Ki fogadtathatja el e szégyenletes és káros alkut, ha nem Tisza ? Sennyey, kinek egyik első programmtétele, hogy a honvédség létszáma leszállíttassék ?A­mikor most is ép az a baj, hogy nincs magyar hadsereg, mert ha volna, akkor nem tarthatnánk ama for­dulattól, mely most a bel- és külügyek terén egyaránt fenyeget. De a lemondás, a magyar kormányválság egyszerre két legyet sújthat egy csapással. Az osztrák parlament alkotmányos pártja is

Next