Politikai Ujdonságok, 1881 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1881-02-23 / 8. szám

8-ik szám. Budapest, február 23-án 1881. Elő­ltezési föltételele:VASÁRNAPI ÚJSÁG /egész évre 12 frt\ ^ vrLA.GKRf)NIK£-TOl (egész évre 14 frt|Csupán a POLITIKAI)egész évre 6 frt/ és POLITIKAI ÚJDONSÁGOK együtt: ) félévre .... 6 « | \ félévre ... 7 ÚJDONSÁGOK:) félévre ... 3 « /a VILÁGKRÓNIKA-val/ egész évre 8 írt­­ fél évre . Kiadóhivatal: Budapest, IV., egyetem-utcza 4. Külföldi előfizetésekhez a postailag meghatározott viteldíj is csatolandó. Szerkesztőségi iroda : Budapest, IV., egyetem-tér 6.XXVII. folyam. SZEMLE. Országgyűlésünk föloszlatása határidejének meghatározására, egyéb szem­pontokon kívül, úgy látszik, befolyással lesz a Rudolf királyfi menyegzőjének elhalasz­tása. Abban a kormány és nemzet bizony­nyal egyetértenek, hogy helyén­való lesz ez ünnepélyes alkalomkor a nemzet képvisele­tének együtt lenni, hogy testületileg adhas­son kifejezést a nemzet erre vonatkozó érzel­meinek. Egészen bizonyos még e tekintetben most sem hallatszik. A trónörökös jelenleg Afrikában tesz nagyobb utazást. Ez utazás még egy trónörökösre nézve is némi kalan­dos eshetőségekkel jár, melyek legalább is az egészségi állapotra, bár múlékonyan, ked­vezőtlen hatásúak lehetnének. Valószínű te­hát, hogy ez út befejezése után fognak csak a fölött tanácskozások megindulni, mikorra állapítsák meg az esküvő határnapját. Mi­után pedig az előkészületek hónapokat vesz­nek igénybe, fölteh­etőleg a rebesgetett májusi határnapot is már meghaladott álláspontnak tekinthetjük. Legújabb h­ír szerint a menyeg­zőt csak október végére tervezik — divatos kifejezés szerint «kontemplálják»,— a­mely idő épen megfelelő a h­ázasodásra alkalmas szüret utáni népies fogalomnak. E szerint az országgyűlés eloszlatásának idejét a szerint kellene meghatározni, hogy októberre már egy igazolt és munkaképes új képviselet üljön együtt. S ha már most még az aratási munkaidőt is számításba veszszük, a választásoknak vagy júniusban vagy augusz­tus elején kellene megejtetniök. Nem lehe­tetlen tehát, hogy a föloszlatás már a tavasz derekán megtörténik. A horvát országgyűlés tehát kegyes volt elfogadni — ajándékul-e vagy zsoldként? — tőlünk egy olyan szép darab tartományt, a­minő maga az «anya» Horvátország. Kegyes volt, mondjuk, és hogy ajándékul-e vagy zsoldban ? azt kérdjük, mert erre kell fakad­nunk, látván, hallván, hogy mennyi szidás árán vettük meg tőlük ezt a kegyességet. Még a magyar országgyűlés nem adta e tényhez beleegyezését, azért a sajtó még feszegeti az ügyet, nem ugyan­azért, mintha remélné, hogy az országgyűlés jobb lesz a kormánynál, hanem mert lehetlen föl nem sziszszennie e szerződés balgatagsága miatt, melynek következtében tán elveszítjük ha már el nem vesztettük Horvátországot és utána még ráadásul Fiumét is. Az igaz, hogy ebben hibázott valamennyi magyar kormány, hibázott még maga a 48-ki is, mely nekik megígérte, hogy a netalán oda csatolandó részekből a lélekszám arányában fognak kül­deni követeket a magyar országgyűlésre. Mivel ez ránk hátrány, veszedelem, tehát igen természetes, hogy ha mi a horvát kép­viselők számát akár ezen, akár kisebb arányban szaporítjuk, ezzel nem a horvátok nekünk, de mi teszünk engedményt nekik, mert ezzel nem az ő mérlegük, de a mienk rosszabbodik. Az engedmény az ő részükről Csak annyi, hogy lemondtak egy előbbi törvényben meg­állapított nagyobb arányról. De hiszen a 67-ki kiegyezésben mi is lemondtunk tömér­dek előnyről Ausztria javára, miért ne mó­dosíthattuk volna e 48-ki törvényeket Hor­vátországgal szemben mi is előnyünkre? És kivált mikor oly roppant kedvezményt nyújtunk Horvátországnak, mint­egy 30 mil­lió lélekszámmal bíró terület hozzá csatolása, mely terület mindig a mienk volt? Tehát mi kötöttünk egy alkut, melyben mi adtunk egy nagy dolgot Horvátországnak és a­mit ezért Horvátország adott nekünk, igaz, hogy ez nem sok, de azt is a mi bőrünkből vágta ki. Az egyedüli, bár parányi engedmény leendő, ha hogy Horvátország lemond egy más igényről, melyre ugyan szintén jogtala­nul, de mégis csak tetszik neki igényt képezni. E szerencsétlen kiegyezések egyike ugyanis F­i­u­m­e hovatartozásának kérdését függőben hagyta. Mi vagyunk ugyan a bol­dog (?) birtoklók, de szemben a tény­állással, hogy évtizedek óta minden kiegye­zésben mi vagyunk a vesztesek, és Horvát­ország mindig kijebb siklik kezeink közül, ő foglal el tartományokat tőlünk, — hát ez a birtoklás épen nem lehet reánk nézve meg­nyugtató. Mert ha akkor, midőn mi egy Fiu­mén él tízszerte nagyobb tartományt adunk Horvátországnak, ha még ekkor sem voltunk képesek Horvátországot arra bírni, hogy ez lemondjon végleg nem is Fiume tényleges birtoklásáról, mert az tényleg nincs kezei közt, de csak ebbeli követeléséről—hát akkor nemde észszerűleg inkább az követke­zik, hogy ezentúl, midőn többé semmi ked­vezményt, semmi árt nem kínálhatunk, a kétszerte erősebbé lett Horvátországnak már csak játék lesz e csekélyebb igényének valósítása ? És mindamellett hogyan fogadta el a horvát tartománygyűlés tőlünk e tributumot? A 23 főnyi — a horvát országgyűlés arányai­hoz képest jelentős — kisebbség lehordott bennünket mint a bokrot. Öklét mutogatta és fenyegetőzött, hogy nem fél tőlünk. És ez újabb alku mutatja, hogy nincs okunk nevetni fenyegetőzését. Mert hiszen tudjuk, hogy a horvátok voltakép nem Zágrábban, de­­ Bécsben erősebbek nálunk. Ott ülnek az ő generáli­saik abban a tanácsban, melyről kormány­­párti közegeink azt szeretik mesélgetni nekünk, hogy az örökre el van temetve. Mintha csak hallanók az egyszeri embert, a­ki jajgatva dicsekedett, hogy törököt fogott, de az viszi ő figyelmét. A horvátok megkapták a határőrvidéket. Most már — gondolják magukban, azaz , hogy hirdetik is majd elég hangosan, — követke­zik Fiume, Dalmáczia, Bosznia, Herczegovina, Albánia és a többi. Egy évtized óta nem Páris, de Berlin adja ki a háború vagy a béke jelszavát. A német trónbeszéd tehát azóta egész földrészünknek szól. És ez orákulum e napokban kimondta, hogy ha lesz is rész­leges háború , az megint csak helybelitve lesz, a szomszéd nagyhatalmaknak nem kell félniök attól, hogy belerántatnak. És mind­járt meg is halljuk a biztosítást, hogy miért ? A német császár emlegeti a három­ császár közötti barátságos viszonyt. És ez kétségkí­vül hatalmas dolog. Ha ez a három nem akar nagy háborút, hát nagy háború­s baj­jal fejlődhetik. Mert ez azt jelenti, hogy a franczia «megtorló» hátulsó ajtaja is be van téve. Francziaország nem léphet föl Németor­szág ellen, míg ennek hátát Oroszország fö­­dözi. Francziaország csak az orosz véd- és daczszövetségben, vagy legalább ennek sem­­legességi ígérete mellett kezdheti meg a tán­­czot. Hanem a­mi béke ígéretét illeti, a három császár szövetségének ezelőtt négy-öt évvel is maguk a három császári kormányok azt a magyarázatot adták, hogy annak czélja az európai béke biztosítása. És ezt maguk a három császári urak úgy értették, hogy­­ ők maguk indítottak háborút Törökország ellen. Ez hát körülbelül most is annyit je­lent, hogy ők maguk közt egymás ellen nem fognak háborút viselni — de mások ellen? — az már más. És pedig épen ettől borsóz­­hatik a mi házunk. Tudjuk, hogy mit tesz az, ha a három császár együtt visel háborút mások ellen. Hiszen Európa népeinek nem

Next