Politikai Ujdonságok, 1882 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1882-11-08 / 45. szám

------TW­­­P? ■ ' "■.... ' “ “ ' ■ 45-ik szám. J Előfizetési föltételek: VASÁRNAPI ÚJSÁG- j egész évre 12 frt \ vtt Árun?Avíttá /egész évre 14 frt és POLITIKAI ÚJDONSÁGOK együtt: (félévre _ 6 f J » VILÁGKRON­IKA-val ^fél évre __ ? ,Csupán a POLITIKAI/egész évre 6 frt \ , . - J egész évre 8 frt ÚJDONSÁGOK: (félévre 3 . , » VILÁGKRÓNIKA-val , (élem ___ 4 . Kiadóhivatal : Budapest, IV., egyetem-utcza 4. | Külföldi előfizetésekhez a postailag meghatározott viteldij is csatolandó. | Szerkesztőségi iroda: Budapest IV., egyetem-tér 6.XXVIII. folyam. SZEMLE. Tagadhatóan, hogy van valami erő a puszta jogban is, hanem végre mégis csak úgy aránylik a hatalomhoz, vagy sokszor még úgy se, mint egy kötelezvény a kész pénzhez. Az alkotmány maga csak köte­lezvény, kész pénz — a hadsereg. Ha igaz, hogy az írás elegendő a jogok, a szerződések biztosítására, vagyis ha igaz, a­mit az osztrák fél szeretne velünk elhitetni, hogy nekünk nincs szükségünk külön nem­zeti hadseregre, hát akkor mi is azt kérd­hetjük tőle, hogy ugyan hát akkor minek neki is az a hadsereg? Hiszen ha e tételt egyátalán föl lehetne ál­lítani, akkor mindenesetre csakugyan nekünk volna több okunk ezt rájuk alkalmazni. A szlávokat félteni lehet Oroszországtól, a né­meteket a burkus fejű berlini császárságtól. Bármennyire bízzunk is e népek loyalitásában, de azt csak megengedik, hogy legalább is képzelhető, miszerint «accessorium sequi­­tur principale» — képzelhető, hogy e szár­mazékok az eredethez visszatérnek. A pata­kok a tengerbe térhetnek; de hogy a tenger enyészszék el a patakokba, hogy a magyar nemzet akarjon vagy tudjon máshová sze­gődni, a csángókba olvadni — ez egyátalán képzelhetlen. A fegyver tehát e monarkhiában épen­­séggel a magyart illetné meg. Az volna ter­mészetes, jogos, és észszerű, hogy ő lenne itt «a had pásztora». És még­sem úgy van. Az a másik fél nem akarja, hogy úgy legyen. Nemcsak a monarkhia, de saját hazája őrizetét sem akarja rája bízni. Nem csak a közös hadse­regben nyomja, keseríti a magyart, de még a honvédségben is. Sőt kiváltképen ebben. Mindenkép azon van, hogy megnyomorítsa ez intézményt. Hogy a magyar ifjúságnak el­menjen a kedve ebben szolgálatot vállalni. Az ujonczozás körül úgy jár el, hogy legény­ség minél több jusson a közös, minél keve­sebb, egyre kevesebb a honvéd hadseregnek. Hogy ez utóbbi időnap előtt lassú sorvadás­ban, vérszegénységben pusztuljon el. S ha legénység nincs, akkor tiszt se kell. A közös hadseregben 4—5 év a kategóriája az elő­léptetésnek. A honvédségnél az alattas tiszt­nek 10 évig kell tűrni, várni, mig hadnagy­ból fő, és másik tíz évig, mig főhadnagyból kapitány lesz. Valóságos a­testamentumi idő, mialatt megrozsdásodik a legüdébb, legfiata­labb lelkesedés. Mindezekben roppant hátrá­nyok rejlenek a honvédség, és ugyanakkora előnyök a közös hadsereg részére. Igazán nagy hazafi erényekre van szüksége a ma­gyar embernek, hogy béketűrését el ne ve­szítse, s megőrizhesse önérzetét, nemzeti büszkeségét ily mérvű megaláztatások kö­zepette. És ki tudja, meddig tart még mindez ? A közös hadsereg oly nagy erőhatalom, hogy a magyar parlament bizonyos gyöke­res reformkérdések közül még tán akkor is gyöngének bizonyulna ellenében, ha maga az uralkodó is támogatná. Ez egy több szá­zados, régi, megcsontosult intézmény; nem lehet egyszerre megbontani, mert különben összeomlik, s érdekünkben áll, hogy a kö­zelgő «nagy próba» előestéjén ne csak össze ne omoljon, de még meg se gyöngüljön. Az átalakulás munkájának lassan kell végbe­menni, de épen ezért — a lassannal — nem szabad késni, egy pillanatot se veszteni, mert ha lassan, a megengedhető csöndes ütemben se dolgozunk rajta, akkor aztán meg előáll a még nagyobb veszedelem, az, hogy mi is e­l­­késünk a nagy eszmével. A magyar k­a­­tonatisztképző akadémia fölállítása oly lépés, mely előkészület a közös hadse­regre is igen előnyös és minden rázkódás nélkül végrehajtható reform. Ha ennek kivitelére is képtelenek vagyunk, akkor ez a legleverőbb bizonyítéka lenne teljes aléltsá­­gunknak, abszolút tehetlenségünknek a had­sereggel szemben. Várjuk el, mire megy a delegáczió a hadügyérrel kezdett e kérdés körüli küzdelmében. A magyar delegáczió külügyi bizottságá­ban szóba jött Olaszországhoz való viszonyunk, azon kérdés folytán, miért nem viszonozta fejedelmünk az olasz király tavalyi látogatását? Ámbár Umberto nem Buda­pestre, de csak Bécsbe jött, mindamellett nem az osztrák, de a magyar bizottság tar­totta meg ezért a közös külügyért. Mert ha valaha Olaszországgal szövetkeznénk, ebben mindenesetre a magyarság gyakorolná a na­gyobb vonzerőt, azon rokonszenvnél fogva, mely a két nemzet közt a közelmúlt hagyo­mányainál fogva fennáll, noha újabb politi­kai fordulatok annak hőfokát meglehetősen alább szállították. Olaszországot magában gyöngébbnek tartjuk monarkhiánknál katonai tekintetben, de csakis épen valamivel gyöngébbnek. El­lenségnek úgy mint barátnak azért igen jelentős lehet. És mind a két eshetőségnek körülbelül egyenlő esélyei vannak a lehető­ségre. Olaszország vágyódik zsákmányrészre nemcsak Afrikából, de az európai Törökor­szágból is. E szerint szövetkezhetik Orosz- és Francziaországgal, ha föladja afrikai aspi­­rác­ióit európai kárpótlásért, és szövetkez­hetnek velünk és Németországgal, Oroszor­szág ellen, ha némi konczot vetnénk neki az adriai partokon és a mellett támogatnék afri­kai igényeit. De úgy látszik, a mi közös külügyi hiva­talunk valószínűbbnek találja az előbbit. A­kik külügyi politikánkat hivatalosan és nem hivatalosan vezetik, Kállay, Kálnoky, An­­drássy a múlt évben és legközelebb olyképen nyilatkoznak Olaszország felől, hogy a nagy közönségnek szeme-szája eláll rája. Első gon­dolat az, hogy — no most ez egyszer, ezen em­berek, a­kiknek egyetlen vagy legfőbb diplo­mata erényük a félénk tartózkodás, no most ugyancsak elszólták magukat. Egyátalán nem képes magának megmagyarázni, mi szükség az olasz nemzet és uralkodóháza iránt ily mód nélkül gyöngédtelennek lenni — egy szívélyes s meleg baráti csókot egy — arczul csapással viszonozni. A külügyér­ez idei válasza korántsem volt ugyan olyan ke­gyetlen, mint a­minő durva volt tavaly az említett két diplomata nyilatkozata, hanem azért el lehet rá mondani, hogy elég abból annyi is. A kíméletlenség voltakép abban áll, hogy az olasz király látogatása elmaradt viszonzásának kérdése szóba hozatott, s annak lehetlensége tüntetőleg kijelentett. A­mire a külügyér hivatkozik, az a körülmény fön­­forgott már tavaly is, fönforgott tizenkét év óta, mióta az olasz király a pápa székhe­lyére költözött. A nagy harag a Vatikán és Quirinál között meg volt tavaly is, a római nép érzülete azóta mit sem változott. És lehetetlen elképzelni, hogy Umberto a láto­gatásra elszánta volna magát, ha előleges tapogatózások után azzal nem lett volna bizalmas uton kecsegtetve, hogy a látogatás vissza lesz adva. Mély sérelem rejlik abban az olasz nemzetre, hogy ez nem történt meg, holott valami rendkívüli nem adta elő ma­gát. Abban igen is igaza lehet a külügyér­­nek, hogy Rómában tartani lehet­ az ellen­tüntetésektől, sőt miért ne még a trieszti bűnös kísérletektől is, de az az aggodalom fönforgott tavaly is, és évtizedek óta min­dig. És fönforog minden más uralkodóra nézve, sőt épen valamennyire nézve sokkal nagyobb mérvben, mint a mienkre, a­kit csak is épen egyedül az olasz oldalról fe­nyegethet e veszedelem. De akkor ezt az

Next