Politikai Ujdonságok, 1884 (30. évfolyam, 1-53. szám)
1884-12-03 / 49. szám
49-ik szám. fir * / »ISSrnT' IS ar fm i 1 mjjra S i Budapest, deczember 3-án 1884 Előfizetési föltételek: VASÁRNAPI UJ.^AG jegesz évre 12 írt i v,. Á r w HONIKÁ-val J e£^sz évre 14 frt és POLITIKAI ÚJDONSÁGOK együtt: Ifélévre ... 6 «• j í félévre ... 7Csupán a POLITIKAI | egész évre 6 frt uir ápi/reatii/1 ■ 1egész évre 8 frt ÚJDONSÁGOK : \ félévre ...3 » \ a VILAUKKU?KA*val \ félévre ...4 «XXX. folyam. Kiadóhivatal: Budapest, IV., egyetem-uteáa 4. | Külföld előfizetésekhez a pontailag meghatrozott viteldij is csatolandó. | Szerkesztőségi iroda: Budapest, IV., egyetem-téri SZEMLE. A német birodalmi gyűlés Bismarckra nézve— akasztófa-humoros értelemben — jól kezdődik. Mindjárt az első vitánál megbukott; leszavazták 188 szóval 99 ellen. Napirenden volt a képviselők napi dijainak kérdése. Ők ugyanis eddig nem húztak napi dijakat, Bismarck 1867-ben csak ezen díjtalanság föltétele mellett fogadtatta el a választási törvényt a fejedelmekkel, és ezt határozottan kijelentette az alkotmányozó gyűlésben. A német birodalmi képviselők csupán a vasúti szabad jegyek kedvezményében részesültek, ami természetesen sok visszaélésre szolgáltatott alkalmat, annálfogva Bismarck ezt is jelentősen korlátolta utóbbi időben. Már e ténye is ellenségesen hangolta a képviselők nagy részét, s a napidíjak kérdésében ellene szavaztak: a közép, a német szabadelvűek, a nemzeti szabadelvűek egy része és a szociáldemokraták. A vita igen heves volt és kiterjedt az átalános politikára, amennyiben azzal némi kapcsolatban áll. Ugyanis a napidíjtalanság a konzervatív irány előnyére válik, amennyiben a szegényebb sorsúak számára a képviselői állást megnehezíti. Tényleg 130 nagybirtokos ül a birodalmi gyűlésben. Az ellenzék kénytelen volt «pártpénztárt» alapítani, hogy a vagyontalan tagokat támogassa. Bismarck szerint a napi díj professionatus képviselőséget teremt, akik e foglalkozást keresetként űzik, az üléseket elnyújtják, s több efféle kellemetlenségeket okoznak. A nagy kanczellár háromszor beszélt ez ülésben, mindannyiszor hevesen, imperatori hangon, ami olykor egészen a tapintatlanságig ment. Mert akármilyen nagy ember ő figyelme, de a hetykeség épen azért nem illik a szájába. Hogy ő neki nem imponál Európa, tehát ők — a német parlament — sem imponálnak, — igaz lehet, de kimondani — méltóságellenes henczegés, és nem politikus eljárás. Untalan a német nemzeti képviselet szeme közé vágni, hogy nem ad rájuk semmit, ildomtalanság, csak növeli ezek elkeseredését, és abbeli törekvését, hogy igyekezzenek hatalmuk kiterjesztésére és a valódi parlamentarizmus behozatalára. Bismarck szenvedélyes ellensége e valódi parlamentarizmusnak és megengedhetjük, hogy talán nem is csupán személyes autokratasága önzéséből, hanem egy kissé vagy tán főleg hazafiságból, féltvén attól az általa megalkotott német egységet. A császári teljhatalom kezében biztosnak véli a német egység fönmaradását, de egy souverain német parlamentben kérdés, megmarad-e mindig legfőbb szempontnak a nemzeti egység kérdése, melynek minden egyéb alárendelendő? Nem vesz-e erőt ez eszmén majdan a partikularizmus, a szoczializmus, vagy együttvéve a különféle pártérdek ? Mindig legerősebb lesz-e az összes németségben a nemzeti érzület, a német hazadság, mint most magában Bismarckban ? Aggasztó gyöngéje e birodalomnak a sok százados múlt, a sok külön tartományiság, a sok külön uralkodó házzal, kétféle vallással. Ami egyszer, azaz hogy sok századon át, majd mindig volt, fölválthatná megint azt az állapotot, ami csak másfél évtitized óta van. Bismarck szerint jelenleg is a parlament absolut többsége nem híve a császárpolitikának, vagyis a nemzeti szoros egységnek. Jöhet idő, hogy Európa-szerte a népek inkább a szabadság és jólét, mint a nemzeti dicsőség eszméjének hódolnak. Ha tehát Bismarck gyűlöli a szabadelvűséget, a valódi parlamentarizmust, gyűlöletében van rendszer, mely nem csupán személyes önzésre, hatalomvágyra vezethető vissza. A hatalom korlátoltságától félti a németség világuralmát, a szabadságtól a nemzeti egységet. De a világ erre azzal a kérdéssel felel: mi ér többet, a német egység-e vagy a világszabadság? A német, birodalmi gyűlés második ülését is érdekessé tette Hebel szoczialista képviselőnek felszólalása, illetőleg Bismarckhoz intézett azon fölhívása, hogy használja föl imponáló hatalmát az átalános lefegyverzés kieszközlésére. A hatalmas kanczellárnak nem lehet kifogása az ellen, hogy ez indítványt egy szoczialista képviselő teszi, mert úgy tekintheti azt, mint körülbelül egész Európa közvéleményét, melyet évtizedek óta hangoztatnak a mérsékelt árnyalatok politikusai is. Nem Bebel és nem a német szoczializmus óhajtása ez, hanem az egész világrészé, mely egyhangúlag természetesnek találja, hogy ez a kezdeményezés csakis Bismarcktól eredhet, átalános lévén a szembeszökő körülmény beismerése, hogy ez a tény lehetne e korszakos nagyság eddigi fényes pályájának legméltóbb bekoronázása. Akármi nagyot végzett eddig, az még nem páratlan a világtörténelemben, de ez a befejező cselekménye valóban az lenne, és őt nem is egy nemzet, de egy egész világrész Washingtonává emelhetné. Miután pedig lehetlen föltenni, hogy erre benne hiányoznék a belátás szellemi képessége, azt kell gondolnunk, hogy vagy az erkölcsi hajlam, vagy csakugyan a kivitelét lehetősítő világhelyzet hiányzik hozzá. Talán csakugyan erre még maga Bismarck sem elég erős, hatalmas? E föltevést csakugyan valószínűnek is tünteti föl a körülmény is, hogy ezt földrészünk politikusai is érezni látszanak, amennyiben ez óhajtás most egyre ritkábban nyilvánul, mint évekkel ezelőtt. A közép-európai nagyhatalmak békeszövetsége — elég különös, de úgy van — e czélnak inkább akadálya, helyesebben elodázója, mint előmozdítója. Mert e szövetség, ha való is, hogy célja a béke biztosítása, de csak is a pillanatnyi, az ideiglenes békének biztosítására alakult. Megegyeztek abban, hogy ám halaszszák el a függőben levő nagy nemzetközi viszályos kérdések fegyveres kézzel való megoldását, pihenjünk egy kissé, de tartsuk szárazon a puskaport kölcsönösen arra az időre, midőn majd a függőben levő két nagy kérdés — a franczia megtorlás és a kelet végleges fölosztása— mintegy elemi vulkanikus erővel magától kitör. E két nemzetközi kérdésben belejátszik egy harmadik, a készülődő nagy orosz forradalom, mely valószínűleg ezekkel egyidejűleg vagy azokat kisérőleg fog felszínre vetődni. A három császár mintegy bedeszkázta Szkjernyeviczében e kráterek nyílásait, hogy ám tánczoljunk addig vígan egy kicsit fölöttük. Ez csak olyan halogatása a foghúzás műtétének, melynek ha előbb-utóbb meg kell történni, hát jobb, ha azonnal átessünk rajta. Vagy leszámolni minden bajjal, elintézni a háborús kérdéseket, vagy lefegyverezni, ez volna a legészszerűbb ideje egyik se másik. Állunk nyakig fegyverben már tizennégy év óta, farkasszemet nézve egymással, nem merve a fegyvert letenni attól való félelemben, hogy hátha a másik azonnal támad? És ez így tarthat, még másik tizennégy évig. A béke nagy áldás, de kérdés, megéri-e ezt az árt, melyet érte fizetünk ? Horvátországgal való viszonyunkban újabb hozamot képez azon körülmény, hogy a mint egyfelől az elszakadás forradalmi eleme, — a Szarcsevics-pártban, — akként a törvényes állapotot védők tábora is, a nemzeti vagy kormánypártban , körülbelül hasonló mérvben erősödöttnek látszik. Ekként az ingadozó mérleg mintegy visszanyerte egyensúlyát. A közös országgyűlésre választott képviselők a fővárosba érkezve, kevés kivétellel ünnepélyes tisztelgésül megjelentek a magyar kormányelnöknél. Egészen a fönnálló törvényes viszonyból folyó rendes cselekmény ugyan, de a fönforgó körülmények között mégis mintegy meglepő, örvendetes, mert a pillanatnyi helyzet némi javulására valló eseményt képez. De csakis a pillanatnyi helyzetre nézve, mert átalában, ami különösen a jövőt illeti, azt mondhatjuk, hogy ott vagyunk, ahol a szerencsétlen fehér-