Politikatudományi Szemle, 2016 (25. évfolyam, 1-4. szám)
2016 / 1. szám
ESEMÉNY, HÁLÓZAT, SZEMIÓZIS ményt teszünk meg kutatási kiindulópontnak. Az esemény körüli intenzív kommunikáció személyek és szervezetek összekapcsolódásával megy végbe. Az összekapcsolódások hálózatot alkotnak, olyat, amelynek vannak sűrűbb részei. Az így nyert hálózat leírásakor azt vizsgáljuk, vannak-e az egésznek és a részeknek társadalomszemiotikai értelemben vett specifikumai, tehát a szemiózisnak, jelteremtésnek és jelhasználatnak olyan módjai, amelyek időben tartósak az egész hálózatra nézve, illetve egy-egy szűkebb körük az egyes részhálózatokra nézve. Amennyiben találunk átfogó szemiotikai konfigurációt, akkor ezzel megtaláltuk a magyar állampolgárok közösségének kommunikációs sajátosságait, az egyes részhálózatok specifikus konfigurációi pedig feljogosítanak arra, hogy a nemzeti politikai közösségen belül kisebb közösségeket definiáljunk. Az alábbiakban először azt mutatom be, hogy milyen módon szokás a (politikai) kommunikáció történetét megírni, melyek a műfaj főbb fajtái, azoknak mik a gyengeségei. Ezt követően a „Politikai kommunikáció Magyarországon, 1990-2015" című kutatás elméleti kiindulópontjait, az előbbiekben jelzett vázlat összetevőit ismertetem, hogy világossá váljék, milyen módszerrel közelítjük meg ezt a történetírói feladatot. Végül kitérek az általunk választott módszer korlátaira is. Ez a tanulmány tehát kifejezetten elméleti és módszertani jellegű, ezért empirikus kutatási eredményeket nem közöl. TÖRTÉNETÍRÁS ÉS KOMMUNIKÁCIÓTÖRTÉNET A kommunikációtörténetekről John Nerone (2006) azt írja, hogy míg a professzionális történészek már régen letettek arról, hogy nagy narratívákban gondolkodjanak, addig a kommunikációkutatók ragaszkodnak az ilyenekhez a történeti összefoglalóikban. Vagy arról írnak például Harold Innis és Marshall McLuhan nyomán, hogyan változtatta meg a médiatechnika az egész civilizációt, de legalább egy-egy szférát, például a politikát, vagy arról, hogy bizonyos ügyek, eszmék hogyan haladtak előre, vagy szenvedtek késedelmet. Az utóbbi esetben két hősük szokott lenni: a sajtószabadság és a professzionális újságírás. Ha ezt kiegészítjük Hayden White-nak a XIX. századi történetírásról adott tipológiájával (White, 1973), akkor nagyjából valóban leírtuk a kommunikációtörténetek mezőnyét. Ekkor a történeti bemutatás szerint egy-egy időszakban a sajtószabadság és a professzionális újságírás nemes ügye és követelménye vagy elbukott - ez volna a tragédiaként előadott kommunikációtörténet -, vagy győzedelmeskedett a kemény politikai ellenfelek okozta nehézségek közepette - ez volna a romantikus történet -, vagy úgy győzött, hogy az ellenfelek kisszerűek voltak - ez a komédia típusú leírás -, vagy eleve illúzió volt e 11