Politikatudományi Szemle, 2016 (25. évfolyam, 1-4. szám)

2016 / 1. szám

ESEMÉNY, HÁLÓZAT, SZEMIÓZIS ményt teszünk meg kutatási kiindulópontnak. Az esemény körüli intenzív kommunikáció személyek és szervezetek összekapcsolódásával megy végbe. Az összekapcsolódások hálózatot alkotnak, olyat, amelynek vannak sűrűbb részei. Az így nyert hálózat leírásakor azt vizsgáljuk, vannak-e az egésznek és a részeknek társadalomszemiotikai értelemben vett specifikumai, tehát a szemiózisnak, jelteremtésnek és jelhasználatnak olyan módjai, amelyek idő­ben tartósak az egész hálózatra nézve, illetve egy-egy szűkebb körük az egyes részhálózatokra nézve. Amennyiben találunk átfogó szemiotikai konfiguráci­ót, akkor ezzel megtaláltuk a magyar állampolgárok közösségének kommu­nikációs sajátosságait, az egyes részhálózatok specifikus konfigurációi pedig feljogosítanak arra, hogy a nemzeti politikai közösségen belül kisebb közös­ségeket definiáljunk. Az alábbiakban először azt mutatom be, hogy milyen módon szokás a (po­litikai) kommunikáció történetét megírni, melyek a műfaj főbb fajtái, azoknak mik a gyengeségei. Ezt követően a „Politikai kommunikáció Magyarországon, 1990-2015"­ című kutatás elméleti kiindulópontjait, az előbbiekben jelzett váz­lat összetevőit ismertetem, hogy világossá váljék, milyen módszerrel közelítjük meg ezt a történetírói feladatot. Végül kitérek az általunk választott módszer korlátaira is. Ez a tanulmány tehát kifejezetten elméleti és módszertani jelle­gű, ezért empirikus kutatási eredményeket nem közöl. TÖRTÉNETÍRÁS ÉS KOMMUNIKÁCIÓTÖRTÉNET A kommunikációtörténetekről John Nerone (2006) azt írja, hogy míg a pro­fesszionális történészek már régen letettek arról, hogy nagy narratívákban gondolkodjanak, addig a kommunikációkutatók ragaszkodnak az ilyenekhez a történeti összefoglalóikban. Vagy arról írnak például Harold Innis és Mar­shall McLuhan nyomán, hogyan változtatta meg a médiatechnika az egész ci­vilizációt, de legalább egy-egy szférát, például a politikát, vagy arról, hogy bi­zonyos ügyek, eszmék hogyan haladtak előre, vagy szenvedtek késedelmet. Az utóbbi esetben két hősük szokott lenni: a sajtószabadság és a professzioná­lis újságírás. Ha ezt kiegészítjük Hayden White-nak a XIX. századi történetírásról adott tipológiájával (White, 1973), akkor nagyjából valóban leírtuk a kommuniká­ciótörténetek mezőnyét. Ekkor a történeti bemutatás szerint egy-egy időszak­ban a sajtószabadság és a professzionális újságírás nemes ügye és követelmé­nye vagy elbukott - ez volna a tragédiaként előadott kommunikációtörténet -, vagy győzedelmeskedett a kemény politikai ellenfelek okozta nehézségek kö­zepette - ez volna a romantikus történet -, vagy úgy győzött, hogy az ellen­felek kisszerűek voltak - ez a komédia típusú leírás -, vagy eleve illúzió volt e 11

Next