Premier, 2000 (1-7. szám)
2000-12-01 / 7. szám
„Olyan színházat szeretnénk életre hívni melynek saját közönsége van... ”ózsefváros. Slumosodott környék. Közbizonytalanság, különösen sötétedés után. Nyomor, megélhetési bűnözés, etnikai konfliktusok. Város a városban. Lelakott bérházak, fenyegetően koszos kapualjak. Egy épület, amely esztendők óta üresen áll. Három ember: Halász Péter Jeles András és Koczka Terézia. Ez a New York—Zalalövő-Csobánka háromszög. Ez a három világ mindjárt legalább négy, és a kihívás jegyében találkozik. Budapesten, a Józsefvárosban. Mert mi más, ha nem a vegytiszta kihívás színházat csinálni? Kihívás: vajon a Józsefvárosban színház és bevásárlószatyor képes-e találkozni és egymásnak újat mondani? Kihívás: két ember, aki legalább tíz esztendeje - ha nem is együtt dolgozik, de - együtt gondolkodik, párhuzamos utakat jár be, szellemileg partner, minden megmerevedett konvencióval szemben öntörvényűen alkot és él, vajon képes-e megvalósítani, amit olyan régóta tervez - és vajon a harmadik, aki folyton újat tanul, és a másik kettővel ellentétben rettentő racionálisan ízekre szed, boncolgat, és megint összerak minden információt egy új, szörnyen racionális egésszé, aki annyira analitikus, hogy az már-már művészet, vajon képes-e ismét egy újabb dimenziót nyitni, ezúttal például kht. formájában? Kihívás: vajon képes-e ez a három ember bebizonyítani saját magának, a közönségnek és a szakmának -, hogy a színház nem elvont, megmerevedett, idejétmúlt forma? Hogy a színház nem az, ha egy kultikus épületben este hétkor fölmegy a függöny, két-három óra passzív és odaadó színpadbámulás után pedig le? Hogy a színház nem az, amikor a dolgok csak úgy megtörténnek velünk? Hogy a színház akkor tölti be ősi, szakrális funkcióját, ha épület, színész és közönség együtt lélegzik? Interaktívnak is mondják, de ez ronda szó és nem is pontos. „ Olyan színházat szeretnénk életre hívni, mely nem téveszti meg közönségét... ” Jeles András például azt mondja erre, hogy Magyarországon a színház nagyon furcsán működik: estéről estére odaadja magát benne a néző, szinte gyermekien, befogadna és értene, nagy pillanatokra várna, óriási, megrendítő momentumokra - és estéről estére nem történik meg vele a csoda, odaadását kielégítetlenül hagyják, mert különválik darab, ami adott, színész, aki azt felmondja, és néző, aki érezni akar. Ugyan miben különbözik így a színház videótól, filmtől, amelyekről azért tudjuk, mennyire passzív részvételt kívánnak meg tőlünk. Akkor mitől színház? Még visszatekerni sem lehet, vagy kimerevíteni a képet. Halász Péter ezt még azzal teszi szomorúbbá, hogy egyszerűen nincs az kipróbálva: vajon mi lehet mégis a különbség közösség és közönség, katarzis és vastaps között. Vastaps egyébként az a jóféle csordaélményes akolmeleg is csak mifelénk van. Az igazi vastaps az, amikor már pongyolában vagy, és akkor hív az ügyelő a vasfüggöny elé. Újra fel kell hát öltöznöd és menni a közönség elé - mondja erre Honthy Hanna. New Yorkban például sosem tapsolnak együtt, csak közösen, Görögországban pedig ordítanak és megérintik a színpadot, ha megvolt a katarzis. De ez a színház, a mi színházunk meg is érdemli a vastapsot, mondják. Üres formáért üres forma jár. És egy újabb jeles történet: a hetvenes évek elején egy angol társulat járt nálunk, a Szentivánéji álmot adták elő, angolul. És odaértek ahhoz a részhez, ami magyar fordításban így hangzik: „Fel tapsra hát, jó barát... ’’-nagy pillanat az, csakhogy az eredetiben a „Give me your hands ” szólal meg. Nem pont ugyanaz, szemléletében sem. És nyújtották a színészek a kezüket, give me your hands, ismételték, és nem értették, miért nem nyújtják kezüket a nézők. Márpedig nem nyújtották, csak nagy sokára, félve, bátortalanul, hogy ezt is lehet, megérinteni a színészt. Akkor aztán valami átszakadt. PREMIER: SZÍNHÁZi SZÍNHÁZCSINÁLOK Török Monika