Pro Minoritate, 2004 (1-4. szám)

2004 / 1. szám - SZEMLE - Halm Tamás: Viszonyok és diskurzusok. (Romsics Gergely könyvéről)

Viszonyok és diskurzusok releváns tudományos szempontból. Vagyis erről az alapról kiindulva éppenhogy a klasszikus eszköztár alkalmazása lenne elégtelen és tudománytalan.­ Az emlékezet kialakulásának, tartalmainak kutatása természetesen a források új­szerű megközelítését is megkívánja. Ezért kaphatnak döntő szerepet az emlékiratok, amelyek természetesen mindig is a történetírás fontos, de megbízhatatlanságuk, ere­dendő szubjektivitásuk miatt kötelező óvatossággal kezelt forrásai voltak. Érdekessé­güket Romsics számára azonban éppen „elfogultságuk” adja, ennek az elfogultságnak egyik fő okát ugyanis a kollektív emlékezetről szóló elméletek alapján abban jelöli meg, hogy az emlékezés sohasem tisztán az egyén műve, hanem közösségi aktus is. A Monarchia vagy az utódállamok elitjéhez tartozó memoárírók esetében pedig felté­telezi, hogy a szerzők „valamilyen jól meghatározható politikus-ideologikus nézetet képviseltek, és ezt próbálták emlékeikkel alátámasztani”. Ha ez a feltételezés helyes, akkor az emlékiratok - egyéni vonásaikon túl - a kollektív emlékezet lenyomatát is viselik, így pedig az emlékiratokat vizsgálva, a fenti folyamatot mintegy visszafejtve feltárhatjuk a kollektív emlékezet tartalmait, szerkezetét, sőt - felhasználva azt, hogy az emlékiratok különböző időpontokban keletkeztek - időbeli alakulását is. Romsics a könyv első fejezetében állítja fel azt az elméleti keretet, amelyben elemzését folytatni fogja. Az elemzés elméleti alapjául Halbwachs és Assman kol­lektív emlékezetről szóló elméletét teszi meg, de felhasználja Ricoeur, Hayden White és mások munkásságának eredményeit is. Az elmélet fő gondolata némileg leegyszerűsítve az, hogy az egyéni emlékezés a társadalomba van ágyazva, vagyis az, hogy az emlékiratíró mely eseményeket őriz meg, emel ki, és miként kapcsolja össze azokat az emlékezés folyamatában, erősen függ csoportidentitásától. Ugyan­akkor a csoportidentitás által behatárolt térben mozgó egyéni emlékezések újra megerősítik a csoportidentitás bizonyos elemeit, így megszilárdítva-finomítva a kollektív emlékezetet. Ezt a folyamatot, illetve a kollektív emlékezet elemeit annak „lenyomatai”, a lét­rejött szövegek alapján lehet elemezni, így a csoportok emlékezetének elemzése óhatatlanul a csoportok nyelveinek elemzéséhez vezet. Itt Romsics egyrészt Roland Barthes-ot hívja segítségül, aki plasztikusan mutatott rá a nyelv(ek), az ideológiák és a társadalom hatalmi viszonyai közti szoros összefüggésre, valamint a Sapir ve­zette amerikai nyelvészeti és a Bahtyin nevével fémjelzett orosz irodalomelméleti iskola eredményeit, melyek elsőként kérdőjelezték meg a semleges nyelv létezését, és hívták fel a figyelmet arra, hogy egy adott nyelv valójában egy adott ideológiá­­nak-világnézetnek feleltethető meg és fordítva. Az ideológiák versenye ekkor pedig a rivális nyelvjátékok, diskurzusok versenye is. Romsics munkamódszere ennek megfelelően a következő. A feldolgozott 97 em­lékiratot szerzője, nyelve és „cselekményesítése” alapján három fő csoportba (óosztrá­kok, osztrák-németek és magyarok) sorolja, majd a csoportokon belüli eltérő narra­tív jellemzők alapján újabb alcsoportokat képez. Ezzel a fokozatosan finomodó

Next