Pro Minoritate, 2004 (1-4. szám)
2004 / 1. szám - SZEMLE - Halm Tamás: Viszonyok és diskurzusok. (Romsics Gergely könyvéről)
Viszonyok és diskurzusok releváns tudományos szempontból. Vagyis erről az alapról kiindulva éppenhogy a klasszikus eszköztár alkalmazása lenne elégtelen és tudománytalan. Az emlékezet kialakulásának, tartalmainak kutatása természetesen a források újszerű megközelítését is megkívánja. Ezért kaphatnak döntő szerepet az emlékiratok, amelyek természetesen mindig is a történetírás fontos, de megbízhatatlanságuk, eredendő szubjektivitásuk miatt kötelező óvatossággal kezelt forrásai voltak. Érdekességüket Romsics számára azonban éppen „elfogultságuk” adja, ennek az elfogultságnak egyik fő okát ugyanis a kollektív emlékezetről szóló elméletek alapján abban jelöli meg, hogy az emlékezés sohasem tisztán az egyén műve, hanem közösségi aktus is. A Monarchia vagy az utódállamok elitjéhez tartozó memoárírók esetében pedig feltételezi, hogy a szerzők „valamilyen jól meghatározható politikus-ideologikus nézetet képviseltek, és ezt próbálták emlékeikkel alátámasztani”. Ha ez a feltételezés helyes, akkor az emlékiratok - egyéni vonásaikon túl - a kollektív emlékezet lenyomatát is viselik, így pedig az emlékiratokat vizsgálva, a fenti folyamatot mintegy visszafejtve feltárhatjuk a kollektív emlékezet tartalmait, szerkezetét, sőt - felhasználva azt, hogy az emlékiratok különböző időpontokban keletkeztek - időbeli alakulását is. Romsics a könyv első fejezetében állítja fel azt az elméleti keretet, amelyben elemzését folytatni fogja. Az elemzés elméleti alapjául Halbwachs és Assman kollektív emlékezetről szóló elméletét teszi meg, de felhasználja Ricoeur, Hayden White és mások munkásságának eredményeit is. Az elmélet fő gondolata némileg leegyszerűsítve az, hogy az egyéni emlékezés a társadalomba van ágyazva, vagyis az, hogy az emlékiratíró mely eseményeket őriz meg, emel ki, és miként kapcsolja össze azokat az emlékezés folyamatában, erősen függ csoportidentitásától. Ugyanakkor a csoportidentitás által behatárolt térben mozgó egyéni emlékezések újra megerősítik a csoportidentitás bizonyos elemeit, így megszilárdítva-finomítva a kollektív emlékezetet. Ezt a folyamatot, illetve a kollektív emlékezet elemeit annak „lenyomatai”, a létrejött szövegek alapján lehet elemezni, így a csoportok emlékezetének elemzése óhatatlanul a csoportok nyelveinek elemzéséhez vezet. Itt Romsics egyrészt Roland Barthes-ot hívja segítségül, aki plasztikusan mutatott rá a nyelv(ek), az ideológiák és a társadalom hatalmi viszonyai közti szoros összefüggésre, valamint a Sapir vezette amerikai nyelvészeti és a Bahtyin nevével fémjelzett orosz irodalomelméleti iskola eredményeit, melyek elsőként kérdőjelezték meg a semleges nyelv létezését, és hívták fel a figyelmet arra, hogy egy adott nyelv valójában egy adott ideológiának-világnézetnek feleltethető meg és fordítva. Az ideológiák versenye ekkor pedig a rivális nyelvjátékok, diskurzusok versenye is. Romsics munkamódszere ennek megfelelően a következő. A feldolgozott 97 emlékiratot szerzője, nyelve és „cselekményesítése” alapján három fő csoportba (óosztrákok, osztrák-németek és magyarok) sorolja, majd a csoportokon belüli eltérő narratív jellemzők alapján újabb alcsoportokat képez. Ezzel a fokozatosan finomodó