Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1845 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1845-10-19 / 42. szám
szaggatóit a* szüléknek ezi vök,kiktöl Isten kedvenczeiket elkívánja, ha ugy nem nézték gyermekeiket, mint Isten adományait, — ha kezei csinálmányát, parancsolata szerint, hozzá nem vitték, és most is, az élet urának hivő megadással nem áldozhatják. Itt boszúlja meg magát rettenetesen az elmulasztott kötelesség, és ez hiba miatt már nem egy atya- 's anyaszív repedt meg. Ah! nincs itt a' gyermek szivének is vigasztalása, 's bátorsága a' szenvedésre és halálra! — 'S mintegy menthetetlenül van egy sötét hatalomnak odaadva, 's kóstolnia kell a' halál egész keserűségét, ha csak más valahonnan nem tanulta ismerni és szeretni azt, ki egyedül mondhatja a* léleknek, és ő benne : „Halál! hol van tövised? — Pokol! hol van diadalmad?" Mi egészen máskép van ellenben egy, a hit Szülei szeretet által Üdvözítőjével korán megismerkedett gyermek halálos ágyánál, kinek fájdalmai é s halálküzdelmeiben olly vigasztalása van, hogy még könnyező szüleit is bátorítja, és a hitben, hogy az Úr mindent legjobban tesz, erősíti. Egy nyolcz éves paraszt-lyánka monda például halála előtt: „Ne csináljatok nekem halott koszorút, mint különben szokás, hanem kérjétek meg a lelkész urat, hogy tartson egy beszédet az oltárnál Ján. 14: 21. felett: „A ki engem szeret, az én atyám is szereti azt, én is szeretem azt, és neki megjelentem magam." — Hiller énekét olvastatta magának: „Jerusalemnek szent vára, mind válogatott polgára." Vigasztalta övéit illy szavakkal: „Ne sírjatok, én Üd vetítőmhez megyek" —s kinyujtá kezeit, mintha felé akarna sietni, és — kimúlt. Egy más, kevéssel idősb leányka, ki három évig szenvedett, kevés órákkal halála előtt így felelt anyjának, midőn kérdé tőle: hát el akar menni e világból, és őt elhagyni?: „Ah, az én jó üdvezítőmhöz menni, ezer anyák 's millió világoknál többet ér!" — Egy harmadik, midőn mondák neki: „Isten veledl most Jézushoz mégy !" bágyadt lehelettel mondá: „Igen! világosodik körülöttem, világosodik!" Egy 12 éves gyermek kiálta égető szenvedések között atyjának: „Ah, atyám! én sokat szenvedek, nem lehet kibeszélni, de majd — majd vége lesz ! És akkor — ah, micsoda országba megyek, — milly úr van ott!? — Az én uram, ki engem véres verejtékkel é's a'nehéz kereszt-halállal olly drágán váltott meg! Ah, mint kívánok az ő szivén megnyugodni! nem soká meglátom őt! az én örömöm már most kimondhatatlan!! — Oh, bár már nála volnék! — Oh, üdvözítőm! jöjj, és vígy engem magadhoz!" Igen! ez nem halál, hanem élet!— Sőt az aggok szíveiket is hatalmasan vonja felfelé, és a* dicső örökkévalóságnak lehellete elevenítve nyomul keresztül a' halál borzalmain. Haljunk bár korább , vagy később, *) Jer us a lem ist eine Sta<lt, die nicht gemeioe B ürge r hal. mellyik értelmes nem akarna jó idején kezdve, az órák legnehezebbikére készülni, 's övéit, már mint gyermekeket, arra készíteni? Továbbá, mellyik élet lesz az ifjúságban okos Vagy oktalan? Az-e, melly a' Zsoltárral megegyez: 119: 9. „Mimódon jobbítja meg az ifjú az ő útát, ha nem a' te beszédednek megtartásával?" — vagy az, mellyről mondatik: gyermekség ifjuság, híjába-valóság? Ha az ifjúnál beáll a komolyabb tanulás ideje, és ő az élet középpontját, Istenét és Megváltóját meg nem találta, sem hatalmat nem vett onnan felül, kerülni az ifjúság kéjeit, mi akkor üzelme (Treiben)? Majd becsületvágy szurdalja, majd vadkéj kecsegteti, — így hányatva hasonlít egy kormány- é s iránytűr-nélküli hajóhoz. Egyiket, ki könnyelmű, titkos bűnök olly utakra csalják, mellyek levisznek a' halál tetemébe, ama csacsogóhoz, kinek vendégei a* mély pokolban hevernek. Péld. 7: 27. 8: 18* Másikat, egy komolyabbat, titkos összeköttetések hálózzák körül, mellyek a népnek Istentől rendelt életét nem nyilvános úton Isten világa ,s igazsága által akarják javítani és szentelni, hanem álmok szerint, mellyek soha be nem telnek, megváltoztatni, 's paradicsomukat pusztulás és romok felett építeni.—Harmadikat, egy nagyra-vágyót, tudomány-düh ragadja meg, mellyből megutálja, káromolja, feldúlja a' hit szentségét, 's önmaga rombolja le végkép életét. Igy vesznek el nyomorultul napjainkban sokan a' legnemesebb ifjú erők között és az ész csalárd nevében, a' kor bálványának áldoztatnak. Hallgatunk sokakról, kik életmódúkat az első legjobb ötlethez képest megragadva, és azután keserűen megcsalatva, azt, és gyakran önmagukat is átkozzák. — Hallgatunk a' vidéki nép ifjúságáról, melly, hol isteni félelem nem tartóztatja, legédesebb napjait, legkiellenebb's vadabbakká változtatja, a' szent vasár- és ünnepnapokat evés-ivásban tölti, melly gyakran kötözködés- és veszekedésbe megy át, 's nem ritkán gyilkossággal végződik. Ah, milly méreg hatja át akkor az egész életet, — milly gyógyíthatlan sebek üttetnek illy „ártatlan örömök" által, a — mint mondják neki — „teljes koruvá lett népen!" Mi máskép van ellenben, hol az Isten igéje az ifjúságnak tartalékot és áldást nyújt, hol az Úr félelme kezdete a* bölcseségnek. Ott az ifjú szeretetvágyó szíve tárgyat talál a'szeretetre, abban, ki „alattvaló" volt, a ki ifjúságát, isteni hívatásával szent készülettel élte le. Ott czélt talál az ő óhajtása, viszont szeretni őt, ki minket előbb szeretett, és a' szív világos és erőt nyer, büntetetlenül megőrizni magát a' Jézus eljötte napjára. Ott a' test- 's vérteli küzdelem imára *s önmegtagadásra vezet, ott az urat híjják segélyül, kimutatni a helyes életpályát, — és a' megkezdettet iszent komolysággal folytatják Isten dicsőségére,