Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1845 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1845-10-19 / 42. szám

szaggatóit a* szüléknek ezi vök,kiktöl Isten kedven­czeiket elkívánja, ha ugy nem nézték gyermekei­ket, mint Isten adományait, — ha kezei csinálmá­nyát, parancsolata szerint, hozzá nem vitték, és most is, az élet urának hivő megadással nem ál­dozhatják. Itt boszúlja meg magát rettenetesen az elmulasztott kötelesség, és ez hiba miatt már nem egy atya- 's anyaszív repedt meg. Ah! nincs itt a' gyermek szivének is vigasztalása, 's bátorsága a' szenvedésre és halálra! — 'S mintegy menthe­tetlenül van egy sötét hatalomnak odaadva, 's kóstolnia kell a' halál egész keserűségét, ha csak más­ valahonnan nem tanulta ismerni és szeretni azt, ki egyedül mondhatja a* léleknek, és ő ben­ne : „Halál! hol van tövised? — Pokol! hol van diadalmad?" Mi egészen máskép van ellenben egy, a­ hit Szülei szeretet által Üdvözítőjével korán megis­merkedett gyermek halálos ágyánál, kinek fáj­dalmai­ é s halálküzdelmeiben olly vigasztalása van, hogy még könnyező szüleit is bátorítja, és a­ hitben, hogy az Úr mindent legjobban tesz, erősíti. Egy nyolcz éves paraszt-lyánka monda például halála előtt: „Ne csináljatok nekem ha­lott koszorút, mint különben szokás, hanem kérjétek meg a­ lelkész urat, hogy tartson egy beszédet az oltárnál Ján. 14: 21. felett: „A­ ki engem szeret, az én atyám is szereti azt, én is szeretem azt, és neki megjelentem magam." — Hiller énekét olvastatta magának: „Jerusalemnek szent vára, mind válogatott polgára." Vigasz­talta övéit illy szavakkal: „Ne sírjatok, én Üd ve­títőmhez megyek" —­­s kinyujtá kezeit, mintha felé akarna sietni, és — kimúlt. Egy más, kevés­sel idősb leányka, ki három évig szenvedett, ke­vés órákkal halála előtt így felelt anyjának, mi­dőn kérdé tőle: hát el akar menni e­ világból, és őt elhagyni?: „Ah, az én jó üdvezítőmhöz menni, ezer anyák­ 's millió világoknál többet ér!" — Egy harmadik, midőn mondák neki: „Isten veledl most Jézushoz mégy !" bágyadt lehelettel mondá: „Igen! világosodik körülöttem, világosodik!" Egy 12 éves gyermek kiálta égető szenvedések között atyjának: „Ah, atyám! én sokat szenve­dek, nem lehet kibeszélni, de majd — majd vé­ge lesz ! És akkor — ah, micsoda országba me­gyek, — milly úr van ott!? — Az én uram, ki engem véres verejtékkel é's a'nehéz kereszt-ha­lállal olly drágán váltott meg! Ah, mint kívánok az ő szivén megnyugodni! nem soká meglátom őt! az én örömöm már most kimondhatatlan!! — Oh, bár már nála volnék! — Oh, üdvözítőm! jöjj, és vígy engem magadhoz!" Igen! ez nem halál, hanem élet!— Sőt az aggok szíveiket is hatal­masan vonja felfelé, és a* dicső örökkévalóság­nak lehellete elevenítve nyomul keresztül a' halál borzalmain. Haljunk bár korább , vagy később, *) Jer us a lem ist eine Sta<lt, die nicht gemeioe B ür­ge r hal. mellyik értelmes nem akarna jó idején kezdve, az órák legnehezebbikére készülni, 's övéit, már mint gyermekeket, arra készíteni? Továbbá, mellyik élet lesz az ifjúságban okos Vagy oktalan? Az-e, melly a' Zsoltárral meg­egyez: 119: 9. „Mimódon jobbítja meg az ifjú az ő útát, ha nem a' te beszédednek megtartásá­val?" — vagy az, mellyről mondatik: gyermek­ség ifjuság, híjába-valóság? Ha az ifjúnál beáll a­ komolyabb tanulás ideje, és ő az élet középpont­ját, Istenét és Megváltóját meg nem találta, sem hatalmat nem vett onnan felül, kerülni az ifjúság kéjeit, mi akkor üzelme (Treiben)? Majd becsü­let­vágy szurdalja, majd vadkéj kecsegteti, — így hányatva hasonlít egy kormány- é s iránytűr-nél­­küli hajóhoz. Egyiket, ki könnyelmű, titkos bűnök olly utakra csalják, mellyek levisznek a' halál tete­mébe, ama csacsogóhoz, kinek vendégei a* mély pokolban hevernek. Péld. 7: 27. 8: 18* Mási­kat, egy komolyabbat, titkos összeköttetések há­lózzák körül, mellyek a­ népnek Istentől rendelt életét nem nyilvános úton Isten világa ,s igazsága által akarják javítani és szentelni, hanem álmok szerint, mellyek soha be nem telnek, megváltoz­tatni, 's paradicsomukat pusztulás és romok felett építeni.—Harmadikat, egy nagyra-vágyót, tudo­mány-düh ragadja meg, mellyből megutálja, ká­romolja, feldúlja a' hit szentségét, 's önmaga rom­bolja le végkép életét. Igy vesznek el nyomorul­tul napjainkban sokan a' legnemesebb ifjú erők közöt­t és az ész csalárd nevében, a' kor bálvá­nyának áldoztatnak. Hallgatunk sokakról, kik élet­módúkat az első legjobb ötlethez képest megra­gadva, és azután keserűen megcsalatva, azt, és gyakran önmagukat is átkozzák. — Hallgatunk a' vidéki nép ifjúságáról, melly, hol isteni félelem nem tartóztatja, legédesebb napjait, legkiellenebb­'s vadabbakká változtatja, a' szent vasár- és ün­nepnapokat evés-ivásban tölti, melly gyakran kötözködés- és veszekedésbe megy át, 's nem ritkán gyilkossággal végződik. Ah, milly méreg hatja át akkor az egész életet, — milly gyógyít­hatlan sebek üttetnek illy „ártatlan örömök" által, a­ — mint mondják neki — „teljes­ koruvá lett népen!" Mi máskép van ellenben, hol az Isten igéje az ifjúságnak tartalékot és áldást nyújt, hol az Úr félelme kezdete a* bölcseségnek. Ott az ifjú sze­retetvágyó szíve tárgyat talál a'szeretetre, abban, ki „alattvaló" volt, a ki ifjúságát, isteni híva­tásával szent készülettel élte le. Ott czélt talál az ő óhajtása, viszont­ szeretni őt, ki minket előbb szeretett, és a' szív világos és erőt nyer, bünte­tetlenül megőrizni magát a' Jézus eljötte napjára. Ott a' test- 's vérteli küzdelem imára *s önmeg­tagadásra vezet, ott az urat híjják segélyül, kimu­tatni a­ helyes életpályát, — és a' megkezdettet iszent komolysággal folytatják Isten dicsőségére,

Next