Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1858 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1858-01-14 / 2. szám
egyház soha abba az éktelen állapotba nem jut, melyben évek óta sínlik. Azonban valljuk meg őszintén, hogy különösen 1832-től 1848-ig elég tág tér nyilt volna, ha nem is arra, hogy az egyházat véglegesen rendezzük,—mert ez nem rajtunk állott, — de legalább a részek közt való életközösség eszközlésére és ennek nyomán az egyházi szellem teljes erejének kifejtésére, j S miért nem történt semmi ? Mert nem bírtunk lemondani a helyi érdekekszülte kicsinyes szereplésekről s nem akartuk elismerni ama társadalmi főigazságot, hogy akármely társulatban annál nagyobb önállóság biztosíttatik a részeknek, minél erősebb alapra fektetik az egésznek hatalma. — Pedig ama lemondás s ezen igazság elismerése nélkül, hiábavaló minden erőködésünk és hiába fogunk zsinatolni is. Belső társadalmi bajokon csupa külső eszközök által segíteni nem lehet, s ha a kedélyeket önlemondásra, egyetemes rend és összetartás keresésére előre nem hangoljuk, a zsinat által legfölebb azt nyerjük, hogy a mostani amabilis confusio megszentesíttetik. Soha semminemű szabadság, az egyesek részéről hozandó nehéz áldozatok és erkölcsi szigor nélkül az emberiségre áldást hozó és állandó nem volt. E törvény alól a magyar protestáns egyház kivételt annyival kevésbé tehet, miután egy másik részi tapasztalat szerint, minden hatalom, amely erények által szereztetett, ugyanazok által tartja fen magát. Már pedig a magyar protestanstismus küzdelmek, s nélkülözések s áldozatok szülötte, s azért, ha nem tengeri, hanem valódi életet akar folytatni, mai nap ismét új áldozatok hozatalára szólítja híveit. Ha erre készek nem vagyunk, ha mindenestül meg nem újulunk, hanem új foltot vetünk az ócska ruhára: prófétai lélek nélkül mondhatjuk, hogy nagyobb lészen azután rajta a szakadás. Sok és nagy reményeket kapcsolunk most a leendő zsinaton alkotandó egyházrendezéshez, s egyrészt méltán, mert rend nélkül a legszentebb akarattal, a legbuzgóbb cselekvéssel sokszor egymást csak zsibbasztjuk, s keresztül kasul menvén törekvéseink, sokszor leghőbb áldozataink az egészre nézve csak káros következéseket szülnek. Azonban ne feledjük, hogy a rendet akkor is mi alkotjuk, s hogy ha az egyház igazán független akar lenni, az alkotott törvénynek érvényt csak mi adhatunk; adhatjuk pedig azt egyedül oly eszközök által, melyektől az egyház megfosztva soha sem volt, s ezt ismét az egyház keletkezése bizonyítja. Ha az egyház nem bírja hívei többségét az önbecsülés ama fokára emelni, hogy az ön alkotta törvényt magasabbra tartsa minden kivülrül jövő rendeletnél; ha nem bir a közakarat teremtette hatalom iránt oly benső tiszteletet gerjeszteni, hogy azelőtt mindenki szívesen meghajoljon, akkor intézkedései kivitelében vagy a külhatalom segélyére szorul, s eltévesztette feladatát, — vagy írott malaszttá lesz a törvény, pictus masculussá annak kezelője, s akkor ott lesz az ügy ismét, ahol volt. — Mert mit használ a parancs, ha nincs, ami annak nyomatékot, érvényt adjon? — Hol csak az engedelmeskedik, kit a külső kénszer rászorít: ott valóságos erkölcsi engedelem nem létezik. — Ily állapotban az egyház színre szabad, de valósággal tesped és önromlását készíti elő. Ha magunk urai akarunk lenni, tudjunk parancsolni és parancsolatunknak foganatot eszközölni; külöben nem ér az egész dolgunk semmit. Csak egy tényt akarok felhozni, mely úgy hiszem, egymaga elég kézrefoghatólag bebizonyítani, hogy a mondott foganatosító hatalom nélkül tettleg az egyházon segiteni nem lehet. 1841. gróf Zay Károly, áthatva felsőbb iskoláink hiányos voltának érzetétől, összehiva az evang. felsőbb iskolák tanárait oly célból, hogy közös tanácskozás nyomán új iskolatervet és rendet alkossanak. És folytak több éven keresztül a gyülekezések, folyt a sok sallangos és épületes beszéd, és valjon mit eredményezett? Bizony, mint ki magam is részese voltam az éveken át folyt üres szalmacséplésnek, szégyelnem kellene a vallomást, hogy épen semmit sem eredményezett,—hahogy hozzá nem tehetném, hogy nem rajtunk múlt a dolog. Tudtuk mi, mi kellene, de eszközök hiányában jobb tudatunk pium desiderium maradván, oly tanrendszert alkottunk, melyre a magyar közember csak azt mondaná: Sokat akar a szarka, de nem bírja a farka. Mindenki átlátta, hogy mentéből köpenyeget csinálni nem lehet ; mindenki érezte, hogy a meglévő csekély tanerők jól rendezett iskolák alakítására nem elégségesek; de minthogy rajtunk nem állott az iskolákat anyagilag jobb karba helyezni, meg kellett nyugodnunk a legkevésbé rész mellett. Ha a tanácskozó tanárok közül valamelyik akkor feláll, s azon józan elvnél fogva, hogy aki a célt akarja, annak az eszközöket is kell akarnia, azt indítványozza, hogy négyszeresítsék a tanárok számát és biztosítsák állásukat négyszeres alapítványok által, nem de szemébe nevetnek az impraktikus embernek ? S íme, a mit akkor mint túlzott ábrándot kinevettek volna s az összes, de minden foganatosító hatalom nélkül szűkölködő protestáns egyház kivihetetlennek tartott volna, azt tíz évvel később egy hatalmas parancsszóra egyes egyházak, egyes testületek teljes terjedelmében megfejtik. Be akarjuk-e várni hasonló jelenségek bekövetkezését más téreken is ? Meg akarjuk-e engedni, hogy pl. a népisklák dolgában, az egyház e méltán legkegyeltebb, mert leglényegesb sajátjában, szinte más csináljon rendet? Immár pedig a fejsze a fáknak gyökerére vettetett, s nem sok időnk van a gondolkodásra. Én istenem! mi marad akkor még megtartani és rendezni való, ha azt is más rendezi ? — Ne ámítsuk magunkat! A népiskolák, úgy a mint vannak, tovább fenn nem állhatnak. Több anyagi s szellemi erő, szorosabb felügyelet s célszerűbb tanmód elutasíthatlanul szükségesek. Ezt mindenki tudja, mindenki látja. Igaz, hogy kiküldettek mindenütt literaria deputatiók, hogy a népiskolák jobb