Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1867 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1867-01-06 / 1. szám
és nyugalomra; de azt is tudjuk, hogy olyan, néma hallgatagsággal járó erőtetett béke, amilyen hazánkat a közelmúltban boldogította, hasonlít a természet ama csendjéhez, mely a vihart szokta megelőzni. Ilyen béke nekünk nem kell. — Az igazi, a szabad polgárzatban szükséges béke és egyetértés csak megelőző nyilt vitatkozás után jöhet létre, mert a pártok különböző álláspontjain keletkező nézeteltérések, magasabb közügyi szempont alatt csak úgy egyesíthetők, ha azok egyoldalúságai, a folytatott viták nyomán, kitűntek. Nem a nyilt szó, hanem a kebelbe visszafojtott neheztelések hatnak rombolólag a társadalomra; a tapasztalt vagy csak képzelt sérelmek elhallgatása, elhárítja ugyan ideig óráig a vészt, mint elhárítja a gát a hullámokat csak azért, hogy az áradatot emelje és a kitörés hatását sokszorozza. De ha már szólunk, szóljunk egyenesen és tartózkodás nélkül. Midőn az ember minden szót fontolgatva, nem igazi érzelmeit, hanem csak azokat mondja ki, melyek semmiféle érdeket nem sértenek, akkor okvetlen saját énjével jő meghasonlásba, pedig rég megmondta a nagy Zrinyi: „Nincs akkor az embernek másuvá esze, mikor maga felével vagyon egyenetlensége." Senki sem érzi jobban mint mi, mennyire nem arra való az idő, hogy gyűlölködve egymást keserítsük; de azt is tudjuk, hogy soha átalakulás nem történhetik anélkül,hogy bizonyos érdekek kellemetlenül ne érintessenek. Nem mindig árt pedig az, ki ártani látszik; aki a fattyúhajtásokat nyesegeti, az is vagdos, de e vagdosás nélkül a fa legjobb nedvei veszendőbe mennének. Akarjuk nem akarjuk, új társadalmat kell alakítanunk, és meg kell értetni az emberekkel, hogy az újítás nem mindig rombolás, hanem természetszerű átmenet a roszból a jóba, a kiváltságokból az egyenjogúságba, az egyesek uralmából a közakarat uralmába. Van még egy másik ok, mely bennünket arra készt, hogy az ultramontanismus törekvései ellen minden alkalommal felszólaljunk. Hazai politikusaink általában igen csekély súlyt fektetnek az egész vallásügyi kérdésre; az idő által annyira túlszárnyaltnak vélik azt, hogy bármikép forduljon dolgunk, a papi uralom megújulását többé lehetőnek nem tartják. Mi más oldalról ismerjük elleneinket. A föltétlen engedelmességet követelő hatalom bitorolt jogai illethetlenségét mindig azáltal hitte legjobban erősíthetni, ha a vallási absolutismussal lép szövetségre. A középkori eszmék, melyeket ez hirdet, ígéretei hitével a nép kebelében azonnal hatalmas politikai tényezőkké válnak, mihelyt magukra hagyatva akadálytalanul működhetnek és nincs ki ködfátyolképeiket az ész kritikája által eloszlassa. Midőn az 1849 utáni gyászos években egyik koszorús költőnkkel szólva: „magát az eltiport magyarnak kisírni sem volt szabad," és a prot. egyház, mint a szárazra vetett hal, elemén kivül epedve mélyen hallgatott: egyszer csak 1853-ban egy könyv jelent meg: „A fensőbb katholicismus elemei." Horvá nyitói, melyben ez, mint az absolutismus leggeniálisabb képviselőjének, I. Napóleonnak hű utánzója,bársonyos kezekkel osztogatja a legsújtóbb pofonokat a protestantismusnak. Nem ismerek a világirodalomban könyvet, mely nagy írói tehetséggel, s azzal amit Cicero lumina dicendinek nevez, iszonyatosabb vádakat emelne a protestantismus ellen, mint a nevezett munka. 13 éve, hogy e munka megjelent és mi soha nem szólottunk róla, mert nem szólhattunk, mert ha századrészét elmondjuk annak, amit viszonzásul el kellett volna mondanunk, okvetlen mint vallásháborítók oly féle nem keresett államban tölthetjük napjainkat, hogy nem lett volna benne köszönet. Most hogy a sajtóviszonyok némileg javultak, idején lett volna ama könyvet bonckés alá venni; azomban a „Religio" a Hoványi által tört ösvényen tovább haladva és doktrínáit alkalmazva közelebb eső oly megtámadásokkal állott elő, hogy előbb azokra kellett megfelelnünk s tettük azt olyatén módon, hogy egyúttal a Hoványi féle állításokat is valódi értékükre leszállítani iparkodtunk. Nem említettük ugyan sehol Hoványit névszerint, miután vele különösen akarunk számolni, de a „Religio" elleni minden eddigi fejtegetéseinket, kivált pedig „a kérdés eleje és veleje" című cikkeinket úgy szerkesztettük, hogy mint a magyar közmondás tartja: „leányomnak szólok, hogy a menyem is értsen róla." Mintha hallanám mindezekre a közömbösség szokott szózatát: mindegy nekem, akár az ultramontanismus türelmetlenkedik a protestantismus ellen, akár ti türelmetlenkedtek a protestantismus nevében az ultramontanismus ellen; mindég csak