Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1868 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1868-01-05 / 1. szám
Emberiségi intézményekben a szellemi és anyagi jólét felvirágzása csak ott lehető,hol a tagokat az elérendő célokhoz képesti szervezés egyesíti, hol az egész, mint ilyen a részek javára áll fenn, viszont a részek ügyeiket az egészre való tekintettel rendezik. Ez megdönthetetlen axióma a társadalmi életben. S hogy áll e tekintetben egyházunk ügye ? Elődeink vérrel szerzett szent vívmányt, egyházi önkormányzatot hagyományoztak nekünk; nagyra is vagyunk mi e vívmánnyal, büszkélkedünk egyházunk ezen kincsében; de vajon tettünk-e valamit, hogy azt egyházunk javára érvényesítsük ? Felhasználtuk-e arra, ami minden társadalmi létnek alapfeltétele, hogy egy egységes egésszé alakulva, „ne éljen mindenki csak magának, hanem éljen másnak is ?" 1830 óta, midőn a nemzet ébredése kezdődött, semmi sem állott egyházunknak sem áthágatlan akadályképen útjában, hogy magasztos feladatai által elébe tűzött szent cél felé ne törekedjék. De mi bizony ,egy lépést sem tettünk előre. Politizáltunk, nagy hazafiakat játszottunk, s elfeledtük, miszerint a hazafiság legelső törvénye, hogy mindenki töltse be a lehető legtökéletesebben azon helyet, amelyet a társadalomban elfoglalt, és ne akarjon minden lenni, hanem legyen egészen az, ami. Ha valaki kérdené, mit tettünk e hoszú időszak alatt egyházunkért, a latin költő e szavaival kellene felelnünk, hogy more Ardelionum multa agendo, nihil egimus. — Egyházi beléletünk pangása évről-évre nőttön-nőtt, s vajjon gondoskodtunk-e, hogy azt papi értekezletek szervezése, jótékonysági egyletek alakítása és hasonlók által felvillanyozzuk ? — Tudományunk kölcsön vett mázzá lett, mely idegen nap viszfényében ragyogva, igazi világosságnak hazudozza magát; történt-e valami, hogy e nyavalyás állapotnak véget vessünk, hogy legyen fészke a magyar protestáns tudománynak, hogy természetszerű fejlésben gyarapodjék az értelmiség ? — Évtizedek óta magunk előtt látjuk ínséggel küzködő számos egyházainknak anyagi és szellemi sülyedését, tettünk-e ama szenvedő testvéreinkért csak egy lépést is, amelyből tapasztalhatták volna, hogy a szentek közössége nálunk üres szónál még több valami ? — Egyházi törvénykezésünk a legprimitívebb állapotban van; sem az ügymenet perrendtartás által szabályozva, sem a fórumok illetékessége körülírva, — és mi, prokátorok nemzete, lendítettünk-e valamit, hogy törvényszékeinket a dolog természetéből folyó igényekhez képest rendezzük? Fűzzem-e még tovább mulasztásaink felsorolását? említsem-e, hogy szétzilált állapotunk az egyházi szolgálatot maholnap a becsültetés legalsóbb fokára sülyesztendi, mert századokon keresztül, még csak annyira sem tudtunk rámenni, hogy a cselédszerü conventio-szedést, mely pap és hívei közt annyi gyűlölködésnek és pironságnak forrása, úgy rendezzük, hogy a lelkész fizetése ügyében ne legyen kénytelen személyesen érintkezni az adózókkal ? Mindezek az önkormányzat körén belül eső dolgok, s az e téren történt mulasztások annál piritóbbak ránk nézve, minél bizonyosabb, hogy itt rajtunk kívül semmi más hatalom nem segíthet, miután autonómiánk kockáztatása nélkül nem is kívánhatjuk, hogy segítsen. Valóban mesés a mi dolgunk; azért hogy a szabadságot mindenek fölött szeretjük, jogvitatásban töltjük napjainkat, és mindig csak azt hajtva, elmulasztjuk azon erények gyakorlatára gondolni, melyek, ha lassan is, de bizton rávezetnek a szabadságra. Századokig reménnyel és ígérettel tartottuk magunkat; hívőleg lestük a szebb jövőt, és óhajaink megtestesülését azonnal bekövetkezendőnek hittük, mihelyt sorsunk uraivá leszünk. Most idáig eljutottunk volna, s én tartok tőle, hogy mig egész dicsőségünket az örökös gáncsolásba és ellenkezésbe helyezzük, mig a németet szidni, egymaga is már annyi mint jó hazafinak lenni, mig a legszentebb, legüdvösb törekvésnek is egy felkapott, körülményeinkre nem is alkalmazható, üres nagy szó nyakát szegheti, — addig sem jövőnk jobbra nem forduland, sem leghőbb óhajtásainkat teljesülve nem látandjuk. Felhozhatnák ellenem, hogy fennebb elmaradásunkat kimagyarázni iparkodtam, fel is mutattam a szerencsétlen körülményeket, melyek bajainkat szülték, most meg némileg hanyagsági vádat emelek magunk ellen s mint valami morum censor tán pirongatódzni akarok. 1*