Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1890 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1890-01-05 / 1. szám
ból egész írói gárdát nevelhetne. Az újévre a rákövetkező újévek ezzel az anyagi és szellemi erő-tömörítéssel és erőgyarapítással tartoznak a múlt évben működésbe lépett Irodalmi Társaságnak. Papjainkra és tanárainkra vár a szellemi munka oroszlán-része, de művelt világjaink csatlakozása, anyagi erejük latba vetése nélkül mélyrehatóbb, üdvösebb átalakulás nem igen várható. A régi nagy Maecenások irodalompártoló munkásága most a nagyszámú kis Maecenások között tartoznék megoszlani. Jelentősebb eseménye a múlt évnek a Károlimozgalom megindulása is. Annak az «istenes vénember»-nek emléke sokunknak szívében felébresztette a köteles hála lerovásának ke^leleotes érzését s a gyászos mult idők kényszerült mulasztása helyrepótlásának halaszthatatlan kötelességét. .. . Voltak, kik nemes hévvel karolták fel az emlékállítás és alapítvány-gyűjtés életképes eszméjét s gyűlt is össze valamicske összeg a kettős szép célra; de mily elszomorítóan kicsiny az eddig elért eredmény! mily kevesen és kevéssel járultak a kegyeletes cél előmozdításához! mily sokan vannak, épen műveltjeink között, kik a mozgalomról alig vettek még tudomást, hozzájárulásukkal pedig boszantólag késlekednek! Miért? Nem csupán közönyből, hanem főként amiatt, mert a mi hazai gyülekezeti életünk mellett, a lelki közösség és együttérezés ez ismeretlen világában, műveltjeink legnagyobb része még csak nem is értesült a Károli-mozgalomról. Hol vannak a mi városi gyülekezeteinkben azok az épületes összejövetelek, melyeket a francia (cconference»-nak, az angol (cmeeting»-nek nevezve, az egyházi közszellem ápolására oly üdvösen gyümölcsöztet ? Hol vannak azok a számtalan és sokféle nevű egyházi egyesületek, prot. körök, nőegyesületek stb., melyekben a fejlettebb egyházi társadalmak hite érvényesül, buzgalma ténylegesül, szeretete munkálkodik, ereje impozáns kifejezésre jut ?... Az újévben s a rákövetkező többi esztendőkben mireánk az egyházi társadalom kiépítésének fontos feladata várakozik, hogy ébredjen fel valahára köztünk is az az egyházi közszellem, mely nélkül élő és virágzó egyház nem állhat fenn. Fontos mozzanata a múlt évnek a két evangélikus egyház zsinatra való előkészületének megkezdése. Nagy és sokoldalú kérdés ez mindkét egyházra nézve. Részleteinek kellő megbeszélésére sajtóban és zöld asztalnál, nem tudom, elég lesz-e ez az esztendő ? Én csak arra kérem mindkét hitvallású hitsorsosimat, hogy készületlenül ne fogjanak zsinatba, érettlen eszméket ne vigyenek zöld asztalra, mert keserves lakó I lás a vége minden elsietett reformnak Az újesztendő nagy tartozása, az eszmék beható megvitatása. Mi teljes készséggel nyitunk tért minden illetékes felszólalásnak, eltérő nézetek előtt sem vonjuk le a sorompót, hadd győzzön a mi jobb, többen jelezték is már hozzászólási szándékukat mindkét hitvallású hitsorsosaink sorából. De kérve-kérjük az egyház minden igaz barátját, hogy kiki a maga köréből vonja bele az előkészület eszmemozgalmaiba a befolyásra hivatott világi elemeket is, hogy érdeklődésük mellett megfelelő egyházi tájékozottsággal jelenhessenek meg ezek is az egyházi törvényhozás termében. Az egyháziasság öntudatos szellemének kell ott dominálni, ha üdvös alkotásokat akarunk létesíteni a közegyháznak. Szomorú jelenségeket is kell regisztrálnunk a múlt év egyházi történetéből. Egyházi öntudatunk hanyatlásának aggasztó tünetei ezek. Amit eddig egyházunk legféltettebb kincsének tartottunk, amit más keresztyén felekezetek tagjai tőlünk irigyeltek, amit a hazai katholicizmus nem-klerikális eleme épen napjainkban oly hévvel sürget: az önkormányzati jogot látjuk mi fenyegetve a lefolyt év két eseménye által. Iskolai autonómiánk körébe vág az egyik a középiskolai tanárok állami nyugdíjazása által. Érdekelt tanáraink hozsannával fogadták az eszmét, s én nem csudálkozom rajta, nem hibáztatom őket érte: az egyház által ki nem elégített jogos érdekük kergeti őket az állam egyedül üdvözítő iskolai aktába; aztán ők különben sem annyira «ecclesiasticus» «belső emberek», mint a papság. De azon már csudálkozni tudok, hogy az egyház vezetői a tanárok részéről jött sokszori figyelmeztetés és kérés dacára oda engedték mérgesedni a nyugdíjazás és gyámolítás kérdését, hogy most már csak az egyház erejét felülmúló áldozatokkal tudnák ezt a szekularizáló nítust feltartóztatni, s akkor is nagyon kétséges, vájjon javára válnék-e az egyházi iskolaügynek, hogy ily kifelé gravitáló tanári kart oly nagy áldozatokkal magához fűzni akarjon ? Egyházias lélek nélkül keveset ér az egyháznak az iskola, s most ott állunk, hogy ennek a gyengülő léleknek tápláló csatornáit is kénytelenek vagyunk kevesbíteni és szűkíteni engedni. De ez még csak hagyján. Az iskolai autonómia lazulása utoljára is nem lényeges kára a protestantismusnak, mely a művelt külföldön sehol sincs a középiskolával összeforrva; se az angol, se a francia, se a német protestantismus sehol sem tart fenn középiskolákat s mégis — vagy tán egyikért épen ezért — szépen zik. Hanem az már valóságos árulás az virágautonomia ellen, mit egyik legújabb egyházi lap >