Protestáns Szemle, 1924
Színház - Szilágyi Dezső: Óriások és törpék. (Színpadi beszámoló)
zetlenségével. A darabjában az orleánusi parasztlányt öltözteti vértbe. Ő maga olyan vértet hord, amely tüskés pikkelyekből van összeállítva. Szúr, ahol hozzáérnek. Még nem nagy író, de nagyon nagyokat mer és nagyon nagyok sikerülnek neki. (A „Johanna" mint színpadi alkotás, teljesen szakít a hagyományokkal. Hirdeti a szerzőjének s az irodalomnak azt a fenntartott jogát, hogy nem a darab van a színipadért, hanem a színpad a darabért. * A harmadik vitatott értékelési színpadi nagyság: Edmond K o s ta nd „Sasfiók"-ját új betanulással mutatta be a „Magyar Színház." Elkönyvelték a szerzőt romantikusnak, mintha az irodalmi művek maradandóságának az alapja a módszer volna, nem pedig a lényeg, „az örök emberi." Mi úgy érezzük, hogy Cyrano nem groteszk regényhős csak, a Sasfiók pedig nemcsak hálás, érzelmes történelmi modell, hanem örök lelki szépségek megtestesítői. Cyranonak nem a kuriózus orra az örök, (amint Don Quishote-nek sem a nyurgasága volt az), hanem az „erkölcse eleganciája", a Sasfióknak pedig a történelmi végzete nem a trónvesztett volta, hanem a lelki detronizációja. Ezek a nagyságok kisértenek a nagy romantikusok minden hősében s ezek a népmesék hőseiben is. A népmesék hősei! Elértünk az óriások után az óriásgyermekhez a népköltészethez. Bartók—Kodály „Székelyfonó" című dramatizált népdalgyűjtésével felvonult a szapadra az igazi népi muzsika. Nem a népszínművek alkalmazott műköltészete, nem a Fráter—Balázs-féle zsúr-népdalok kultusza, hanem maga a népzene. Nem a cserepes muskátli, hanem maga a humusz. Csak öthangú ez a magyar skála és idegen a mai magyar fülnek, melyet megzavart az idegen befolyású századok kakofóniája. De éppen ez a zenetörténeti értéke ennek a vállalkozásnak. Most még az Operaház művészei adták elő egy operett-színház színpadán, amelyet egyetlen nagy sülyesztővé tettek, amikor félkabaré-félvarietét formáltak belőle. Kirikított a méltatlan környezetből, mintha egy torockói menyecske magyar viseletben járná a pesti korzót, de egy szilárd pontot fogott a talpa alá. Talán eljön az idő, amikor a magyar Kamaraszínház is észreveszi, hogy az ő programmjában volna méltó helye. S talán egyszer egyesül a két furcsa misszionárius álma: Justh Zsigmond íróé, meg a kalotaszegi néptanítóé, akik közül az egyik a szenttornyai paraszt fiatalsággal még görög tragédiákat is játszatott, a másik pedig a „Falu rosszát" a kolozsvári „Nemzeti Színház"-ban mutatta be parasztszereplőkkel.