Protestáns Szemle, 1924

Színház - Szilágyi Dezső: Óriások és törpék. (Színpadi beszámoló)

zetlenségével. A darabjában az orleánusi parasztlányt öltözteti vértbe. Ő maga olyan vértet hord, amely tüskés pikkelyekből van összeállítva. Szúr, ahol hozzáérnek. Még nem nagy író, de nagyon nagyokat mer és nagyon nagyok sikerülnek neki. (A „Joh­anna" mint színpadi alkotás, teljesen szakít a hagyo­mányokkal. Hirdeti a szerzőjének s az irodalomnak azt a fenntar­tott jogát, hogy nem a darab van a színipadért, hanem a színpad a darabért­. * A harmadik vitatott értékelési­ színpadi nagyság: Edmond K o s t­a n­d „Sasfiók"-ját új betanulással mutatta be a „Magyar Színház." Elkönyvelték a szerzőt romantikusnak, mintha az iro­dalmi művek maradandóságának az alapja a módszer volna, nem pedig a lényeg, „az örök emberi." Mi úgy érezzük, hogy Cyrano nem groteszk regényhős csak, a Sasfiók pedig nemcsak hálás, ér­zelmes történelmi modell, hanem örök lelki szépségek megteste­sítői. Cyranonak nem a kuriózus orra az örök, (amint Don Quishote-nek sem a nyurgasága volt az), hanem az „erkölcse ele­ganciája", a Sasfióknak pedig a történelmi végzete nem a trón­vesztett volta, hanem a lelki detronizációja. Ezek a nagyságok kisértenek a nagy romantikusok minden hősében s ezek a népmesék hőseiben is. A népmesék hősei! Elértünk az óriások után az óriás­gyer­mekhez a népköltészethez. Bartók—Kodály „Székelyfonó" című dramatizált népdalgyűjtésével felvonult a szapadra az igazi népi muzsika. Nem a népszínművek alkalmazott műköltészete, nem a Fráter—Balázs-féle zsúr-népdalok kultusza, hanem maga a nép­zene. Nem a cserepes muskátli, hanem maga a humusz. Csak öt­hangú ez a magyar skála és idegen a mai magyar fülnek, melyet megzavart az idegen befolyású századok kakofóniája. De éppen ez a zenetörténeti értéke ennek a vállalkozásnak. Most még az Opera­ház művészei adták elő egy operett-színház színpadán, amelyet egyetlen nagy sülyesztővé tettek, amikor félkabaré-félvarietét for­máltak belőle. Kirikított a méltatlan környezetből, mintha egy torockói menyecske magyar viseletben járná a pesti korzót, de egy szilárd pontot fogott a talpa alá. Talán eljön az idő, amikor a magyar Kamara­színház is észreveszi, hogy az ő programmjában volna méltó helye. S talán egyszer egyesül a két furcsa misszionárius álma: J­u­s­t­h Zsig­mond íróé, meg a kalotaszegi néptanítóé, akik közül az egyik a szenttornyai paraszt­ fiatalsággal még görög tragédiákat is ját­szatott, a másik pedig a „Falu rosszát" a kolozsvári „Nemzeti Színház"-ban mutatta be parasztszereplőkkel.

Next