Protestáns Szemle, 1942
Könyvek és írók - Bóka László: Illés Endre: Zsuzsa
mint a világköltészet utolsó nagy népszerű lírikusáról emlékezik meg róla. A kötet szerzői közt a szerkesztő katolikus tanulmányíróink legjobbjait vonultatta fel. Figyelemre méltó, mennyi fiatal író van köztük. A hivatásos tudomány vendégeként szereplő Brisits Frigyest, Sik Sándort és Várkonyi Nándort vagy a nemes értelemben vett újságírásból indult Illés Endrét és Szabó Zoltánt kivéve általában annak az írói csoportnak tagjai, melynek egy része mint szépíró is bemutatkozott a tavaly megjelent Magyar Irodalmi Almanachban. Velük kapcsolatban utalt Szerb Antal új íróink biedermeier jellegére. Annak fenntartásával, hogy tanulmányaikban nem teljes írói méltatásra törekedtek, csupán a ködlovagság kielemzésére, ki kell emelnünk Sőtér Istvánt, aki a kötet legszintetikusabb tanulmányát írta. Rónay Györgyöt, a költők belső formájába magát legjobban beleélő esztétát, az élesen elemző, lélektani érdeklődésű Lovass Gyulát, aki legfilológusabban uralkodik anyagán; a szempontokban gazdag, kereken szerkesztő Makay Gusztávot, a frappánsul idéző Kéry Lászlót. Az egész kötet emelkedett írói hangját jellemezte két mondat Thurzó Gábor Szini Gyulaesséyéből: „Makabreszk, bágyadt céltalanság lepi be hőseit és meséit — a szép élet nagy ábrándjában élnek. Cselekedeteik egy elegáns hívásnak engedelmeskednek, s regényeinek alaprajza koreográfia, melyet hősei, hősnői tündéri graciózussággal, merev, de csodálatos mosollyal lejtenek a szecesszió pompeji vörösei, ezüstjei között, mint Anna Pavlovna egy Baksz-díszletben." Vajda Endre: ILLÉS ENDRE: ZSUZSA. (Budapest, 1942. Franklin.) A lélektani elbeszélés veszedelmes műfaj, — az elbeszélés, könnyen kivetkezik műfaji tisztaságából, formája eltolódik a regény vagy a regényes tanulmány felé. Színpadiassága elvész, tömörsége feloldódik, feszültsége s megoldhatatlansága békülékeny okoskodásba satnyul. Illés „Zsuzsá"-ja leplezetlenül lélektani beszélysornak készült, mint alcíme is mutatja (Vázlatok egy női archoz), de szerzője alaposan felkészült a műfaj veszedelmei ellen. Csak érdeklődése lélektani, csak gondolkodása elmélyülten elemző; ábrázolásmódja következetesen megjelenítő, irálya, szerkesztésmódja csupa tömörség, nagyvonalúság. Beszélyei nem bíznak semmit az olvasó képzeletére, nem „kiszakított életdarabok", nem érezzük szükségét semmiféle előzménynek és nem sejtünk folytatást, mint ahogy a csiszolt ékkő köré sem képzeljük el poros, sáros, agyagos, meszes, sziklás lelőhelyét. Elbeszéléseiből hiányzik minden személyes, valló, leleplező elem, az olvasóban fel sem merül az „élmény és mű" viszonyának kérdése: meglepődve tapasztalja, hogy a műélvezethez elég maga a mű is. Az elbeszélések lélektani jellegében sincs semmi szándéka annak, hogy „feltárja az élet mélységeit": e beszélyek nem törődnek a költészet előzményeivel, hanem azt keresik, ami kipárolható az életből, ami több az életnél, magát a költészetet. A beszélyek Zsuzsái, Editjei, Juditjai nem igazi női fajképek, nincs közük az újkori nő ilyen vagy amolyan voltához; azért érdeklődünk irántuk, mert megjelenésüket fölényes íróművészet vezeti be, sorsukat a legalkalmasabban megszerkesztett helyzetben, a legjobban kiválasztott szavakkal képzelteti el velünk írójuk. A költészet által élnek, igazságuk költői igazság. A szerző teljes tudatossággal tér el a valóság-ábrázolás hóbortjától s szinte hitvallási kötete a költőiség, az elegyítetlen irodalmi eszközök mellett. Éppen ezért bátran él a valósággal, mint nyersanyaggal. A valószerűség így csak annyi szerepet játszik művészetében, mint Baudelaire hibátlan költészetében egyegy meghökkentő köznapi szó. Bár e téren néha túllő a célon, a kötetének ez