Provincia, 2000 (1. évfolyam, 2-7. szám)
2000-05-01 / 2. szám
www.provincia.ro A tartalomból Bakk Miklós: Elodázott modell-viták Ovidiu Pecican Hogyan reformáltuk meg a román államot 4 Alexandru Zub A decentralizáció imperatívusza Ioan Buduca Föderalizálás vagy területi újjászervezés Sabina Fati A centralista hagyomány 6 Gabriel Andreescu Két tűz között a polgári nacionalizmus Caius Dobrescu A közös keresés útján 7 Molnár Gusztáv Polgári regionalizmus (1.) 8 Részletek dr. Romul Boila tanulmányából Mihai Fusu Besszarábia a föderalizmust választja 9 Joschka Fischer Az európai föderalizáció Végel László Vajdasági retró Dr. Dejan Janca Szerbia regionális szerkezeti átalakítása U Kolumbán Gábor Az önkormányzatok és a régiók Európája (1) Daniel Vighi JL Iorga Lincolnja Ágoston Hugó Bukarest mint provincia Egy működőképes politikai társadalom csak akkor létezhet, ha tagjai között egyezség jött létre három - hierarchikus sorrendben feltett - kérdésre nézve. Ezekr: először is, „kik vagyunk?”, hogyan gondoljuk el önazonosságunkat, miképp ismerjük el - kölcsönösen - egymás állampolgárságát, és meddig toljuk ki a nemzetállam társadalmi és kulturális határait; ezután a „mi köt össze?” következik, azaz milyen alaptörvény vonatkozzon közös életünk megszervezésére, melyek legyenek a társadalom működésére vonatkozó, alkotmányos szabályok és eljárások; és végül - a politika egyik híres, 1936-ból származó meghatározása szerint „ki, mit, mikor és hogyan kapjon?”, vagyis hogyan, kiknek kedvezve osszák el a rendelkezésre álló politikai és gazdasági erőforrásokat. Hogyan válaszolnak a románok a működő politikai rendszerek előbbi, első kérdésére? Minek tekintik magukat a kollektív önazonosság szempontjából? Egy politikai társadalom tagjainak, polgároknak, akik számára a valahová tartozás érzése azonos a méltányosság, egyenlő jogállás és szabadság elvei szerinti együttélés akarásával? Íme, egy lehetséges válasz a XIX. század harmadik évtizedéből, melyet egy ismeretlen szerző kéziratából idézünk: „A hely, melyen sok ember társasága tölti életét, hazának neveztetik, szüleink és őseink neve szerint, merthogy ők is ott éltek társaságban. Nemcsak a földet nevezzük hazának, hanem a politikai életet is, vagyis az együtt lakók társaságát, mit egymás által, közösen használnak és belőle közösen részesülnek, mely közös használat szeretetben, érdekeikben s a közösség hasznában köttetik össze, mint tagok együttlétele a testben...nem mondhatjuk, hogy a román ország a mi hazánk, ha közben nem volt s ma sincs társaság, melyet közösen használnánk s belőle közösen részeltetnénk”. Vagyis a „hazát” nem egy pontosan körülhatárolt terület többé vagy kevésbé egyenletes birtoklása szerint határozták meg, hanem „politikai életként”, az együttélés, a közös haszon és kötelezettségek tapasztalata szerint. Az „együtt lakók társasága, mit egymás által, közösen használnak és belőle közösen részesülnek” a személyes és kollektív tapasztalat megfogalmazása, tehát a politika származéka, s nem természeti adottság. Következésképpen nem a terület, hanem a „közös használat szeretetében, az érdekekben s a közösség hasznában” megjelenő közjó az, ami lényegét adja. A névtelen szerző nézőpontjából a XIX. században a románok még nem alkottak politikai társadalmat, hanem csupán egy bizonyos földrajzi terület lakosságát, mely egyazon uralmi rendszer alatt élt. Tartalmaz-e ma, két évszázad múltán, valami érvényes magyarázatot a névtelen szerző feljegyzése? Ha eltekintünk Nicolae Balcescu egyedülálló gondolataitól, a szövegnek nincs is utóélete. A szabadelvű író szerint viszont a nemzet végső fokon nem biológiai és nyelvi képződmény: a nemzetet létre kell hozni, s ennek következtében elválaszthatatlan az állampolgárságtól, mert csak „testvérek, szabad polgárok nemzeteként” gondolható el. Ugyanakkor a nemzet demokratikus ihletettségű leíró fogalom is, mert nem annyira az elitekkel azonosítható, mint inkább a „néppel“, a „sokasággal”. A Nicolae Balcescu által vázolt, polgári demokratikus nemzetfogalom azonban elszigetelt kezdeményezés maradt a román politikai és értelmiségi közgondolkodás történetében. A nemzet változatai: natie, nation) fogalmának közös értelmezési szabályát románul először a bánsági Paul Iorgovici fogalmazta meg 1799-ben’; ő a hazafiságra olyan meghatározást adott, amely vitába száll mind az előbbi, ismeretlen szerzővel, mind pedig Balcescuval. A nemzet (natiune) kifejezés, melyet a Budai Lexikon, Gheorghe Sincai, Samuil Micu, Dimitrie Tichindeal vagy Ion Budai-Deleanu egyaránt használ, a nemzetiség (neam) szinonimája, s a nyelvi, vérségi, hit- valamint szokásközösség leírására szolgál. Ez a felfogásmód az Erdélyi Iskola szerzőinél már bevetté vált, és később, a XIX. és XX. század folyamán, szemantikai normaként is rögzült. A „kik vagyunk” kérdésre időrendben utolsó - végleges, hivatalos - választ az 1991 -es alkotmány adott, amely - mintegy elutasítva a polgárok közti politikai viszony elsődlegességét - az állam jogi fikciójára helyezi a hangsúlyt. Ennek formalizált módon való megfogalmazása számos következménnyel járt. .Az 1991- es alaptörvény politikai alanya minden kétséget kizáróan maga az állam (1. szakasz, 1. bekezdés), amelynek területe, határai, polgárai, zászlója, ünnepe és himnusza, hivatalos nyelve, fővárosa, kormányzati formája és közhatóságai vannak. Vagyis, az állam nem úgy jelenik meg, mint Románia polgárainak szuverén módon kifejezett akaratát rögzítő jogi formula, mint annak kifejeződése, hogy a polgárok a törvények alapján, a közjó biztosítását szem előtt tartva kívánnak együtt élni. Ellenkezőleg, a román állam a román nép jogi védelmét biztosító eszköznek tűnik, amely mintegy maga „termeli meg” a polgárait, olyan államnak, amely jogokat adományozva és kötelességeket megszabva a többségi és uralkodó etnikumot monokulturális nemzetté gyúrja át és a közjogi jogosítványok egyetlen birtokosává teszi. Az 1991-es alkotmány által bevezetett állam a nemzetállamok tipikusan modern történelmének folytatója, az egyetlen „hiteles” közösségforma, melyet a románoknak alkalmuk volt megismerni. Az emberi és politikai szolidaritásra oly kis mértékben képes román társadalom a nemzeti gondolat mögé spontán módon fel tud sorakozni. Olyan társadalom ez, mely koherenciáját egy organikus és archaikus identitásban találja meg. Abban a társadalomban, amelyben minden megkérdőjelezhető lehet, és minden nevetség tárgyává tehető, a „nemzeti érdek” az egyetlen, ami nem válhat vita, kritika tárgyává. A nemzet az egyetlen kollektív vállalkozás, amely hitelesként tüntetheti fel önmagát, anélkül, hogy személyes viszonyt feltételezne az értékekkel. Ezek az értékek pedig készen adottak, továbbításuk útja biztos, senkit sem kell külön meggyőzni érvényességükről. Mi több, a valahová tartozás biztonságérzetén túl a nacionalizmus még individuális azonosságtudatot is nyújt, olyat amelynek forrása az egyénen kívül van. Alanyai ént mondhatnak anélkül, hogy magukba kellene tekinteniük, anélkül, hogy saját szubjektivitásuknak értelmet kellene adniuk, és identitásukat a közösség összes többi tagja azonnal felismeri. Az egyén tulajdonképpen jelentéseket reprodukál, anélkül, hogy rákényszerülne saját értelmet adni a dolgoknak. Folytatás a 2. oldalon Daniel Barbu Állampolgárság és nemzetállam A német külügyminiszter beismerte ugyan, hogy álláspontja nemcsak úttörő, hanem hivatalosan meg nem erősített, vagyis szigorúan személyes (legalábbis egyelőre) - mindazonáltal tény, hogy egy föderatív Európa merész tervével állt elő, kormánnyal és egyéb járulékos intézményekkel. A terv - legalábbis nyilvánosságra hozott formájában - még nem tartalmazza a részleteket. Pillanatnyilag inkább egyfajta előzetes elképzelés, akár ködösnek. Fischer „utópiája” jelenlegi formájában nem okozott botrányt, csupán érdeklődést keltett, ami annak a jele, hogy a német egyszerűen megelőzte lomhább észjárisú vagy egy állami formációkon alapuló Európa hagyománya által gúzsba kötött társait. Az európai föderáció (vagy konföderáció) vitára ingerlő témájává vált a nem annyira elméleti, mint inkább pragmatikus megbeszéléseknek. Maga az elképzelés most újabb lökést kapott, és az egységes pénznem bevezetése után úgy tűnik, konkrét kezdeményezések kiindulópontjává vált. Bármennyire kíméletes vagy akár hízelgő legyen is az ezzel kapcsolatban használt terminológia, világos, hogy a jövőnek e forgatókönyvében az egyes nemzeti kormányok csupán regionális kormányzatok vagy afféle helyhatóságok szerepét töltik majd be. Az államelnökökből végső soron egyszerű prefektus válik, a miniszterek pozíciója meggyengül, Európa vonatkozásában egyensúlyteremtő funkciójuk kerül előtérbe. Sokkal inkább területi szakértőknek lehet majd őket tekinteni, mint a szó klasszikus értelmében vett minisztereknek. A hagyományos államfogalom, mely az alávetettség és az önállóság komponenseit egyaránt tartalmazza, drasztikus revíziónak vettetik alá és sok történelmi kiváltság semmivé foszlik. A kategória átértelmezése már folyamatban van, a folyamat fájdalmas része azonban még ezután következik. Az etatizmus, a maga központosító, heroikus elképzelésrendjével egy mindinkább elavult adminisztratív ideológiává lesz, melyet az integráció új formái lehetetlenítenek el. Egy szövetségi kormány által irányított Európában az államok valamiféle megyékké alakulnak át, és Románia, tekintettel eddigi gazdasági teljesítményeire, úgy tűnik, az Unió Vaslui megyéje lesz. A történelem nem tisztességes Romániával, ezzel a még fiatal állammal szemben, mely ez idő szerint még nem merítette ki az állam parabolájában rejlő összes lehetőséget. Ezzel kapcsolatban, éppen mivel annyi kudarc érte, bebizonyíthatná még elhivatottságát vagy legalábbis hozzáértését. Mint minden serdülőkorban lévő állam, Románia is rettegéssel éli meg annak lehetőségét, hogy önállóságának előjogait támadás érheti. Államiságának története túlságosan rövid ahhoz, hogy az új európai problematikát ne frusztráló sokként érzékelje. Hiszen el sem jutott még állam voltának csúcsára, s a perverz történelem máris e súlypontos fogalom szétzilálásán dolgozik, éppen midőn Románia néhány újabb lépést készült tenni a függetlenség dicső útján. Vigaszul szolgálhat esetleg, hogy vannak egészen rövid ideje létező fiatal államok, amelyeknek a függetlenségi státusz elismertetésén érzett eufóriára sem juthat idejük, s még alig bimbózó öntudatukat föl kell adniuk egy államok fölötti szervezetért (ahonnan nemcsak irányelvek, hanem szakértők is érkezhetnek). Egy állam fiatalságának kínja robbanékonnyá tesz minden olyan megbeszélést, amely érinteni próbálja az állam megreformálásának kérdését, bőbeszédű demagógiát mozgósít, és a problémát a gyalázkodás és a kiátkozás útjára tereli, kiemelve az érvelés köréből. Az európai integráció szempontjából a kérdés a következő: jelenlegi állapotában Románia a megfelelő vagy a tökéletesítendő államok kategóriájába tartozik-e, szolgálja-e polgárait, vagy ellenkezőleg, a (politikai és más természetű bürokrácia) céljainak rendeli alá őket. A létező választási rendszerrel és a politikusoknak olyan rétegével, amilyet megérdemel, ez az ország nem több, mint egy bérbe adható terület, amelynek számlájára pártfunkcionáriusokat fizetnek ki. A döntéshozó szervek összpontosítják erejüket, az alulról jövő kezdeményezéseket pedig cenzúrázzák vagy zavarják. A helyi autonómia egyelőre csak demokratikus szólam, még nem vált hatékony valósággá. Az állam nem nyitott a helyi kezdeményezések iránt, továbbra is arra törekszik, hogy előírjon és nem arra, hogy meghallgasson. Az állam arrogáns, a polgár alázatos (nem pszichológiai, hanem intézményi szempontból), ilyen kritériumok alapján működik Románia, demokratikusan lihegve évek óta, keservesen hosszú ideje. Fordította: TÖRÖK DALMA AI. Cistelecan Románia - Európa Vaslui megyéje amelynek a szerző egyértelműen szerepet szán az európai integráció folyamatának újraindításában vagy esetleges felgyorsításában. Tekintsük akár kidolgozottnak,