Provincia, 2000 (1. évfolyam, 2-7. szám)

2000-05-01 / 2. szám

www.provincia.ro A tartalomból Bakk Miklós: Elodázott modell-viták Ovidiu Pecican Hogyan reformáltuk meg a román államot 4 Alexandru Zub A decentralizáció imperatívusza Ioan Buduca Föderalizálás vagy területi újjászervezés Sabina Fati A centralista hagyomány 6 Gabriel Andreescu Két tűz között a polgári nacionalizmus Caius Dobrescu A közös keresés útján 7 Molnár Gusztáv Polgári regionalizmus (1.) 8 Részletek dr. Romul Boila tanulmányából Mihai Fusu Besszarábia a föderalizmust választja 9 Joschka Fischer Az európai föderalizáció Végel László Vajdasági retró Dr. Dejan Janca Szerbia regionális szerkezeti átalakítása U Kolumbán Gábor Az önkormányzatok és a régiók Európája (1) Daniel Vighi JL Iorga Lincolnja Ágoston Hugó Bukarest mint provincia E­gy működőképes politikai társadalom csak akkor létezhet, ha tagjai között egyezség jött létre három - hierarchikus sorrendben feltett - kérdésre nézve. Ezekr: először is, „kik vagyunk?”, hogyan gondoljuk el önazonosságunkat, miképp ismerjük el - kölcsönösen - egymás ál­lampolgárságát, és meddig toljuk ki a nemzetállam társadalmi és kulturális határait; ezután a „mi köt össze?” követ­kezik, azaz milyen alaptörvény vonatkoz­zon közös életünk megszervezésére, me­lyek legyenek a társadalom működésére vonatkozó, alkotmányos szabályok és el­járások; és végül - a politika egyik híres, 1936-ból származó meghatározása sze­rint­­ „ki, mit, mikor és hogyan kapjon?”­, vagyis hogyan, kiknek kedvez­ve osszák el a rendelkezésre álló politi­kai és gazdasági erőforrásokat. Hogyan válaszolnak a románok a mű­ködő politikai rendszerek előbbi, első kérdésére? Minek tekintik magukat a kollektív önazonosság szempontjából? Egy politikai társadalom tagjainak, pol­gároknak, akik számára a valahová tar­tozás érzése azonos a méltányosság, egyenlő jogállás és szabadság elvei sze­rinti együttélés akarásával? Íme, egy lehetséges válasz a XIX. szá­zad harmadik évtizedéből, melyet egy­ is­meretlen szerző kéziratából idézünk: „A hely, melyen sok ember társasága tölti életét, hazának neveztetik, szüleink és őseink neve szerint, merthogy ők is ott éltek társaságban. Nemcsak a földet ne­vezzük hazának, hanem a politikai életet is, vagyis az együtt lakók társaságát, mit egymás által, közösen használnak és be­lőle közösen részesülnek, mely közös használat szeretetben, érdekeikben s a közösség hasznában köttetik össze, mint tagok együttlétele a testben...nem mond­hatjuk, hogy a román ország a mi ha­zánk, ha közben nem volt s ma sincs tár­saság, melyet közösen használnánk s belőle közösen részeltetnénk”. Vagyis a „hazát” nem egy pontosan kö­rülhatárolt terület többé vagy kevésbé egyenletes birtoklása szerint határozták meg, hanem „politikai életként”, az együttélés, a közös haszon és kötelezett­ségek tapasztalata szerint. Az „együtt la­kók társasága, mit egymás által, közösen használnak és belőle közösen részesül­nek” a személyes és kollektív tapasztalat megfogalmazása, tehát a politika szár­mazéka, s nem természeti adottság. Kö­vetkezésképpen nem a terület, hanem a „közös használat szeretetében, az érde­kekben s a közösség hasznában” megje­lenő közjó az, ami lényegét adja. A név­telen szerző nézőpontjából a XIX. században a románok még nem alkottak politikai társadalmat, hanem csupán egy bizonyos földrajzi terület lakosságát, mely egyazon uralmi rendszer alatt élt. Tartalmaz-e ma, két évszázad múltán, valami érvényes magyarázatot a névtelen szerző feljegyzése? Ha eltekintünk Nicolae Balcescu egyedülálló gondolata­itól, a szövegnek nincs is utóélete. A sza­badelvű író szerint viszont a nemzet vég­ső fokon nem biológiai és nyelvi képződmény: a nemzetet létre kell hoz­­ni, s ennek következtében elválaszthatat­lan az állampolgárságtól, mert csak „testvérek, szabad polgárok nemzete­ként”­ gondolható el. Ugyanakkor a nem­zet demokratikus ihletettségű leíró foga­lom is, mert nem annyira az elitekkel azonosítható, mint inkább a „néppel“, a „sokasággal”­. A Nicolae Balcescu által vázolt, polgári demokratikus nemzetfo­galom azonban elszigetelt kezdeménye­zés maradt a román politikai és értelmi­ségi közgondolkodás történetében. A nemzet­­ változatai: natie, nation) fo­galmának közös értelmezési szabályát románul először a bánsági Paul Iorgovici fogalmazta meg 1799-ben­’; ő a hazafi­­ságra olyan meghatározást adott, amely vitába száll mind az előbbi, ismeretlen szerzővel, mind pedig Balcescuval. A nemzet (natiune) kifejezés, melyet a Bu­dai Lexikon, Gheorghe Sincai, Samuil Micu, Dimitrie Tichindeal vagy Ion Budai-Deleanu egyaránt használ, a nem­zetiség (neam) szinonimája, s a nyelvi, vérségi, hit- valamint szokásközösség le­írására szolgál. Ez a felfogásmód az Er­délyi Iskola szerzőinél már bevetté vált­, és később, a XIX. és XX. század folyamán, szemantikai normaként is rögzült. A „kik vagyunk” kérdésre időrendben utolsó - végleges, hivatalos - választ az 1991 -es alkotmány adott, amely - mint­egy elutasítva a polgárok közti politikai viszony elsődlegességét - az állam jogi fikciójára helyezi a hangsúlyt. Ennek for­malizált módon való megfogalmazása számos következménnyel járt. .Az 1991- es alaptörvény politikai alanya minden kétséget kizáróan maga az állam (1. sza­kasz, 1. bekezdés), amelynek területe, határai, polgárai, zászlója, ünnepe és himnusza, hivatalos nyelve, fővárosa, kormányzati formája és közhatóságai vannak. Vagyis, az állam nem úgy jelenik meg, mint Románia polgárainak szuve­rén módon kifejezett akaratát rögzítő jo­gi formula, mint annak kifejeződése, hogy a polgárok a törvények alapján, a közjó biztosítását szem előtt tartva kí­vánnak együtt élni. Ellenkezőleg, a ro­mán állam a román nép jogi védelmét biztosító eszköznek tűnik, amely mint­egy maga „termeli meg” a polgárait, olyan államnak, amely jogokat adomá­nyozva és kötelességeket megszabva a többségi és uralkodó etnikumot monokulturális nemzetté gyúrja át és a közjogi jogosítványok egyetlen birtoko­sává teszi. Az 1991-es alkotmány által bevezetett állam a nemzetállamok tipi­kusan modern történelmének folytató­ja, az egyetlen „hiteles” közösségforma, melyet a románoknak alkalmuk volt megismerni. Az emberi és politikai szolidaritásra oly kis mértékben képes román társada­lom a nemzeti gondolat mögé spontán módon fel tud sorakozni. Olyan társada­lom ez, mely koherenciáját egy organi­kus és archaikus identitásban találja meg. Abban a társadalomban, amelyben minden megkérdőjelezhető lehet, és minden nevetség tárgyává tehető, a „nemzeti érdek” az egyetlen, ami nem válhat vita, kritika tárgyává. A nemzet az egyetlen kollektív vállal­kozás, amely hitelesként tüntetheti fel önmagát, anélkül, hogy személyes vi­szonyt feltételezne az értékekkel. Ezek az értékek pedig készen adottak, továbbítá­suk útja biztos, senkit sem kell külön meggyőzni érvényességükről. Mi több, a valahová tartozás biztonságérzetén túl a nacionalizmus még individuális azonos­ságtudatot is nyújt, olyat amelynek forrá­sa az egyénen kívül van. Alanyai ént mondhatnak anélkül, hogy­ magukba kel­lene tekinteniük, anélkül, hogy saját szubjektivitásuknak értelmet kellene ad­niuk, és identitásukat a közösség összes többi tagja azonnal felismeri. Az egyén tulajdonképpen jelentéseket reprodukál, anélkül, hogy rákényszerülne saját értel­met adni a dolgoknak. Folytatás a 2. oldalon Daniel Barbu Állampolgárság és nemzetállam A német külügyminiszter beismerte ugyan, hogy­ álláspontja nemcsak úttörő, hanem hivatalosan meg nem erősített, vagyis szigorúan személyes (leg­alábbis egyelőre) - mindazonáltal tény, hogy egy föderatív Európa merész tervével állt elő, kormánnyal és egyéb járulékos in­tézményekkel. A terv - legalábbis nyilvá­nosságra hozott formájában - még nem tartalmazza a részleteket. Pillanatnyilag inkább egyfajta előzetes elképzelés, akár ködösnek. Fischer „utópiája” jelen­legi formájában nem okozott botrányt, csupán érdeklődést keltett, ami annak a jele, hogy a német egyszerűen megelőzte lomhább észjárisú vagy egy állami formá­ciókon alapuló Európa hagyománya által gúzsba kötött társait. Az európai föderáció (vagy konföderáció) vitára ingerlő témá­jává vált a nem annyira elméleti, mint in­kább pragmatikus megbeszéléseknek. Maga az elképzelés most újabb lökést ka­pott, és az egységes pénznem bevezetése után úgy­ tűnik, konkrét kezdeményezé­sek kiindulópontjává vált. Bármennyire kíméletes vagy akár hízelgő legyen is az ezzel kapcsolatban használt terminológia, világos, hogy a jövőnek e forgatóköny­vében az egyes nemzeti kormányok csu­pán regionális kormányzatok vagy afféle helyhatóságok szerepét töltik majd be. Az államelnökökből végső soron egyszerű prefektus válik, a miniszterek pozíciója meggyengül, Európa vonatkozásában egyensúlyteremtő funkciójuk kerül előtérbe. Sokkal inkább területi szakér­tőknek lehet majd őket tekinteni, mint a szó klasszikus értelmében vett miniszte­reknek. A hagyományos államfogalom, mely az alávetettség és az önállóság kom­ponenseit egyaránt tartalmazza, draszti­kus revíziónak vettetik alá és sok történel­mi kiváltság semmivé foszlik. A kategória átértelmezése már folyamatban van, a fo­lyamat fájdalmas része azonban még ez­után következik. Az etatizmus, a maga központosító, heroikus elképzelésrendjé­vel egy mindinkább elavult adminisztratív ideológiává lesz, melyet az integráció új formái lehetetlenítenek el. Egy szövetségi kormány által irányított Európában az ál­lamok valamiféle megyékké alakulnak át, és Románia, tekintettel eddigi gazdasági teljesítményeire, úgy tűnik, az Unió Vaslui megyéje lesz. A történelem nem tisztességes Romá­niával, ezzel a még fiatal állammal szem­ben, mely ez idő szerint még nem merí­tette ki az állam parabolájában rejlő összes lehetőséget. Ezzel kapcsolatban, éppen mivel annyi kudarc érte, bebizo­nyíthatná még elhivatottságát vagy leg­alábbis hozzáértését. Mint minden serdülőkorban lévő állam, Románia is rettegéssel éli meg annak lehetőségét, hogy önállóságának előjogait támadás ér­heti. Államiságának története túlságosan rövid ahhoz, hogy­ az új európai proble­matikát ne frusztráló sokként érzékelje. Hiszen el sem jutott még állam­ voltának csúcsára, s a perverz történelem máris e súlypontos fogalom szétzilálásán dolgo­zik, éppen midőn Románia néhány újabb lépést készült tenni a függetlenség dicső útján. Vigaszul szolgálhat esetleg, hogy vannak egészen rövid ideje létező fi­atal államok, amelyeknek a függetlensé­gi státusz elismertetésén érzett eufóriá­ra sem juthat idejük, s még alig bimbózó öntudatukat föl kell adniuk egy államok fölötti szervezetért (ahonnan nemcsak irányelvek, hanem szakértők is érkezhet­nek). Egy állam fiatalságának kínja rob­banékonnyá tesz minden olyan megbe­szélést, amely érinteni próbálja az állam megreformálásának kérdését, bőbeszé­dű demagógiát mozgósít, és a problémát a gyalázkodás és a kiátkozás útjára tere­li, kiemelve az érvelés köréből. Az európai integráció szempontjából a kérdés a következő: jelenlegi állapotában Románia a megfelelő vagy a tökéletesíten­dő államok kategóriájába tartozik-e, szol­gálja-e polgárait, vagy­ ellenkezőleg, a (po­litikai és más természetű bürokrácia) céljainak rendeli alá őket. A létező válasz­tási rendszerrel és a politikusoknak olyan rétegével, amilyet megérdemel, ez az or­szág nem több, mint egy bérbe adható te­rület, amelynek számlájára pártfunkcio­náriusokat fizetnek ki. A döntéshozó szervek összpontosítják erejüket, az alul­ról jövő kezdeményezéseket pedig cenzú­rázzák vagy zavarják. A helyi autonómia egyelőre csak demokratikus szólam, még nem vált hatékony valósággá. Az állam nem nyitott a helyi kezdeményezések iránt, továbbra is arra törekszik, hogy előírjon és nem arra, hogy meghallgasson. Az állam arrogáns, a polgár alázatos (nem pszichológiai, hanem intézményi szem­pontból), ilyen kritériumok alapján működik Románia, demokratikusan li­hegve évek óta, keservesen hosszú ideje. Fordította: TÖRÖK DALMA AI. Cistelecan Románia - Európa Vaslui megyéje amelynek a szerző egyértelműen szerepet szán az európai integráció folyamatának újraindításában vagy esetleges felgyorsítá­sában. Tekintsük akár kidolgozottnak,

Next