Rádió és Televizió Szemle, 1977 (9. évfolyam, 1-4. szám)
1977-12-15 / 4. szám
KUCZKA PÉTER: A TELEVÍZIÓ KIS JÁTÉKAI olyan szerepben, mint a poének alá kevert tapsvihar a rádió kabaré műsoraiban. Ők adják a szükséges játékos-utánpótlást is. Maradjunk a központban, a belső körnél. Versengő párok állnak egymással szemben, feladatuk az, hogy egy-egy nehéz szót, fogalmat, meghatározottan rövid idő alatt megmutassanak, illetve mutogatásból kitaláljanak. Két feszültség, vagy konfliktus jellemzi a helyzetet. A résztvevő pároknak küzdeniük kell a játszás jogáért, licitálniuk kell, meg kell határozniuk, hogy hány másodperc alatt mutatják meg azt a fogalmat, amelynek megmutatására vállalkoznak. A licitálás izgalmat kelt. A néző a licitálókkal együtt megismerkedett a fogalommal, a fejében átfut, hogy neki mennyi időre lenne szüksége a bemutatáshoz. Ha a néző nem ismeri a játék kisebb-nagyobb trükkjeit — és a legtöbben így vagyunk vele —, akkor az időt általában képtelenül kevésnek tartja. De a licitálók egyre lejjebb mennek ajánlataikkal, a biztos bukás veszélyes határai felé. Igaz, hogy a veszély csak fiktív és intellektuális, de nagyon hasonlít számos olyan élethelyzethez, amilyent a jámbor néző már átélt, például amikor munkahelyén egy feladat elvégzésének határidejéről vitatkozott. Minden normamegállapítás izgalmát átélheti az ember ebben a licitációban. Fokozza a feszültséget a játékvezető ide-oda ugráló, kényszerítő hatású mikrofonja és arcjátéka, vagy kommentárja is. Vitray különben kiváló játékvezető. Álszerénysége, ön- és köz-iróniája, valódi és megjátszott csodálkozásai, manipulációs készsége, biztonsága, a közvetlenséggel álcázott finom ravaszkodás csupa olyan tulajdonság, amelyre a jó vezetéshez szükség van. Úgy érezzük, hogy állandóan a tréfa és a komolyság között lebeg, magatartása nyitott és mindenre felkészült. A néző bizalmat érez iránta, s nemcsak azért, mert régebbről ismeri, hanem azért is mert az ilyen képés viselkedés általában bizalmat ébreszt. Miután a licitben az egyik pár nyert, kezdődhet a játék. Nyelvi gesztusokkal könyvek tíz- és tízezreit tehetnénk örökre múzeumba, foglalkozások és szakmák százait szüntethetnénk meg azonnal, viták és konfliktusok tömegét intézhetnénk el egy legyintéssel, ha kitalálhatnánk az értelmes lények közötti kommunikációnak azt a változatát, amely teljesen kiküszöböl minden félreérthetőséget, kétértelműséget, belemagyarázást, vagy homályosságot. Tudományágak mehetnének nyugdíjba, tudósok sokasága kereshetné helyét a termelőmunkában. Vége lenne szótárnak és nyelvtannak, szemiotikának és szemantikának, információelméletnek és stilisztikának, strukturális nyelvészetnek, matematikai nyelvészetnek, generatív nyelvészetnek, dialektológiának, nyelvészeti tipológiának, pszicholingvizmusnak és még annyi minden másnak. Maradna az egyszerű és közvetlen megértés. Csakhogy a nyelv és a valóság közti ellentmondás feloldhatatlannak látszik, az emberek közti nyelvi kapcsolat problémáival tehát mindig számolnunk kell. Számolnunk kell azzal, hogy a jelrendszer gyengeségei, az eltérő értelmezések, a partnerek eltérő műveltsége, munkája, társadalmi helyzete stb. stb. következtében mindig hossszú marad az út „lélektől lélekig”. Az érintkezés problémája, a kölcsönös megértés gondja önmagában is összetett, mindig benne van az 33