Rádió és Televizió Szemle, 1977 (9. évfolyam, 1-4. szám)

1977-12-15 / 4. szám

KUCZKA PÉTER: A TELEVÍZIÓ KIS JÁTÉKAI olyan szerepben, mint a poének alá kevert tapsvihar a rádió kabaré műsorai­ban. Ők adják a szükséges játékos-utánpótlást is. Maradjunk a központban, a belső körnél. Versengő párok állnak egymással szemben, feladatuk az, hogy egy-egy nehéz szót, fogalmat, meghatározottan rövid idő alatt megmutassanak, illetve mutogatásból kitaláljanak. Két feszültség, vagy konfliktus jellemzi a helyzetet. A résztvevő párok­nak küzdeniük kell a játszás jogáért, licitálniuk kell, meg kell határozniuk, hogy hány másodperc alatt mutatják meg azt a fogalmat, amelynek megmu­tatására vállalkoznak. A licitálás izgalmat kelt. A néző a licitálókkal együtt megismerkedett a fogalommal, a fejében átfut, hogy neki mennyi időre len­ne szüksége a bemutatáshoz. Ha a néző nem ismeri a játék kisebb-nagyobb trükkjeit — és a legtöbben így vagyunk vele —, akkor az időt általában kép­telenül kevésnek tartja. De a licitálók egyre lejjebb mennek ajánlataikkal, a biztos bukás veszélyes határai felé. Igaz, hogy a veszély csak fiktív és intellek­tuális, de nagyon hasonlít számos olyan élethelyzethez, amilyent a jámbor né­ző már átélt, például amikor munkahelyén egy feladat elvégzésének határide­jéről vitatkozott. Minden normamegállapítás izgalmát átélheti az ember eb­ben a licitációban. Fokozza a feszültséget a játékvezető ide-oda ugráló, kény­szerítő hatású mikrofonja és arcjátéka, vagy kommentárja is. Vitray különben kiváló játékvezető. Álszerénysége, ön- és köz-iróniája, va­lódi és megjátszott csodálkozásai, manipulációs készsége, biztonsága, a közvet­lenséggel álcázott finom ravaszkodás csupa olyan tulajdonság, amelyre a jó vezetéshez szükség van. Úgy érezzük, hogy állandóan a tréfa és a komolyság között lebeg, magatartása nyitott és mindenre felkészült. A néző bizalmat érez iránta, s nemcsak azért, mert régebbről ismeri, hanem azért is mert az ilyen képés viselkedés általában bizalmat ébreszt. Miután a licitben az egyik pár nyert, kezdődhet a játék. Nyelv­i gesztusokkal könyvek tíz- és tízezreit tehetnénk örökre múzeumba, foglalkozások és szak­mák százait szüntethetnénk meg azonnal, viták és konfliktusok tömegét intéz­hetnénk el egy legyintéssel, ha kitalálhatnánk az értelmes lények közötti kom­munikációnak azt a változatát, amely teljesen kiküszöböl minden félreérthető­­séget, kétértelműséget, belemagyarázást, vagy homályosságot. Tudományágak mehetnének nyugdíjba, tudósok sokasága kereshetné helyét a termelőmun­kában. Vége lenne szótárnak és nyelvtannak, szemiotikának és szemantikának, információelméletnek és stilisztikának, strukturális nyelvészetnek, matematikai nyelvészetnek, generatív nyelvészetnek, dialektológiának, nyelvészeti tipológiá­nak, pszicholingvizmusnak és még annyi minden másnak. Maradna az egyszerű és közvetlen megértés. Csakhogy a nyelv és a valóság közti ellentmondás feloldhatatlannak látszik, az emberek közti nyelvi kapcsolat problémáival tehát mindig számolnunk kell. Számolnunk kell azzal, hogy a jelrendszer gyengeségei, az eltérő értelmezések, a partnerek eltérő műveltsége, munkája, társadalmi helyzete stb. stb. követ­keztében mindig hossszú marad az út „lélektől lélekig”. Az érintkezés problé­mája, a kölcsönös megértés gondja önmagában is összetett, mindig benne van az 33

Next