Rádió és Televizió Szemle, 1977 (9. évfolyam, 1-4. szám)
1977-12-15 / 4. szám
KUCZKA PÉTER : A TELEVÍZIÓ KIS JÁTÉKAI bán arra lyukadna ki, hogy a szórakoztató műfajok a mindennapi életben, az egyéni gyakorlatban felmerülő problémákra adnak választ, összességükben valamilyen megközelítően teljes életfilozófiát sugallnak. Ha ez így van, akkor a megállapítást mércévé és követelménnyé tehetjük, s jogosan elvárhatjuk, hogy a szórakoztatásban nekünk megfelelő tartalmak kapjanak kifejezési formát, az általuk sugalmazott életfilozófia legalábbis ne álljon ellentétben társadalmi törekvéseinkkel. Korábban kifejtettem már, hogy a „Kicsoda, micsoda?” című játék, vagyis a barkochba televíziós változata a műsorban alkalmazott módosítások következtében éppen ilyenné torzult. A Televízió mai játékai közül a legtöbb figyelmet talán a „Most mutasd meg” érdemli. A régóta futó „Játék a betűkkel” egyszerűen unalmassá és a sokszor kigúnyolt szóficamokkal, vagy ficamszavakkal együtt ellenszenvessé vált, igazi feszültséget ritkán érezhetünk benne, és a játékokban megnyilvánuló képességek közül is csak az emlékezőtehetségre, vagy a szókészlet nagyságára épül. Hasonló a helyzet a „Lehet egy kérdéssel több?” című vetélkedővel. Ez a játék valójában egy tesztvizsgálat, sok teret ad a találgatásnak, a memóriára és lexikális ismeretekre számít, néha azt hiszi az ember, hogy álcázott ismeretterjesztéssel van dolga. Nincs kifogásom az ismeretterjesztés ellen, de jobbnak tartom, ha a játékokban inkább új gondolkodási módszerekre tanítják a játékosokat és a nézőket s nem azt firtatják, hogy mióta tagja az ENSZ-nek Lengyelország, vagy melyik párt elnöke volt Bebel. Az előbbire még rontott, torzított, „televíziósított” változatában is jó példa a barkochba; a fentiekhez hasonló kérdésekre viszont választ kaphatunk a különleges tudakozótól, a lexikonból, a szabadegyetemi előadásokból, vagy azoktól a „profiktól”, akik elképesztik ismereteik bőségével a játékvezetőt és csak a végén vallják be szerényen, hogy azért tudtak mindent, mert az egyetemen véletlenül éppen ezt a tárgyat tanítják, ebből írták szakdolgozatukat, ebből készülnek megvédeni doktori diszszertációjukat. Csak mellékesen említem e játékokkal kapcsolatban a játékvezető szerepét. Neki kellene biztosítania az átlépést a realitásból a képzeletbe, a valóság szférájából a játék szférájába. Ha otthon, vagy társaságban játszunk, nincs szükségünk játékvezetőre, az „átlépést” magunk vállaljuk, hiszen játszani akarunk. De a készülék előtt ülő nézőt át kell hangolni, el kell fogadtatni vele a fikciót, annak abszurdumát, hogy felnőtt, komoly emberek játszani, „hülyéskedni” kezdenek milliók szeme láttára. Ilyenkor a játékvezető a mesélő alakját ölti magára és ha bármilyen ok miatt — ellenszenves, kiesik a szerepéből, hibázik stb. stb. — nem tud magával ragadni, vége az illúziónak, a néző csak néző marad. Sajnos elég gyakran előfordult ilyesmi a fenti játékoknál, vetélkedőknél. „Most mutasd meg” De térjünk át a „Most mutasd meg” című produkcióra. Szerkezete koncentrikus. A külső körben a láthatatlan nézősereg ül a képernyők előtt, a központban a játékosok mutogatnak. A kettő között — az adást bonyolító személyekről nem beszélve — ott van a játékvezető, aki egyben zsűri és bíró is és ott vannak a játékra közvetlenül reagáló helyszíni nézők, némileg 32