Rádióélet, 1937 (9. évfolyam, 40-52. szám)
1937-11-19 / 47. szám
Tíz darab története Szín: Az egyik pesti filmszínház páholya. A nézőtéren a megszokott kép, ugyanazok az ismerős arcok, mint a többi úgynevezett díszibemutatókon. A vásznon szinténa megszokott kép, amerikai recept szerint elkészített limonádé. Elmenni nem lehet, mert feltűnő, de annál inkább behúzódni a páholy mélyébe és beszélgetni. Szerencsénkre Vitéz Miklóssal ültünk együtt, akinek jövő héten játsszák a mikrofon előtt B. Nagy Gergely című életképét. — Újabban elhanyagolja a darabírást. — Igen, — feleli Vitéz Miklós — mert áttértem a filmre. — Nem is csodálom, a Meseautó, meg az Elnök kisasszony sikere valóban elcsábíthatta a színpadtól Pedig ott is volt jó néhány sikere, úgy e. — Vagy tíz darabomat játszották. — Melyik volt az első? — Azt mint kecskeméti gimnáziumi tanuló írtam. »Becstelen« volt a címe és ikiérződött rajta Ibisen hatása. Irodalmi értékét is ez a cím fedte legjobban. Ezt megelőzőn rövid ideig cirkuszigazgató voltam. Névjegyemen szóról szóra ez állt: »Vitéz Miklós cirkuszigazgató, bűvész, légtornász és bélyeggyűjtő.« A helyiség pedig, a nagymosás kivételével, rendelkezésemre bocsátott mosókonyha. Rajtam kívültagja volt még a társulatnak a Puli kutyám. Amikor, úgy éreztem, hogy már kiállhatok a nagy nyilvánosság elé, behirdettem az előadást, amelyen szép számmal jelent meg akörnyékbeli gyereksereg, hűségesen befizetve a krajcárokat. Sajnos azakkori publikum nem értett meg. Unalmasnak találta mutatványomat, megvertek, a krajcárokat visszaszedték és azonfelül még anyámtól is kaptam három hatalmas nyaklevest. — Az első komolyabb darab? — Szegény Ábris megdicsőülése. A Demibinszky utcai munkásszínház mutatta be. Itt tanultam meg, hogy az írónak sok mindenért kell a hátát tartani. A színfalak mögött ugyanis nagy hévvel súgtam a darabot, amikor rámszakadt a mennyezet. Egykicsit elcsodálkoztam, de aztán eszembe jutott, hogy ha nem tartom a hátammal, teljesen összeomlik, botrány lesz, az előadás abbamarad, írói karrieremmel együtt. Súgtam tehát tovább, mindaddig, amíg a színpadi munkások fel nem fedezték, hogy a mennyezet egy kicsit alacsonyabb a kelleténél. — A következő darabomat, a Gyászt a Király Színházban mutatta be a Magyar Színház vendégtársulata. A főpróba után odajött hozzám Beöthy László, átölelt és azonnal rendelt nálam egy darabot. Úgyszólván még le sem ültem az íróasztalomhoz, amikor kitört a háború és egy időre toll helyett kardot forgattam. A harctérre kézbesítették ki a Nemzeti Színház értesítését, amelyben tudatták velem, hogy a »Csend várni!« című színművemet az ezerkoronás Halmos-pályázattal tüntették ki. — Egyszer, néhány év után, három hétre hazajöhettem. Ezt az időt felhasználtam arra, hogy megírtam az »Akiknek egy a sorsuk« című darabomat, amelyet jóval később a Madách Színház mutatott be. — A háború utánsorrendben a »Tiszta dolog«, a »Szent a béke« és az »öregesen, rangosan« következtek. — Ezután írtam meg »B. Nagy Gergely« című életképemet, amelyet jövő héten visz a rádió mikrofon elé, míg utána a »Békesség«-et, amelyet mind mai napig a legkomolyabb és legérdekesebb munkámnak tartok. — A tizedik színrekerült darabom a »Túlbuzgó fiatalember« volt. Eredetileg egy felvonásban írtam meg a történetet, Salamon Béla számára Amikor elkészültem vele, odaadtam olvasni Beöthy Lászlónak, aki kijelentette, hogy ebből okvetlenül háromfelvonásos vígjátékot kell írni, mégpedig úgy, hogy a meglevő darabhoz írjak egy első és egy második felvonást. Visszafelé kellett tehát írnom egy darabot és talán ez az oka annak, hogy bár valamennyi közül ez aratta a legnagyobb sikert, mégis a legkevésbbé szeretem.