Rajzolatok a társas élet és divatvilágból, 1835. január-június (1. évfolyam, 1/1-52. szám)
1835-01-01 / 1. szám
t mond e’ vendég, uraságod’ kalapja az izzadsággal fejéhöz fagyott, álljon a’kályha mellé majd kienged.“ Fejemhöz fagyott kalapommal csakugyan a meleg kályha mellé állítottak. Tánczaikat a vendégek elhagyák, körül vevének, kaczagtak ’s a’ fagyott kalapon magam is kaczagok; ismét próbáltam, de levenni képes nem valék. Az ijedség ’s a’ kályha’ szörnyű melege izzadásba hoztak ’s én szerencsétlen fenyvet kezdék izzadni. Az asztalos gyermekeinek pajkossága világosságra jött; bosszankodám, szégyenlém magam’, haza akarok menni, de a’ vendégek tartóztattak, „Terhi kért,“ — oh és én?! — a’ mulatságban maradék. — Ollókat, késeket hoztak; kalapom’ egyik részét szerencsésen levágák, de vele szerencsétlenül hajamat is. E’ szerint fejem’ egyik része lekopasztva kalap nélkül, másika félkalappal födötten, bodrozott hajjal állott. Csaknem kétségbe’sem , midőn az egész társaság irtóztató kaczajra fakadt. Vigasztalásul (mert fejem’ másik részét lekopasztatni már nem akarám) tánczba vivőnek, ’s én tánczoltam, úgy tánczoltam, mintcsak félig ép fejjel ember tánczolhat. — A’ szünetnélküli nevetést végre nem állhatom ki, ’s Terka is a’ helyett hogy szánakozik vala rajtam kaczaj’ tárgyává leginkább tőn. Ez fájt! — ’s a’ lakodalmat odahagyám. — Másnap természetesen a’ kalap’ másik felét is lekuszáltam, de gyönyörű hajam’ veszteségével. Most már lekopasztva, jó darab ideig sehol sem mutathatám magamat, ’s mielőtt hajam újra megnőtt, Terka már férjnél vala ’s én ismét nőtlen maradtam. * * * „Fiam Tóbiás! próbálj harmadszor is szerencsét, mondá ismét anyám, találkozhatik még számodra városunkban egy kedves alak.“ — E’ vigasztalás bár miilyen csekély volt is , de buzdított ’s újra nőtt és bodrozott hajammal, fejemet újra vőlegénységre adám. Az öreg postamester’ leánya, Zsuzsi kisaszszony, szivemet meghódította ’s e’szerint mindent el kelle követnem , hogy szive viszont meghodítassék. Zsuzsika nem volt igen gazdag, nem is igen szép, hanem lángeszű ’s elmés. — Uj divatos öltözetekről keveset tudott, annyival többet az uj literaturáról; elméje többet járt csillagokon túl mint az éléskamarában; jobban értett az irás mint gazdasszonykodáshoz; végre jobb verseket készíte mint — levest. Zsuzsikának a’ csillagokról ’s planétákról mindent előhordtam, mit rólok kalendariomokból tanulhatók; atyjának csillogó tallérjaimról beszéltem, mellyeket ő szebbeknek tarta a’ ragyogó csillagoknál. Zsuzsika hozzám hajlandó lön, atyja egybekelésünket nem ellenzé ’s kézfogóm Mátyásugrás’ napjára vala határozva. Boldog napom végre földerült, ’s hogy e’ napon magam kitüntessem, ezen dicsérő verseimmel óhajtám Zsuzsikát meglepni: Gyönyörű angyal Zsuzsika ! Keblemben döngő muzsika , Szívem’ édes víg czimbalma , Te piros hosszú fűz alma. Nagy fejed egy bölcs egyetem, Kis bogár szemed’ szeretem. — Verseimet elküldöm ’s Mátyásugrás estéjén kézfogómra sietek. A’ folyosóra nyilló ajtót épen azon pillanatban akarám kitárni , midőn Zsuzsika szavait hallom: ,,Bongori Tóbiás tetőtől talpig egy féleszű, egy rész ember! kinek sohasem vala szándéka engem birhatni, ’s ki gúnyverseivel egész városban nevetségessé akar tenni; de csak jőjön, legényeink majd ajtót mutatnak neki!“ Elámulva ’s dermedve hallgatom e’ szavakat. E’ pillanatban valaki az ajtó felé közelíte. Szörnyű zavaromban a’ folyosón végig futók ’s a’ tyúkűlő kamarába vontam magamat. Az öreg postamester kijött ’s a’ szolgálónak kiálta: „Panni! a’ tyúkok már leültek, zárd rájok az ajtót!“ Átkozott dolog ha itt találnak! a’ szolgáló jött — ’s a’ tyúkűlőbe csukott. Oh Tóbiás / Tóbiás ! sohajtám keseredett lélekkel, csak most egyszer szabadulhass szerencsétlen vőlegényi ketreszedből! Motszanni sem mertem, félve hogy körültem vagy egy sziszegő libának nyakára hágok ’s lármájával egész udvart ide csődítem. A’ fölöttem ülő nagy házi kakas épen fülembe kurjontá az éjfélt ’s menekvésemhez még semmi remény; ekkor szerencsétlen szerelmesek’ barátja, a’ hold, halvány sugárit a’ tyúkülőbe lövellő ’s ajtaján most egy rést vevék észre; a’ deszkát nagy ügygyel - bajjal kiszakítám , keserves kínok közt kibújtam , de az utczaajtó csukva volt, a’ házi komondor üldözött ’s egy kocsiba vonom magamat, hol a’nap’ keservitől elbágyasztatva mély álomba merülök. Másnap hajnalban egy döczczenés fölébreszte ’s a’ szomszéd faluban , három órányi távolságra leléül magamat. A’ postakocsis t. i. éjfél után befogott ’s tudta nélkül magával vive. Alkonyatra, senkitől sem láttatva, ismét haza tértem ’s már ekkor hire**