Rajzolatok a társas élet és divatvilágból, 1837. július-december (3. évfolyam, 2/53-104. szám)
1837-12-03 / 97. szám
770 „Megállj!“ ordíta at szellemileg beteg herczeg, s megragadá a’ ló zablását, és a’ mén félig fölügeskedék, a’ helyett hogy indulhatott volna— „meg állj úgy, egy anjoui sarjadék , salernói herczeg , és Magyarhoni öröklője elöl távozni nem szokás. Tanulj engem megbecsülni ! Szólj mi tévő lennél ha Dezsőre nézve ellenem semmi kifogásod nem volna?“ „Sterczeg! sima képeddel, pergő sima nyelveddel, fényeddel bizony elrontád példa nélküli barátod' egét, és most ugyan azon barátod — — de nézz csak a' távolba!“ „Neki nem szabad meghalnia!— felele nemes hangon Lajos — tudd meg te büszke havasi, hogy mielőtt te még látod azon fogságba vitetést, mielőtt még álmodál nagylelkűségedről, már bizonyos vala lelkemben hogy őt megmenthetem. Menj idétlen mentési dühöddel, menj azon király elébe, ki épen most készít hadat, garázdálkodásukat büntetni és hálátlan ivadékitokat izre porrá törni. Tudád-e ezt eddig hegyke öreg?“ „Ei kérdésedre adósod maradok királyfi, mert nem vagyok sem hazám kéme, sem at tiéd, én csupán gyermekemért hagytam hegyeket, folyókat utánam , és csak ef felöl lehet közöttünk szó. — De mondsza , ha menteni akarod barátodat, miért vesztegelsz?“ „Valamint te nem vélted kötelesnek kérdésemre felelni , úgy én sem“. Néma csend jön a’ daczoskodók közt. Prospero csak most vévé le kucsmáját, e’ szavakkal „drága herczegem“ „Átlátom jó öreg — mond halkan a herczeg — hogy ifjúságom túl ragadó, de ha vétkezem, tudalmatlan tevém. Fogadom hogy el hibámat jóvá teendem. Atyja leendők népeimnek, ’s leányod képét kitörlöm keblemből, bár édenemet dúlom ez által, de meg ígéred - e te is, hogy, ha Verona nem emlitendi nevemet, nem tagadod meg Dezsőtől?“ Prospero nem tudá magát elhatározni mit feleljen, 1s e1 perczben vágtatott elé a1 bozótból Turányi, egy hírmondó, tudata a1 herczeggel, hogy a1 fenséges vendégek más után lővén már a1 várban vannak. A1 herczeg indult, Pospero követé. V. Mintegy fél fogatnyira Visegrádtól, a királyi laktól fekvék vagy is, mint a kaczérkodó Turányi monda, két cserfa között elbuvék a Csiribiri korcsma. Turányi gyakran megfordult benne, de nem borért, hanem hogy tréfát űzhessen , ha azon vendéget találhat , ott kin az egész környék nevetett, ki a sátántól nem irtózott annyira mint ezen Turányitól. Most is, midőn olvasónkat bevezetjük el korcsmába , nem ii abban több egy vendégnél. A szoba hoszszan nyúlt az udvarba, hová is 3 ablak nyílt, az országútra pedig csak egy füstöt eresztő lyuk pislogott ki Az alacsony terem, felseje szebb volt az alsó résznél, mert a’ kékre festett padozat csillagokkal ékített, a’ gerendák pedig csillagászi osztályokat képeztek, ég gyanánt szolgáltak, mindig tiszta aetherben , mert egy ember nem csinálható ködöt. Alsó része nem ábrázolható al földet, hanem ellentételben a’ festett éggel, deszka és tégla padolati szűkében , valóságos föld vala. A 1 falon különféle föstések, vagy is mázolások voltak. A1 legtöbb emberkéknek olly kinézetük volt az említett falon , minőket máiglan az utczákon látunk gyerekektől mázoltakat, t.i. egy karika melly a 1 főt jelenti, azután mindjárt a1 has, vagy néha a1 fő után mindjárt 2 hosszú görbe láb következett, oldalvást 2 kurtább vonal, kiterjesztett 4. vagy 5. ujjal a1 kezeket jelenté. Valamivel jobb vala egy más kép a 1 kandalló mellett Turányi ecsetjéről vagyis vörös krétájáról , egy bizonyos Paracelsust ábrázoló, kinek a cserebogarakat hajhászó gyerekek lábai közt szaladnak el, úgy hogy az ember fölfordúl. A földről fölvánszorgónak szájából irás jő ki el szavakkal: ,Átkozott Scarabeus." Ez vala azon ember kit Turányi annyira szeretett és ki Turányitól annyira undorodék. Panni asszony , a sorvadásban tespedő öreg korcsmárosnak előbb szolgálója, most már neje, igen deli és fürge, szerelmes kis menyecske, több ízben az említett vendégre kacsinta, ki igen gazdagnak látszott. De ennek szemei nem reá, hanem színetlenül az ablakon keresztül kigyózának. „Hallod-e asszonyka— szólamlék meg a vendég, ujját igen hosszú és keskeny orrára tevő — te igen ügyes kis portéka vagy, mondsza mindig olly üres csapszéked ?“ „Egyre üres leszt az — mondon szeretett mosolyával többször magát meg hajtva a menyecske — üres az édes ur, legfeljebb ha aj Collectorok küldik Visegrádra aj pápai pénzét, mellyel aj jó szent atya szabad akaratból bővíti, királyunk’ kincstárát, ide nem számítván; azt mi aj Collektorok zsebjükbe hull — illy alkalommal néha egy pár garas al földre is hull itten és én bort adok értte. Egy vendégünk azonban minden reggel 5 órakor már itt ül, és csudálom hogy még nincsen itten.“ „Miféle ember az?“ kérdé egy kedvűleg az idegen , és szemei szerte szőrőt lövettek a szobában és az országúton. ..Az bizony furcsa egy teremtmény legalább is 19 diák neve van, az manó rázná meg, mindig diákul beszél “ „Mi szép vagy te“ — monda furfangos vidéki. Panni asszony mély bókkal megköszöné és elnémult. A‘ mellékszobában egyet fordult világban, az ágyában, a' korcsmáros, azzal fölébrede, ’s örült hogy a’ teremben DN3’ korán vendéget, még pedig vidékit lát. A néma menyecske most férje fölébredtével süket is lön. Ezen süketség mindég csak akkor szállta meg őt, midőn urát köhögni azaz fölserkenni hallá; tudta hogy a" beteg szerelemféltő. Ha tehát néha meg-