Rakéta Regényújság, 1980. január-június (7. évfolyam, 1-25. szám)

1980-04-22 / 17. szám

tartott. Frank Selvin egyszerűen azt állította, hogy ártatlan. Elment sétálni, aztán egyene­sen hazament, és lefeküdt aludni. Egyetlen tanúnak sem adtak fel keresztkérdéseket. Frank ügyvédje­­ természetesen ex offo, mert Sel­­vinné asszonynak nem telt ügyvédje amo­lyan jóságos öreg idióta, arra szorítkozott, hogy meggondolatlan ügyfele fiatal korára fi­gyelmeztesse a bíróságot, és könnyekkel sze­mében kérje a nagylelkű esküdteket, legyenek elnézők. Az államügyész se nagyon erőlködött, rádördült az esküdtekre, hogy Frank Selvin perét megelőzően két ízben is felmentő ítéle­tet hoztak: hova jutna az emberi társadalom, ha minden bűntett védelemre találna a nép­­bírák hanyag nagylelkűsége és szelídsége kö­vetkeztében? Úgy látszik, hogy az esküdtek elismerték ezt az érvet, és kifejezésre akarták juttatni, hogy nagylelkűségükkel és szelídsé­gükkel nem lehet visszaélni, így hát tizenegy szavazattal eldöntötték, hogy Frank Selvin gyil­kosság bűntettében bűnös. Nos, hát ennyi volt az egész. Barátaim, amikor ezeket a dolgokat megál­lapítottam, elfogott a kétségbeesés. Minden forrott bennem, bár nem vagyok jogász, vagy talán éppen azért, mert nem vagyok jogász. Képzeljék csak el: a koronatanú szellemileg terhelt nő, azonfelül majdnem ötvenéves, tehát nyilván a klimaktérium állapotában van, ami szintén csökkenti vallomásának hitelét. Azt az alakot az ablakban éjszaka látta; megállapí­tottam, hogy nagyon meleg, de sötét éjszaka volt, tehát az a nő még megközelítő bizton­sággal sem ismerhette fel az alakot. Sötétben még a magasságot se tudja az ember biztosan megállapítani, ezt alaposan kipróbáltam ma­gamon. És mindezen felül az a nő hisztéri­kusan gyűlölte a fiatalurat, azaz Frank Selvint, mert a fiatalúr állítólag mindig csúfolta; fehér könyökű Hébének hívta, amit Anna Solar, isten tudja, miért, halálos sértésnek tartott. A másik dolog: Sofia néni gyűlölte a húgát, Selvinné asszonyt, és tulajdonképpen nem is volt vele beszélő viszonyban, látni se bírta Frank mamáját. Ha Sofia néni azt mesélte, hogy Frank megfenyegette őt, ezt a mesét azok közé a vénkisasszonyos méregfullánkok közé lehetett sorolni, amelyeket Sofia néni a húga megalázása végett lövellt ki. Ami Fran­kot illeti, átlagos tehetségű fiú volt, valami irodában írnokoskodott, volt egy kedvese, aki­nek szentimentális leveleket és rossz verseket írogatott, adósságokba keveredett hibáján kí­vül, amin azt kell érteni, hogy szentimentali­tásból gyakran leitta magát. Az anyja egy jólelkű, szánalomra méltó asszony volt, akit rák, szegénység és bánat kínzott. Hát így fes­tettek a dolgok közelről. Barátaim, önök nem tudják, milyen voltam én boldogult ifjúkoromban. Ha tűzbe jöttem, akkor nem ismertem akadályt. Elkezdtem egy cikksorozatot írni az újságba, Frank Selvin esete címmel; pontról pontra haladva bebizo­nyítottam a tanúk és különösen a koronatanú megbízhatatlanságát; elemeztem a vallomásaik­ban fellelhető ellentmondásokat és egyes val­lomások részrehajló voltát; bebizonyítottam, mennyire alaptalan az az állítás, hogy a koro­natanú felismerhette a tettest; rámutattam a tanácselnök abszolút tehetetlenségére és az ál­lamügyész vádbeszédének durva demagógiájá­ra. De mindez nem volt elég; ha már benne voltam a dologban, megtámadtam az egész igazságszolgáltatást, a büntető perrendtartást, az esküdtszék intézményét, az egész közönyös és önző társadalmi rendszert. Ne kérdezzék, milyen felfordulás lett belőle; akkor már volt valami nevem, és az ifjúság is felsorakozott mögém; egy este még tüntetést is rendeztek a bíróság épülete előtt. Akkor hozzám szaladt a fiatal Selvin ügyvédje, és kezét tördelve mél­tatlankodott, hogy mit csinálok; ő semmisségi panaszt jelentett be az ügyben, és fellebbezett is, és biztos, hogy Selvin büntetését néhány évre leszállították volna; de így a felsőbb fokú hatóság nem hátrálhat meg az utca terrorja előtt, és ezért vissza fogja utasítani összes fellebbviteli kérelmeit. Azt feleltem ennek a tiszteletre méltó úrnak, hogy most már nem­csak a Selvin-esetről van szó, hanem az igaz­ságról és igazságosságról. Az ügyvédnek igaza volt. A fellebbezést és a semmisségi panaszt elutasították, de a ta­nácselnököt nyugdíjazták. Drága barátaim, ek­kor kezdtem csak igazán belemelegedni a do­logba; látják, még ma is hajlandó vagyok azt mondani, hogy harcom az igazság szent har­ca volt. Sok dolog javult meg azóta; ismerjék el nekem, az aggastyánnak, hogy ez kicsit az­­ én érdemem is. A Selvin-eset belekerült a vi­lágsajtóba, én pedig szónokoltam, szónokol­tam munkások előtt a kocsmákban és az egész világ küldöttei előtt a nemzetközi kongresszu­sokon. »Tegyék jóvá a Selvin-esetet« ez abban­­ az időben ugyanolyan nemzetközi követelmény volt, mint például a »Szereljetek le!« vagy a »Votes for Women«. Ami engem illet, az én harcom az egyén harca volt az állam ellen, de mögöttem állt az ifjúság. Amikor Selvin édesanyja meghalt, tizenhétezer ember haladt a kiaszott apró kis asszony koporsója mögött, és én úgy beszéltem a nyitott sír fölött, mint még soha életemben; bizony barátaim, ször­nyű és különleges dolog az ihlet. Hét évig vívtam ezt a harcot, és ez a harc

Next