Rakéta Regényújság, 1980. január-június (7. évfolyam, 1-25. szám)
1980-03-18 / 12. szám
kerül, és csúnyán elvágódik a jeges úton. Millard és Hostier odarohan. - Nem tört el a keze vagy a lába, ügyészhelyettes úr? - kérdezik riadtan és szolgálatkészen. - Nem, dehogy, semmi bajom. Segítsenek felállni. A jelenetnek ezzel vége, Gerber lerázza a havat a télikabátjáról, és messziről a halott férfira pillant. - Mit állapított meg, Millard? - Szíven lőtték. - Nincsenek iratai... Csak egy doboz cigaretta, egy öngyújtó meg egy zsebkendő van nála. - Ki találta meg a holttestet? A polgármester odamegy, leveszi a sapkáját. - Én, bíró úr - mondja. Hangjában érezni az őszinte tiszteletet. - Százados, legyen szíves megmagyarázni a tanúnak, hogy ki vagyok. Az ügyészhelyettes a holttest fölé hajol, alaposan szemügyre veszi, a halott férfi arca elég ijesztő látványt nyújt. A szeme nyitva maradt, a szája is félig nyitva, mintha mondani akarna valamit. - Haladéktalanul meg kell állapítani a személyazonosságát. És erről mi a véleménye? Az ügyészhelyettes a halálos sebre mutat. - A lövést kis kaliberű fegyverből adták le. - Ugye, a fogorvosnő táskájában 6,35-ös pisztoly volt? - Ez nekem is feltűnt. - Várjuk meg az orvost. Gondolom, megtették a szükséges intézkedéseket? - Perceken belül itt kell lennie. Tavelli doktort baleset érte, ezért a beauvoiri orvost hívattuk ki. Gerber Hostier-ra mered, és megkérdi: - Maga mit csinálna a helyemben, százados? Adjuk át az ügyet a körzeti bűnügyi rendőrségnek? A napokban, amikor magáról beszéltünk, az alezredesünk azt mondta: Hostier érti a dolgát. Most talán bebizonyíthatja, igaza van-e a parancsnokának. Mi a véleménye? - A balesettel kapcsolatos vizsgálatot mi folytattuk le, a halott férfi ügyében is mi kezdtük meg az eljárást... tehát ha a két ügy között összefüggés van, úgy gondolom, tényleg nekünk kell foglalkoznunk a gyilkossággal. Ráadásul ez a helység nem tartozik az államrendőrség hatáskörébe, vagyis mindenképpen mi vagyunk az illetékesek. Most megadom magának a lehetőséget, százados ... de jól jegyezze meg, nagyon veszélyes területen mozgunk, ha a legkisebb hibát elköveti, rögtön elveszem magától az ügyet. Tavelli doktor az ágyon fekve cigarettával kínálja Millard őrsparancsnokot; az orvos még aznap este elhagyhatja a kórházat. - Fölolvassam a vallomását, doktor úr, vagy inkább végigfutja a jegyzőkönyvet? - Olvassa fel a lényeget. Úgy érzem, nagyon szerencsétlen ügybe keveredtem, és talán pusztán Dubreuil-né iránti kegyeletből bizonyos részleteket el kellene hallgatni. Ugye, megérti? - Megértem. Akkor kezdhetem? - kezdje. - Rendben van. „Tizenhat órakor indultam el villiers-i rendelőmiből egy betegemhez, Donnet-néhez a La Roche-aux- Cailles tanyára. Az autóm nem üzemképes, ezért Dubreuil-né vitt ró a kocsiján. Körülbelül tizenhat óra húsz perckor értünk Donnet-né lakására: az asszony elesett a pincében, és eltörte az alkarját. Mivel tudtam, hogy körülbelül fél órába telik, míg Donnet-nét ellátom, azt mondtam Dubreuil-nének, menjen a kocsival a Vörös Kacsa fogadóba, és ott várjon ■meg. Különben megfázik, ha az autóban üldögél. Dubreuil-né elment, én siettem Donnet-néhoz, és munkához láttam. Tizenhét óra tizenöt perckor végeztem, aztán gyalogosan elindultam a fogadóba. Nem találtam ott Dubreuil-nét. Nem is járt arra. Már taxit akartamhívni, amikor Dubreuil-né megjött a Citroennel. Azt mondta: »Inkább kocsiztam egyet, végigmentem a csatorna partján a nyárfák alatt.« Egyáltalán nem csodálkoztam a szavain, mert tudtam, hogy Dubreuil-né nagyon szeret vezetni. Abban maradtunk, hogy a 218-as megyei úton megyünk vissza La Chapelle-be. Amikor a 3-as bekötő úthoz értünk, láttuk, hogy jobb felől teherautó közeledik felénk. Dubreuil-né fékezett, és intett a sofőrnek, hogy megadja neki az elsőbbséget. A teherautó kanyarodott, rá akart térni az országútra, de ekkor Dubreuil-né rosszul lett. Hirtelen rádőlt ,a volánra, és a kocsi meglódult. Megpróbáltam elfordítani a kormányt, de a kerekek már csúsztak. Részt vettem néhány rallye n, értek a vezetéshez, így hát kinyújtottam a lábamat, egyszerre akartam rátaposni a fékre meg a gázpedálra... De már késő volt, belerohantunk a teherautóba, és azt hiszem, elájultam. Nem sokkal az előtt tértem magamhoz, hogy a csendőrök odaértek.” Millard szünetet tart, ránéz az orvosra. - Rendben van? - Igen, így történt a dolog. - Most néhány részletesebb kérdést kell feltennem önnek a fegyverrel kapcsolatban, amit Dubreuil-né retiküljében találtunk. - Határozottan ki kell jelentenem, hogy nem tudtam a pisztolyról. - Ön jó barátságban volt Dubreuil-nével? - Hogy is mondjam ... Dubreuil-nével nemcsak barátkoztam ... a szeretőm volt. Előfordulaz életben, hogy az ember belekeveredik valami kalandba. Dubreuil-né, akárcsak jómagam, elég szabadon gondolkozott az ilyesmiről. Én agglegény vagyok, ő férjes asszony. Megkedveltük egymást, és becsületszavamra... Mondjuk úgy, örültünk, ha találkozhattunk és kettesben tölthettünk néhány kellemes órát. Tehát nemcsak barátkoztam vele. Nem! Ezt is határozottan kijelenthetem. - Akkor talán térjünk vissza arra a hirtelen rosszullétre, ön ugyebár orvos. Megvizsgálta valamikor Dubreuil-nét? - Nem. Más volt a kezelőorvosa. De emlékszem rá, egyszer említette, hogy gyakran elveszti az eszméletét. Persze