Rakéta Regényújság, 1984. július-december (11. évfolyam, 27-52. szám)
1984-11-20 / 47. szám
EGY HÁRS FÜREDEN Hajdanán még voltak költőfejedelmek, a legutolsó majdnem negyedszázada ereszkedett alá a Ferihegyi repülőtérre, s tüstént azzal a kéréssel fordult a fogadó bizottsághoz, tegye lehetővé, hogy táviratozzék az Elnöki Tanács elnökének. Dobi István viselte akkor ezt a tisztet. Ismeri talán? Nem, véletlenül sem, de hát legjobb tudomása szerint ő az államfő. Üzenni sem akar semmi különöset, csupáncsak hogy megérkezett, jól van, örül, s üdvözletét küldi. Mondta ezt már a pilótának is, odafönn, alighogy beléptek a magyar légtérbe, de a pilóta vagy nem értette, vagy nem akarta érteni, most ne bolygassuk. A fogadó bizottság persze elhalt. Ilyesmi - elvben - csak egyenrangú felek közt lehetséges. És aztán: hogyan kell az ilyesmit megcímezni? S hová? Végezetül persze: és ki vállalja a felelősséget? Másnap az újságok külön címmel, úgynevezett kéthasábos hírben hozták: Salvatore Quasimodo ideért, jól van, s üdvözli Dobi Istvánt. Semmi nem akadályozhatta meg, hogy elterjedjen az országban: feltehetőleg megjött a notre-dame-i toronyőr. Jelzem, nehéz korszakot éltünk akkor, az ötvenhat utáni zűrzavarból lábaltunk ki éppen, minden szó, minden elismerés számított. Nobel-díjasokhoz kivált nem voltunk hozzászokva. Márpedig Salvatore Quasimodo, akinek vasutas volt a papája Szicíliában, éppen akkor kapta meg ezt a díjat, legnagyobb ámulatára nemcsak az olasz irodalmi életnek, de személy szerint Moraviának is, akinél az előszobát minden évben megszállják ilyenkor a fotóriporterek. (Nobel-díj-osztáskor mindig biztos tipp Moravia, és soha nem jön be. Nincs rá magyarázat, miért.) E heti vendég: SZABÓ GYÖRGY 1959-ben mindenesetre Quasimodót találta meg helyette a svéd Tudományos Akadémia, máig rejtély, hogyan. A szúrós stílusú, magányos szicíliait, aki - származásához híven - nemcsak az olaszokat nézte le, úgy együtt és egészben, de minden pályatársát is, igazából kevesen ismerték. Külföldön se volt addig sok híve. Kivéve talán egy svédet, aki történetesen a díjosztó bizottság titkára volt, s fordított tőle néhány verset. Istenem, tudjuk, hogyan megy ez még az ítélkezésére oly büszke testületnél is: nyilván meleg ajánlással egy távoli költő sorai kerültek elő, valahonnan Délről, s a skandinávok közt változatlanul él a vágyódás arrafelé, ahol a citromfák virágoznak. Ráadásul míves, mély (főleg ógörög) kultúráról árulkodtak ezek a verssorok. Miért ne legyen akkor Nobel-díjas éppen Quasimodo? (A neve is ismerősen csengett.) A botrány persze kitört (ez se árt egy díjnak), minden itáliai tollforgató megsértődött, meg persze a franciák is. Quasimodo maga azonban a világ legtermészetesebb módján fogadta a döntést, csináltatott egy frakkot, kezet szorított Stokholmban a királlyal, és úgy döntött, itt az ideje, hogy a régtől várt dicsőségből valamit behajtson. Ezért indult körútra. Magyarország több okból is felkelthette érdeklődését. Először is: egy szép kötetet adtunk ki tőle, Képes Géza átültetésében, az a címe: Hazatérések. Szívélyes, hívogató cím. Aztán meg: a magyar kis nép, akár a szicíliai. Ráadásul ugyanolyan nemes érzeményű, legalábbis ezt látszott erősíteni mindaz, amit Quasimodo tőlünk olvasott. Az egyik: Petőfi Sándor néhány költeménye volt. A másik: Illés Béla valamelyik regénye. Fogta hát áttört szürke szalmakalapját, s hipp-hopp, iderepült. Hatvanéves, alacsony kis ember, persze bajusszal, mint minden valamirevaló férfi azon a szigeten, és a bajusz feketére festve. Az írószövetségi fogadó gépezet, melyet amúgy is megrázott már a repülőtéri teleg- I RAKÉTA IIROMLANkávéház fiai -